2014. szeptember 17., szerda

Szopisztrájk, fogzás, ügyelet

Már beszámoltam arról, hogy Mór valami fura szopisztrájkba kezdett.
Akkor még nem is sejtettem, mi vár ránk...

A sztrájk negyedik napján úgy tűnt, minden visszaáll a régibe, Mór újra szopizott, ahogy előtte, sokat, sokszor, alváskor is...szóval kezdtem megkönnyebbülni.
Aztán egy nap béke után megkezdődött a pokoljárás.

Teljes visszautasítás. Vagyis nem egészen. 
Mutogatott a cicimre, mint amikor enni kérni szokott. Ekkor ugye megkínáltam, ő lelkesen odabújt, majd megharapott és keserves sírásba kezdett. 
Ezzel teltek egyre frusztráltabb napjaink. Altatni csak kézben, sok sírással lehetett, letenni esélytelen volt, mert a cicin visszaalvás semműködött egy idő után. Eleinte félálomban már nem harapott, de aztán amint cici került a szájába, harapni kezdett majd üvölteni.
És igen, azt is megpróbáltam, hogy nem adok semmit, hátha csak hagynom kéne aludni, node nem, csak vergődött. 
A melleim közben málnaszerűen csomósodni kezdtek, a kezeimet sem tudtam emelni kínok nélkül, szóval fejni kezdtem. 
Mór napközben szinte alig evett, alig ivott, nem szopizott, viszont rengeteget sírt.
És hogy emeljük a tétet, meg is fázott, orrszívásos könnyes-birkózások, csöppentés, nurofen, kúp... 
Nyilván ez sem könnyített a dolgon...

Aztán jött A HORROR éjszaka.
Egyik este, fürdés után kúpot adtunk, germicid c-t. Eddig ez volt a tuti befutó, ha Mór fogzott vagy beteg volt, ez segített mindig, hogy éjjel legalább aludjon kicsit. 
Na hát azon az estén a kúp után sem változott semmi. Sőt. A kisfiunk altathatatlan lett, maximum pár percre aludt el a karunkban, ha letettük, felébredt, ha cicit kapott, harapott, majd visítani kezdett, 5 órán keresztül rúgkapálva, hisztérikusan sírt. A kólikás időszakban sem viselkedett ennyire szívszakítóan. 
Éjjel 2-kor adtunk egy nurofent, mert hát a kúp -nem érzékelt- hatása már tuti elszállt. Továbbra is sírt. Felhívtuk az ügyeletet, ahol azt mondták, hogy ez bizony a füle lesz, ha nem hat a nurofen, irány a Heim Pál. 
Hát, mi nem vártunk, taxiba ültünk és indultunk, nem bírtuk tovább nézni ahogy szenved.
Mire beértünk a kórházba, a gyerek vigyorogva udvarolni kezdett az éjszakás nővéreknek, totál hülyét csinálva kétségbeesett szüleiből. Nyilván beütött a nurofen. 
Megvizsgálta a fül-orr gégész, semmi.
Megvizsgálta a belgyógyász. Semmi.
Ám: "Úristen, szegénynek rengeteg foga jön egyszerre."
Na. Szóval az istenverte fogak.
De akkor miért sír, ha kapott kúpot??!!
"Mert a germicid c csak max 10 kilóig jó."
Fasza. (Bocsánat.)
Magyarul a gyerek 5 órán át pokoli fájdalmak között vergődött gyakorlatilag fájdalomcsillapító nélkül.
Hazamentünk, aludni továbbra sem tudott a kisfiunk, a hajnali Oroszlánkirály szinte tragikomikus volt.
Végül a lefejt tejet cumisüvegből végre elfogadta és beájult. 
Ezután sem aludt sokat, mindössze 5 órát.
Mikor felkeltünk, nagyon elszánt voltam.
Felhívtam a gyerekorvos barátunkat, hogy adjon tanácsot fájdalomcsillapítás ügyben. (Nappal nurofen, éjszakára cataflan csepp)
A harapás-ügyben pedig a csodálatos LLL (La Leche Liga) egyik  tanácsadóját kerestem fel.
Végre megnyugtatott valaki.
Amit Mór csinál, nagyonis gyakori.
Sok baba, akiknek jön a foga, főleg ha több egyszerre, nem csak fájdalommal küzd, hanem egy állandó rágási, harapási kényszerrel.
Magyarul Mór szeretne szopizni, de amint ott a cici a szája előtt, azonnal harap, sír. (Pedig már azt is feladtam, hogy elveszem tőle. Nem bánom ha harap, csak ne sírjon többet...)
Javasolta, hogy ne adjam fel, biztosított, hogy el fog múlni, ő már sok ilyet látott.
Pucérkodjunk sokat, fürödjünk együtt, legyen ott a lehetőség a bújásra-szoptatásra, hordozzak, minimalizáljam a cumisüveget, félálomban-álomban próbáljak szoptatni...
Hát, ez van most.
Ha kap fájdalomcsillapítót, akkor szopizik, el tud aludni, nem harap, boldog.
A fogakat nem látjuk, csak a bedagadt, fehér ínyét... 

