2014. december 23., kedd

Juli a karácsonyról

Hamarosan karácsony, amit nagyon várok, mint gondolom sokan, ugyanakkor rettegek is tőle. Mert nekem a karácsony az együttlét, a lelassult idő, nagy beszélgetések, nagy evések és szeretteimnek örömet okozása mellett az őrült megfelelési kényszerről is szól. A felnőttléttel a karácsonyt is meg kell oldani. És nem is akárhogy, szépen, varázslatosan és maradandóan. Mert egy kedves karácsonyi története gyerekkorából mindenkinek van. És én szeretném a jó emlékeimet a gyerekeimnek is átadni. A csodában való hitet, mert lehet, hogy a fele csak mese, de a másik fele viszont mi magunk vagyunk. Mi tesszük azzá. Ilyenkor érezzük igazán, hogy a másik öröme mennyi mindent jelent. Én például ajándékozásnál mindig megvárom, amíg mindenki kinyitja, amit kapott tőlem. Imádom látni, hogy boldogságot okoztam. 

A karácsony igenis a legszebb ünnep, csak sajnos ezt a mai világban az eszement ajándékozási lázban és terüljterülj asztalka gyártásban hajlamosak vagyunk elfelejteni. Én biztosan. Elfelejtem, hogy nem az ajándékokban lapul a szeretetem, hogy nem attól lesz tökéletes a karácsony, mert nagyot ettünk, sok mindent sikerült adni és kapni. Elfelejtem, hogy nem most van az utolsó pillanat, hogy kifejezzem a szeretetem. Ez egy lehetőség, egy alkalom, hogy kedveskedjünk egymásnak, de nem a mennyiség számít, hanem a szándék.

Mióta elköltöztem otthonról egy kicsit megszűnt a karácsonyi szentség. Vagyis az ünnep szertartás jellege: a helyszín, a szereplők.
Azelőtt minden szentestén ugyanaz volt a forgatókönyv. Ez már a "nagy leleplezés" utáni idő, amikor már mi gyerekek is készültünk ajándékkal. Nálunk voltunk, nagymamám átjött délelőtt, pedig megbeszéltük, hogy 4 körül gyújtjuk meg a fát, amit mindig a öcsémmel ketten díszítettünk aznap délután, röhögve és veszekedve, mialatt bátyám a szobájában duzzogott, mert utálta a karácsonyt. Ezt ugyan sosem mondta. Nem is tudom mi baja volt, lehet csak segíteni nem akart. Anyukám a konyhában tüsténkedett, nagyi meg, mint egy kakukkosóra jelentette óránként, hogy mennyi az idő, hogy mennyi van még 4-ig, aztán meg, hogy mennyivel múlt el. Végül, mikor minden elkészült, jött az angyalcsengetés, ami a fiúk dolga volt, a családi Samu-csengővel, egy Samu nevű bárány csengője volt, állítólag. Éneklés, elérzékenyülés a "Mennyből az angyal" utolsó sorainál, attól főleg, hogy láttam anyukám arcát, akit szintén mindig megríkatott. Majd körbepuszi, amikor is bátyámmal elmondtuk: minden évben csak egyszer, most karácsonykor. És aztán a karácsonyi menü, ami mindig rántott afrikai harcsa meg kukorica-, majonézes krumpli-, meg hagymás krumplisaláta.
Majd kiröppentem a családi fészekből, és ezek a dolgok mind megváltoztak, átalakultak. Tesóim évekig külföldön éltek, és nem tudtak hazajönni karácsonyra, anyukám eladta a családi nagylakást, nekem is lett saját családom, amivel megörököltem gyermekeim apukájának édesanyját, aki ilyenkor 4 napig élvezte vendégszeretetünket.

