Néha az eszünket, néha a türelmünket, a kulcsunkat, vagy más egyebünket. Minden tárgy és hiba pótolható! Korrigálható.
Néha kiderül hogy nem is hiányzik!
Ezzel ellentétben sok minden(ki) akkor értéklődik fel igazán, ha már nincs, ha a hiányát éljük meg! Vannak azonban másmilyen veszteségeink. Véglegesek. Személyesek. Pótolhatatlanok.
Egyszer rég, amikor még gyógyíthatatlan beteg gyerekek osztályán dolgoztam a klinikán, az egyik orvos megkérdezte a szülőt, van-e másik gyereke.
A szülő nem értette, azt motyogta, nincs, csak ő, aki nagyon beteg...Az orvos azt mondta: "háát, jobb lenne, ha lenne!"
Így tudatta a szülőkkel, hogy el fogják veszíteni a gyereküket. Akkor is, azóta is kiver a víz, ha erre a jelenetre gondolok. Volt olyan is, hogy valaki elveszítette a gyerekét, és amikor a környezet bíztatására sürgősen szült egy másikat, pedig még gyászolt és siratott, őt, az újat-igaziból sose tudta szeretni, mindig elégedetlen volt vele.
Szegény gyerek, sose tudott olyan lenni, hogy azt érezhesse, önmagáért szeretik. Pótlék szerepre szánták, az elvesztett gyermek miatti gyászt sose tudta a szüleiben megszüntetni. Ma már felnőtt. Visszaidézve gyerekkorát, elmesélte, borzalmasan magányos volt mindig, kétségbeesetten próbált megfelelni egy fantomnak. Sose sikerült, mert ez sose sikerülhet.
A veszteség feldolgozása komoly, nehéz lélektani folyamat.
A veszteség elgyászolása, elengedése gyakran igen hosszú időt vesz igénybe. A folyamatot gyorsítani nem lehet! Szerelemvesztés, vetélés, abortusz is "jó" példák erre.
Egy magzat elvesztését sose pótolhatja egy -szándékosan- gyorsan jött másik!
Egy nagy szerelmi csalódásra nem gyógyír egy gyorsan elindított másik kapcsolat.
A veszteséget meg kell élni, el kell siratni, el kell engedni.
Anélkül a test és a lélek ajtaja zárva marad, csak erőszakkal lehet beférkőzni rajta.
A fájdalom múlása, enyhülése a lélek öngyógyulásának része. Ami jó volt, az megmarad abból, amit/elveszítettünk. Bennünk él, velünk él.
De a helyére került veszteségeink sose fojtják meg az újat, mert az új- önmaga tud lenni és nem valami/ valaki más szánandó pótléka.
Volt egy fiú. Elveszítette a feleségét. Évekkel később, amikor párra lelt, éjszaka zokogva ébredt, a volt feleséget ölelte álmaiban. Ébredve erős haraggal nézett a mellette fekvő, őt nagyon szerető újra, miközben őt magát csillapíthatatlan bűntudat, sokszor rosszullétig vezető félelem és szorongás gyötörte, árulónak érezte magát, mert ő élt, folytatni tudta, míg a volt társa már sohasem. Pszichoterápia segítségével rendezte "sorait", boldog életet tud ismét élni.
A traumák, a veszteségek mind ilyenek. Pusztítanak mindaddig, amíg a helyükre nem kerülnek! Ne szánjuk szenvedésre, bűntudatra az egész életünket! Gyógyuljunk, bátran, mert így válik igazzá a mondás: van élet a halál után!
Van boldogság a gyász múltával, de a gyászmunkát végig kell csinálni, ha nehéz, kérjünk szakember segítségét! Sose a szomszédra hallgassunk! Vagy az olyan végtelen gondolatfolyamokra, hogy mi lett volna ha...
Ami történt, megtörtént és csak annak elfogadása után léphetünk tovább egy mezőt előre. Aztán még egyet. És még egyet. Amíg meg nem gyógyul a lelkünk, a sajgó szívünk. Erre nincs könnyebb út. Idő és magunkra figyelés. A kártékony szomszéd teljes kizárása. A mi lett volna ha teljes elnémítása.
A szorító, égető, fojtogató fájdalom elmúlik. És mint minden meddő talajból, a gyász-rágta szívből is előbb-utóbb újraéled a remény a boldog(abb)ságra.