Mint mindig, az ösztöneim most is jól súgtak.
Eleinte azt hittem, ez egy agresszív elválasztódási mód. 
Hisz néhány szomszéd is erre utalt, hogy nem kell neki a cici, idegesíti, azért harap.
De én tudtam, hogy ez hülyeség.
Mert ha nem kell neki, akkor nem sír utána és tud aludni is nélküle.

Elmondani nem tudom, milyen érzés, ha a nemrég még békésen szopizó babád egyszercsak kínlódni kezd a mell közelében, hogy nem tudod megnyugtatni, vígasztalni...
A teljes ambivalencia, amivel hozzád viszonyul a kicsi, az idegőrlő mindkét fél számára.

Most jobb. Most csillapítjuk a fájdalmat, még a borostyán nyaklánc is visszakerült és legalább az alvás újra megy. 
3 nap kihagyás után újra visszatértünk a mosható pelushoz. 
(Ha az ember egy hétig nem alszik, a gyereke csak kézben hajlandó lenni, akkor a szar is le van szarva, nem csak a szomszéd...) 

A horror éjszaka utáni éjszaka Mór felborzolt biológiai órája egy pár órás éjjeli partit produkált, sírás nélkül, csak szimplán játszani akart.
Máskor ezen kibuktunk volna.
De csak boldogok voltunk, hogy nem sír, nincs baja. Százszor is inkább partizzon éjjel, minthogy egyszer is úgy szenvedjen, mint azon az éjszakán.

A helyzet még nem rendeződött, mindenki kimerült, a lakás romokban, mindenütt nurofenes adagolók, a porszívó az orrszívás miatt az ágy mellett, cumisüvegek bennük több napos lefejt tej... Szóval katasztrófa sújtotta övezet. Ha a szomszéd látná...

De optimisták vagyunk, lekopogjuk, a helyzet javul.
A sztrájk is veszített az intenzitásából, a melleimen a véraláfutások halványodnak, a csomók eltűntek, Mór itt alszik mellettem és én megfogadtam, soha többé nem panaszkodom amiatt, hogy ha egész éjjel szopizni akar.
Bármit, akármit, csak ne szenvedjen.
Mert akkor mindenki szenved. 


2014. szeptember 8., hétfő

Elválasztódás, sztrájk, elutasítás

Sokan kérdezik, meddig szeretnék szoptatni?

A napokban esett le a tantusz, hogy tök mindegy, én mit szeretnék.
Azt terveztem, legalább másfél éves koráig, de elláttam akár két és fél, háromig is... 

Mór három napja viszont furcsán kezdett el viselkedni.
Iszonyú erősen kezdett harapni, csak azért kérezkedve rám, hogy harapjon. 
Semmi szopizás, csak harapás.
Csak és kizárólag akkor szopik rendesen, ha alszik, mert az alvás anélkül nem megy.
Itt tartunk három napja.
Néha mutogat a cicimre, mint amikor enni kért, de ha megkínálom, rázza a fejét. 
Négy napja még teljes áhitattal és elmerüléssel volt rajtam, most meg ez van.
Talán a foga, hisz az mindig jön. 
De talán elkezdett leválni. Amikor ébren van.
Az altatás egy tortúra, mert az eddg cicin elalvó gyerkőc most addig vergődik a karomban amíg ki nem dől. Persze addig mindketten kikészülünk. Hordozóban nem altatom mert mostanában nem tudom akkor letenni...és egy 11 kilós alvó gyerek...kicsit nehéz.

Na. Ez csak az egyik oldal.
A másik a lelki oldal. Az én lelki oldalam. A mamáé.