Így hát semmi átmenet nélkül, egyszer csak nekem egyedül kellett levezényelnem a karácsonyt. Valahogy úgy, hogy elköltöztem, tehát felnőtt lettem, ezentúl az én dolgom.
És én, mint egy jó tanuló, megvettem az afrikai harcsát, csengettem a Samu-csengővel, elkészítettem a kukorica-, majonézes krumpli-, hagymás krumplisalátát. Anyukám ugyan segédkezett a háttérből, de inkább csak vendégnek érkezett hozzánk, és a többi családtag is, mondván a picik miatt így lesz a jó. Én meg próbáltam megfelelni az igényeknek. Varázslatot csinálni a karácsonyból, mire hazaér a gyermek, majd gyermekek, feldíszített fa várja őket, alatta az ajándékkal, amit a Jézuska az angyalokkal idehozott, a karácsonyi menü gőzölög az asztalon, és mindenki nagyon boldog, mert együtt vagyunk szeretetben itt a béke szigetén.
No ez a valóságban úgy festett tavaly, 24-dikén délután, hogy egyik gyereket nagypapa vette gondozásba és vitte el, másik pici babaként velem volt, hiszen, ő még minden előkészületet láthat. Drága gyermekeim apja nyilván az utolsó percben rohant el fáért, és nyilván nem volt akkor épp autónk, így gyalog hozta hazáig.
Remek ötletnek bizonyult a házi nutella, mint ajándék a népes rokonságnak. És mikor betoppant vidékről a drága anyósom, én épp porcióztam a mogyorókrémet. A konyha úszott a masszában meg a csempére ragadt mindenfélében, amit a turmixgép fröcskölt ki magából minden irányba. Megjegyzem én is rémesen festettem az egész közepén. Az afrikai harcsa a mélyhűtőben várt a sorára, a gyerek mindeközben rám kötve hordozókendőben, a lakás meg bombarobbanásszerű állapotban. Kedves anyós csak annyit kérdezett hova tegye le a pakkját, meg a sütit, amit hozott, de akkor bizony felcsattantam, hogy bárhova, akárhova, nézz körül, meg rám, hát nem mindegy, igazán?!
(Azért arra bizonyos fagyújtási pillanatra összeállt minden, de a sok idegeskedést inkább kihagytam volna.)
Akkor határoztam el, hogy ezután másként lesz, hozzánk egy darabig nem jön senki karácsonyozni. Szívesen elmegyünk bárkihez bájos kis ajándékcsomagot lóbálva.
Így esett, hogy idén útra kelünk. Igyekszünk a kevesebb több elve alapján gondolni a szeretett emberekre. Inkább megélni, mint túlélni az ünnepi napokat. Viszont az afrikai harcsát azért mi visszük, úgy látszik attól nem lehet olyan könnyen szabadulni. Tradíció az tradíció.

2014. december 22., hétfő

Dorka a karácsonyról



Nálunk a karácsony olyan, mint azok a kavargó hógömbök, amiket a vásárokban lehet kapni. Anyukám védelmező búrát von köré és megidéződnek minden évben gyerekkorom karácsonyai, a nagyszüleim, azok az illatok, azok a fények.
Ez nem változott azóta sem, hogy Máté megszületett, pedig az első karácsonyán még csak kilenc napos volt. Sosincs kérdés, hogy hol töltjük a Szentestét. Sehol se lenne AZ, csakis együtt mind. Nagycsalád. De nem is a pontos helyszín a fontos, mert anyu gondoskodik róla, hogy bárhol megteremtse AZT a "nappalit". Mind ott legyünk és minden ugyanúgy történjen.
A mi családunk mindig is imádta a változatosságot. A mindennapok hektikusan szórakoztatóak. De ez az ünnep szertartásos és ettől csodaszép. Mindannyian úgy kezdünk neki 22-e környékén, kicsit kapkodva, fáradtan, hogy tudjuk: alig várjuk már! Akkor szerzem be az ajándékok nagy részét még, akkor nyugszom le. Meg kell érkezni az ünnepbe.
Pár nappal karácsony előtt mi, nők, elmegyünk a Csarnokba. Cipekedünk, halat veszünk, savanyú káposztát, rengeteg mindent. Ez nem változott Máté születése óta sem, csak már őt is hajkurásszuk az árusok között.
Anyukám szentestére halászlét főz. Pontosan úgy, ahogy jó pár évvel ezelőtt Papi, a nagypapám, még kint a kertben, bográcsban. Abban az évben, mikor a nagyszüleim egymás után mentek el novemberben és januárban, gyerekként szaladgáltam Anyu és a fekvő, beteg Papi között, hogy mennyi pirospaprika, mennyi só, mi kell még bele, hogy pontosan ugyanolyan legyen. Olyan lett. És minden évben pontosan olyan, azóta is. A rántott hal is. A krumplisaláta is. Mintha ők is itt lennének. És Máté imádja a halat.
A szenteste a szertartásról szól. Még a délelőttje is. Apukám rendszeres morgásáról a faállításkor, amibe már Peti, a barátom, is besegít. A nagymamám szaloncukrot köt (megállás nélkül ezret).
Amíg Máté az apukájánál van, én sütök, ajándékokat csomagolok, felállítom Petivel itthon is a fánkat.
Anya náluk főz és díszit Dédivel és Apával, néha feldől a fa, összekapnak, apa elfaragja a kezét. Mi ebből mar csak a tapaszt látjuk. Mert mi nem láthatjuk a karácsonyfát végleges formájában, hiszen azt a Jézuska hozza.
Három körül Máté is megérkezik. Négyre csinosba öltözünk. Átmegyünk, állunk a nappali ajtaja előtt és várakozunk. Megszólal a karácsonyi csengettyű, megidéződik hirtelen minden gyerekkorom karácsonyából. Gyerek vagyok én is megint. Fogom ölemben a gyerekemet, akinek minden idegszála boldogan feszül, izgatott és kíváncsi. Mint én. Belépünk a mesebelien feldíszített fa elé, megszólal a Mennyből az angyal, szikráznak a csillagszórók. Mind szorítjuk egymás kezét, Máté az ajándékokat fürkészi, mi őt. Ugye Ő is ugyanazt érzi??? Annyira fontos ez a pillanat. Mindenki megöleli a másikat. Aztán bontunk, játszunk, vacsorázunk (Máté ehelyett is játszik). Társasozunk. Régi filmeket nézünk. (Abigél, Charlie nénje, Igazából szerelem...) Együtt vagyunk.
Másodnap látogatjuk Peti családját, harmadnap Máté is átmegy apukájához, ott is ünnepelni. Aztán mind lemegyünk a vidéki házba. Hogy megint együtt legyünk!
Tudom, hogy én leszek az, aki ha anya már nem győzi vagy tudja majd megteremteni mindezt, akkor pontosan ugyanígy megteszem majd. Az egy új szerep lesz, amibe anyukám is beletanult, amikor kellett neki. Generációkon át öröklődik. Szerencsés vagyok, mert a húgom is tud segíteni, hogy az aroma ugyanaz legyen. De ez még remélem 100 év múlva lesz! Mert nem akarok felnőni!
Jaj, úgy várom mar az idei karácsonyt is!

