Az otthon "ülő" anyuka kérdés parázs viták alapja.
Annyit gondolkodtam már rajta...
Én például itthon vagyok Mórral, amit dolgozom, azt itthonról el tudom végezni és amúgy meg azon szerencsések közé tartozom, akinek a párja ezt lehetővé teszi.
Igen, nekem ez szerencse.
Van, akit frusztrál az otthonlét, a folytonos anyaszerep és alig várja, hogy visszamenjen dolgozni.
Van, aki boldogan maradna otthon, de anyagi okokból kénytelen visszamenni melózni.
Van, aki szeret otthon lenni, de valahogy mégis haszontalannak érzi magát.
Kulcskérdés a helyes önértékelés.
Bármit amit csinálsz, csináld szívvel-lélekkel, úgy tehet boldoggá. Ezt próbálom én is.
Ha nem elégít ki az anyaság, menj vissza dolgozni, a gyerekednek egy önmagával egyensúlyban lévő anyára van szüksége, nem egy megkeseredett mártírra.
Lesz, aki megszól érte, sőt, lesz olyan is, hogy megszakad a szíved, mert a gyerek belédcsimpaszkodik amikor elbúcsúzol.
De mantrázd magadnak, mit miért teszel. Ha tudod, hogy ezt kell tenned, semmi sem billenthet ki az önmagadba vetett hitedből.
Ha vissza kellett menned dolgozni, pedig maradtál volna otthon, az pokoli nehéz, mert az anyagi szempontok szerint meghozott kényszerdöntések nem nyújtanak vígaszt, amikor irigykedve nézed munkába menet a játszótérre tartó anyukákat.
De ilyenkor meg tudnod kell, hogy amit teszel, a családért teszed. Mert kell.
Amikor anno leszoktam a dohányzásról, volt jópár gyenge pillanatom. Olyankor mindig elismételtem magamnak, hogy miért döntöttem úgy, hogy abbahagyom a bagózást. És ez mindig hatott. Nem kívántam kevésbé rágyújtani, de könnyebben vészeltem át a megingásokat.
Ugyanez érvényes minden helyzetre, döntésre, ami az életünkkel kapcsolatos.
Az, hogy én nem adom bölcsibe Mórt, annak semmi köze ahhoz, hogy más meg hamar megteszi.
Az, hogy én szoptatok, annak semmi köze ahhoz, hogy van, aki meg kezdettől fogva tápszert ad.
Nem érint személyesen egyáltalán, hogy van, akinek a gyereke 0. naptól átaludta az éjszakát, miközben az enyém még soha.
Mióta írom a blogot, rengeteg pozitív visszajelzést kapok, de kaptam hideget is a meleg mellé, hogy térítek, minősítek, ilyesmik...
Az én szándékom kezdettől fogva az, hogy teremtsünk közös erővel egy olyan közeget -mégha csak online is- ahol minden anya biztonságban érezheti magát.
Azokról a helyzetekről írok, amik mindünkkel meges(het)nek.
Soha semmilyen körülmények között nem minősítek senkit és semmilyen nevelési elvet, módot.
Erről is szól a blog, hogy a szomszéd le van szarva és engem is nyugodtan le lehet szarni, nem sértődöm meg.;)
Ami nekem bejön, másnak a világ vége is lehet.
Én hiszek az igény szerinti szoptatásban, a hordozásban, az együttalvásban, hogy sosem hagyom sírni a gyerekem, hogy vele vagyok ameddig csak tehetem.
Ez az én "elvem", nekünk ez működik és van olyan szerencsém, hogy megtehetem, hogy eszerint éljünk.
Ismerek sok más anyát is és frusztráció és konfliktusmentesen tudunk kommunikálni annak ellenére, hogy teljesen máshogy csinálunk bizonyos dolgokat.
De megesik, hogy sétálok Mórral a hátamon és a babakocsis anyuka úgy néz rám, mintha ellenségek lennénk.
Mintha az, hogy én "A"-t vallok, az az ő "B"-jét minősítené. Hiába mosolygok rá és a gyerekére teli pofával.
Túl komolyan vesszük az összehasonlítgatást, a versengést.
Pedig az anyaság nem a másik legyőzéséről szól.
Basszus, hisz mind jól szeretnénk csinálni, ennyi közös már van bennünk, nem?
Kit érdekel, hogy mit gondol a másik anyuka?
Miért fontos az? Egyáltalán, miért feltételezzük, hogy mindenáron gondol rólunk valamit?
Hogy azon jár az esze, vajon én milyen anya vagyok (hozzá képest és ő hozzám képest)?
Önmagunkban képtelenek vagyunk megélni, hogy elég jó anyák vagyunk-e?
Miért kell mindig a másik (odafantáziált, ferde) tükre?
Merjünk szembenézni magunkkal, vállaljuk be-fel a döntéseinket, az elveket, amiket vallunk, a lépéseket, amiket megtettünk és ha mégis kételyeink támadnak, ne feledjük, arról nem a másik anya, a kreált szomszédunk tehet.
A gazella alakú anya nem a mi kövérségünkre akarja felhívni a figyelmet.
Az éjszakát végigalvó baba anyukája nem azért kipihent, hogy friss és üde arccal közvetítse szemmel verés segítségével, hogy elrontottuk a gyerekünket.
Az otthon maradó anyuka nem azért mondja hogy nem tudná bölcsobe adni a gyerekét, mert elítéli a dolgozó mamát, hanem csak mert ez az igazság, nem tudná és szerencséjére nem is kell.
Mindezek persze nem igazak mindig. Mert ugye ott a szomszéd, aki beszól, okoskodik, beleront az életedbe.
De olyankor kell magadba nézni és jó magasról leszarni őt, hiszen Te tudod, hogy mit miért teszel.
Ha pedig nem vagy békében magaddal...hát, az nem a szomszéd, vagy a másik anyuka hibája.
Ismételten csak peace, lazaság, mamák!
Anna