Hónapokig tartó küzdelemmel összehozott szoptatás, majd máig tartó gyötrelem a tejkővel...mégis, ez az egyik legnagyobb csoda, az egyik legnagyobb büszkeségem.
A szülést nem sikerült sikerélményként elkönyvelni, ha hülyén is hangzik, ezt csak az értheti igazán aki hasonlóan járt mint én és Mór. 
De a szoptatást kiharcoltam. Nem fogadtam el még egy kudarcérzést és bejött, bevált. 
Mór pedig imádta, rákattant. Naponta rengetegszer kapaszkodott rám, hol azért hogy egyen, hol csak a nyugi kedvéért, hol azért mert fájt valamije.
Odabújt, közben nézett a szemembe, az utóbbi hetekben néha szünetet tartott, hogy mosolyogva mondja, hogy: "mamma". 
A világ legmeghittebb pillanatai voltak ezek.

Aztán egyik napról a másikra jött ez a horror.
Máskor is harapott, de leszokott róla.
Mindig mondtam neki hogy nem szabad, mert fáj és egy idő utám megértette.
De most újrakezdte. 
Vagy harap, vagy mutogat, majd rázza a fejét, szóval vagy agresszív, vagy elutasító.
És bizony ez nekem kimondhatatlanul fáj.
Még nem tudni, hogy ez átmeneti-e vagy sem, de félreértés ne essék, nem az elválasztódás maga, ami fáj.
Hanem a módja. A hirtelenség. A kőkemény elutasítás, a véraláfutásosra harapás. 
A bizonytalanság is idegőrlő.
Hiszen ha alszik, ahhoz nélkülözhetetlen a cici...
Tanácsadóval is levelezek, szerinte ez egy átmeneti sztrájk, amit talán a fogzás okozhat. 
Hiszen a leválás ritka esetben zajlik így.
Na ezt majd meglátjuk.

Ami érdekes, az az, ami bennem zajlik.

Egy anya ad, ad, ad, ad, ad, ad,ad és ad. Mielőtt, miközben és miután adott. És utána is ad, ad, ad, ad.
Cserébe semmit nem vár.
Legyen a gyerek boldog, egészséges. 
De ha a gyerek elutasító, az bizony kemény.
Látni, ahogy az eddig teljesen ránk utalt baba felcseperedik és már nem marad meg a kezünkben. 
Kifejezi a szeretetét persze, egyre színesebben, de nem puszilgathatjuk, ölelhetjük már kényünk-kedvünk szerint. 
Az összenőtt hónapok lassan mögénk kerülnek. 
Én még soha nem éreztem ilyen kifacsartnak, elkeseredettnek magam, mint most.
A szoptatás felvértezett egy csodafegyverrel, ami mindig segített a legnehezebb napokon is. Betegség, túlpörgés, fájdalom, fáradtság, rossz hangulat esetén mindig ott volt, mint valami jolly joker. Biztosítva volt napi sokszor pár percnyi meghitt, csöndes összebújás, ami csak a kettőnké volt.
Most meg félkarú óriásként vánszorgok, valami idióta haszontalanság-érzéstől terhelten.
Sóvárogva nézek más szoptató anyukákat. 
Tudom, a gyerek igényei a legfontosabbak! 
De ilyen hirtelen kispadra kerülni, erre nem számítottam, ez kegyetlenül gyors fordulat volt.

Sokat olvastam az elválasztás-elválasztódás lelki oldaláról, ami a babákat érinti.
De arra senki sem figyelmeztetett, hogy nem csak a babának, hanem a mamának is óriási váltás ez.
Mint egy szakítás, amikor az imádott pasi egyszercsak lelép, a hírhedt "Nem a Te hibád!" dumával. 

Persze nem temetek én még semmit, hiszen egész éjjel rajtam csüng a kisded és a délutáni alvás alatt is. Hátha tényleg csak átmeneti zűrben vagyunk.

De az biztos, hogy elindult valami, amire mentálisan, érzelmileg is fel kell készülnöm;
A baba előbb-utóbb fel fog nőni.
A babaillat elmúlik.
Egyre kevésbé lesz rám utalva.
Egyszer majd ott állok az üres lakásban, Mór pedig oviban lesz.

Ezért (is) kell egy éntudat az anyaságon túl is.
Hogy ha a gyerek nincs az auránk közelében, még legyünk valakik.
Ha nem akar már rajtunk lógni, akkor is érjünk valamit. 
Önmagunk számára. 

2014. szeptember 4., csütörtök

A Mosható Saga- Sokadik Nap

Jelentem másfél hete mosom a pelust.
Éééééés:
Király!!!!!!!