2014. december 21., vasárnap

Dudi a karácsonyról

Minden évben, amikor jön a karácsony, akkor az az első gondolotom, hogy "de jó, mind az öten együtt leszünk!" Mármint öten, testvérek. Aztán persze eszembe jut, hogy nem leszünk. Bori nővérem 18 évesen költözött Amerikába, akkor én még csak 6 éves voltam. Onnantól kezdve egyértelműen az volt a legjobb a karácsonyban, hogy Bori haza jött. Aztán Zsófi is külföldre költözött, úgyhogy őt is lehetett haza várni. Nekem mindig az volt a legjobb, hogy mindannyian együtt vagyunk. Olyankor hangosak vagyunk, szivatjuk egymást, veszekszünk, de arra az egy percre, amikor megláttuk először a fát, valahogy mindig csönd lett, mindig megállt az idő.  
Persze aztán ők is férjhez mentek, úgyhogy onnantól már nem volt fix, hogy mikor jönnek haza. Arról nem is beszélve, hogy ők mindketten hannukah-t tartanak, mert a férjeik is zsidók és a gyerekeket is úgy nevelik. Ilyen az, amikor az ember vegyes házasságba születik.  
Van nálunk csengetés karácsony este, mennyből az angyalt is éneklünk (főleg a nagyi miatt), de a mama maceszgombóc levest is főz és én már évek óta, vacsora után, amikor a papa az új könyveit olvassa, a mama meg pakol, elmentem a Szódába, a Wesselényi utcába mulatni egyet. Idén lesz először, hogy nem megyek a Szódába. Még tavaly is ott támasztottam a pultot, a hasamban Palkó, a kezemben málnaszörp. 
Idéntől minden kicsit más lesz. Amikor csilinelnek az angyalok én csak Pali arcát fogom nézni, hogy mit szól a gyertyákhoz, a csillagszórókhoz. És jövőre, amikor már kicsit nagyobb lesz, akkor majd elmondom neki, hogy amikor én kicsi voltam, akkor bekukucskáltam a nappali ajtaja alatt és láttam egy angyalt kirepülni az ablakon - hátha ő is látni fogja. És ha majd még nagyobb lesz, akkor talán otthon hagyom kicsit a mamával és megint elmegyek pár órára a Szódába. 
Mi meg majd újra együtt leszünk, mind az öten, júniusban, az unokaöcsém bar mitzvah-ján. 


Anna a karácsonyról

Mióta anya vagyok, a karácsony a várttal ellentétben keserédes időszakká vált számomra.

Mór előtt izgatottan készülődtem az ajándékokkal, menütervezéssel, imádtam apukámmal nagybevásárolni, szürreális díszekkel dekorálni a fát, várni a csilingelést...
Érdekes, Mór előtt a férjemmel, vagyis akkor még "csak" a barátommal sem töltöttük együtt a szentestéket. Ki-ki a saját családjával ünnepelt. Ő Szoboszlón, én Debrecenben.
Évek teltek el (azt hiszem hat), amikor végre együtt voltunk 24-én. 
Délutánig náluk, koraestétől nálunk.

Aztán megszületett Mór és vele együtt egy brutális gyomorgörcs, melyikünk családja hány percet babázhat az ünnepekkor. 
A tavaly karácsonykor négy hónapos kisbabánk akkoriban még háromszor aludt nappal, képzelhetitek a matekozást hogy mindenkinél igazságosan töltsünk el időt, miközben a gyerek a fél napot átalussza... 
Rohanás volt az egész, idegileg bele is rokkantam, pedig amúgy nem is volt a végeredmény olyan vészes, köszönhetően a hordozókendő nyujtotta szabadságnak. 
Szóval nem csak túl, hanem valamennyire megélni is sikerült az ünnepeket. 

Aztán teltek a hónapok, tudtam én, újabb december közeleg...
Mi Budapesten élünk, így nincs leegyszerűsítő opció, hogy egyikünk családja hozzánk jön, másikunkéhoz meg mi megyünk. Vagy valami hasonló...
Nekünk muszáj utazni.
Ez mindegy is. De elkezdett bántani, hogy ne már, hogy történhetett hogy a valaha úgy várt és szeretett ünnep ilyen rettegett őrületté vált?! Milyenanyaazilyen aki nulla erőfeszítést tesz azért hogy a gyerekének mesés varázslatot idézzen elő?! 
Aztán rájöttem. 
Nem is (csak) a rohanással van a baj.
Hanem a bennem még mindig élő gyerekkel. 
Aki szeretne az apjával bevásárolni. Az anyjával menüt tervezni.
Az öccsével balhézva fát díszíteni, miközben szól a Betlehemi királyok bakelit. 
Hát bizony, kimondom, amire rájöttem.
A karácsony számomra mindannak a sok változásnak összegzése, ami az anyasággal jár. 
És az nem mindig egyszerű. 
Önző gondolat ez, mondhatja bárki hogy minek szül az ilyen, de egy percig sem állítom hogy számítottam erre az érzésre. 
Az én izgatott ünnepvárásom tovaszállt annak nyomása alatt hogy mindenki megfelelő percnyi-órányi időt töltsön velünk és a Mór alvása és túlpörgése meg legyen akadályozva.
Talán annyiban megszállt némi ünnepi hangulat hogy naponta-kétnapota sütök valami sütit-kekszet, hogy édes illat lengje be a befűtött lakást...számomra ez az idill. Azt hiszem ez a kezdete az új hagyományainknak.

Már nem vagyok gyerek. 
A régi hagyományokat át kell színezni, új díszeket ráaggatni, más dalokat is meghallgatni. 

Nem hazudok, a napokban jöttem erre rá, hogy ez bizony nem megy pikkpakk.
Nekem úgy tűnik, igenis nehéz átállni felnőtt üzemmódba.
Mivel a karácsonyt mi vidéken töltjük, a pesti otthonunkban semmi jele az ünnepeknek, nálunk akár húsvét is lehetne, de még az se. 
Ez is kifejező ám. Igen. Azt hiszem, a bennem élő gyerek makacsul ragaszkodik a régi hagyományokhoz. 
Tényleg milyenanyaazilyen?!
De ezzel a felismerésemmel azt hiszem elindultam a felnőtté válás útján. 
Idén a rohanás kisebb lesz, a szenteste szüleimnél lesz, a másnap az anyósoméknál. 
Bevallom, óriási megkönnyebbülés volt, amikor a férjem ezt a kevésbé rohanós opciót felhozta, hiszen magamtól soha nem javasoltam volna, hogy valamelyikünk családjával ne legyünk szenteste. Szóval idén nyugisabb lesz minden, már amennyire lehet.
A bennem élő gyerek meg kicsit el is mosolyodott, mert talán esélye lesz néhány hagyományt megtartani, miközben Mór ott totyog a fa körül, labdázik a díszekkel, táncol a Betlehemi királyokra, gitározik a fakanálon amivel megkutyuljuk a húslevest...

Igen, gyerekkel egy rohanás a karácsony, nagyszülőktől nagyszülőkig. 
Már nem a csodavárós készülődés az egyetlen feladatunk, hanem mellette ezer más szempontra is figyelni kell.
De rájöttem, hogy a bennem élő gyerek még segíteni is tud, hogy Mórnak hogy tudnék még mesésebb ünnepi világot kreálni. 
Szóval ezen leszek. 
Habár az idei nagy készülődéssel lemaradtam, de mostantól rástartolok a hagyományrenoválás projektre.
Nem erőszakolok semmit, csak úgy csinálok mindent, ahogy belülről jön -például ugye tepsiszám sütöm a kalóriabombákat-, aztán mire észbekapok, még az eddigieknél is csodálatosabb hagyományokat teremtünk. Még jó hogy csodásabb. 
Mert Mór szemében tükröződik vissza minden adventi gyertya fénye. Végülis csak ez számít.