Vicces módon pont azt szeretem benne, hogy rendszerre kényszerít.
Kétnaponta mosni kell, nincs mese.
Mióta mosom a pelust, nincs felpúpozódva összegyűlt szennyesruha. 
Eddig is így kellett volna ekkora szennyesáradattal, node a lustaság...

A Pop-in és a Little Lamb bambuszbelső+külső is erős tesztelés alatt voltak, vannak.
Átázások száma eddig: 0!!!
Csak éjszakára használunk már eldobhatósat és bizony az elmúlt héten kétszer is csurompisis lett Mór pizsije, ráadásul a popsija is kipirosodott, míg a moshatóval krémezés nélkül (!) sincs kutya baja sem, megkockáztatom, a popója szebb, mint valaha. Kivéve amikor bekakilt és nem vettem időben észre (milyenanyariadó!!!), na az kicsit kicsípte. Nem kicsit, bevallom. De egy kis shea vaj mindent megold.
Szóval a maximum idő eddig amit moshatóban töltött a kissrác, az 5 óra volt. Útonlevés, hordozóban mászkálás... Semmi ázás, semmi tocsogás.

Szerintem én kicsit túlintézkedem az öblítést is, így nem napi 5 percet, hanem napi 6-8 percet töltök a pelenkázás utáni öblögetéssel.
Ez szokás kérdése, van, aki csak a kakás pelust öblíti, én mindent. 

Egyre rutinosabb vagyok, a gyapi kérdésben vagyok még bizonytalan.
A Disana gyapjú gatyót már felavattuk, délutáni alvásnál is bevetettem és bár nem eresztett, szerintem egy éjszakát nem bírna, attól tartok, nem lanolinoztam be eléggé.
Szóval azt újracsinálom, nem egy nagy kunszt, egy éjszakára beáztatom lanolinos vízbe, szárítom és máris újra bevetésre kész lesz.

Itt tartunk most. 
Annyira pofonegyszerű, annyira nem nagy macera és olyan büszkeséggel tölt el, hogy nem szemetelünk napi 5 pelussal... 
És nem, nem lesz több a víz meg villanyszámla, ismétlem, a többi szennyessel együtt mosom a műsoros pelenkákat. 
A mosószert illetően még nem vagyok 100% környezetbarát, mert a szóda mellett Baby Dreftet használok, öblítő helyett mosóparfümöt.
De a Dreftet hamarosan kiiktatom. 
Ha már csinálom, akkor csináljam gőzerővel. :)

Amúgy a moshatózás buli!
Jó belegondolni, hogy nem az úgyis csak csepp vagyok a tengerben jeligéjű legyintős táborban vagyok már, igenis az én cseppem is számít!
Nem legyintek magamra, Mórt is arra fogom tanítani, hogy nagyonis számít, hogy ő, Mészáros Mór hogy cselekszik, hova és mit szemetel, mit használ...
Tudja magáról, hogy amit tesz, az fontos és mérvadó.
Nagy számok törvénye ide vagy oda, mindig is szar voltam matekból. 

A környezet szépségeit természetesnek vesszük.
A tenger illatát, a csodás tájakat, az állatokat.
De azért beleszarunk a közepébe. Nem fáj, mert nem a mi lakásunkban van a szemétlerakó. Ez nem kóser. Ez így van, beláthatjuk, ez tény. Megtehetjük, hogy nem veszünk róla tudomást. Simán. Csakhát én szeretném, ha Mór és majd az ő gyerekei is élvezhessék a természetet, hogy ne csak könyvekben lássanak valahavolt oroszlánokat. 

A szomszéd nevet, hogy attól még hogy én mosom a pelust, az őserdők kipusztulnak és nem változik semmi.
De ez nem igaz. Igenis változik valami.
Az abba vetett hitem, hogy amit a szűk környezetemért teszek, az hatással lesz a kisfiam szemléletére, a férjemére, a családoméra, talán egy-két barátoméra...

Van aki kinevet, bekategorizál, hogy ez van, Nuska megbolondult, ökomami lett.
Egyrészt nem lettem az, másrészt ki nem sz***ja le?!
Mindenki azt csinál amit akar.

Csodás dolog változni.

Emlékszem, pár hónapja így jöttem haza baba-mama jógáról.
"Hát, elég kakukktojás voltam a sok ezobioöko mami között. Azok a tipikus kötözgetős kendősök, meg mosható pelusosok..."
Na. Ez voltam én.
A idők változnak.
Most már Pop-In van a popin és alig várom hogy új dolgokat fedezhessek fel.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak egy féle módon éljük.

Szép napot!:)
Anna