Jövőre pedig már istenbizony én is újra aktívan várom majd a karácsonyt. 





2014. december 20., szombat

Vica a karácsonyról

Sziasztok!

Vica vagyok, az egyik új társszerző kismama. Íme az első bejegyzésem a blogon, a MI karácsonyunkról.


Én az az ember vagyok, aki kibekkeli a hónapokat karácsonyig. Augusztus végén már néha dúdolom a Jingle Bell Rock-ot. Szeptemberben nagyokat sóhajtozom és juszt se hallgatom meg. Októberben suttyomban rákeresek a youtube-on Bing Crosby-ra. Novemberben megveszek minden ajándékot, és minden nap megnézek egy karácsonyi filmet. December elején feldekorálom a lakást, és napi három karácsonyi filmet nézek meg. Szóval teljes elmebaj az életem.

Más a nyaralást várja, vagy a születésnapját, a szilvesztert (fujj), én a KARÁCSONYT. Imádom. Mindent. A vásárokat, fenyőfát,a giccset, az ajándékokat ( nem csak adni, kapni is), a rántott halat, a csomagolópapír hegyeket, adventet, mindent!
A karácsonyfát általában 15-e környékén feldíszítem, hogy minél tovább fekhessek alatta.
Aztán mire megnézem a Love actually-t, a Télapu 1-2-t, a Reszkessetek betörők 1-2-t, az Aludj csak, én álmodom-ot és a Karácsony Artúrt vagy százszor, addigra eljön Szenteste.
Mi hárman vagyunk tesók, szokássá vált, amióta sok a gyerek, hogy a 24-ét mindenki otthon tölti a maga pereputtyával. Mi ilyenkor anyukámékat és anyósomat is meglátogatjuk, és mindenhol végigesszük a menüt.
25-én pedig végre összeeresztjük magunkat, idén még tizennégyen, jövőre már (tesóm jóvoltából) tizenöten leszünk. Minden van, amit csak el tudtok képzelni. Három fogásos ebéd, ajándékhegyek, óriási karácsonyfa… Még éneklünk is a fa körül (na a Grincseknek most durrant el az agya)!

Ezen a cukormázon túl azért évek óta volt egy rettenetesen mély üresség bennem. Néztem a testvéreim gyerekeit, hogy milyen édesen tépik el vagy éppen vigyázva nyitják ki a csomagokat. Hogy a szülők milyen aggodalommal várják a reakcióikat. Én meg egy félig felnőtt félig gyerek ültem a kupac tetején és reménykedtem, hogy talán a következő karácsonyon már én is éltethetem a csodát valaki kedvéért.
Szóval ez a karácsony más lesz. Mert ugyan a kisfiam még nem sok mindent fog felfogni ebből az egészből, de ez nem számít, én azért dugdosom az ajándékait, titokban csomagolok, és bizisten csilingelni is fogok Szenteste.
Mert olyan sok évig vártam erre… És higgyétek el, ez egy igazi csoda.


2014. december 17., szerda

Kedvenceim listája

Csináltam már egy hasonló listát a legjobb tippekről még hónapokkal ezelőtt:
http://mindigzoldebb.blogspot.hu/2014/06/a-legjobb-tippek-listaja.html?m=1

De most, hogy Mór totyogóvá lépett (szó szerint) elő, újabb lista állt össze a fejemben, gondoltam, megosztom veletek. 
Mert egy lépegető babávala z élet és az azt megkönnyítő eszközök tárháza is változik, alakul. 
Egy járkálásban kifáradt totyogó kis szünetet tart. Legjobb érzés.  (A kendő Sakura Bloom)

Mint azt már korábban többször is írtam, mi átálltunk a mosható pelusokra. 
Nem részletezem az előnyeit, azt már megtettem a témábavágó posztokban, csak annyit tudok mondani hogy: WOW!
Szerintem mindent elmond, hogy amikor nemrég mindketten egyszerre betegedtünk le és kb létezni is fájt, ugyanúgy mostam a pelusokat. Nem holmi mártír szenvelgés miatt, hanem mert ennyire nem jelent több macerát. Hozzáteszem, Mór ipari mennyiségeket termel minden téren és hacsak nem bénán adom rá a pelust, SOHA nincs ázás, nem úgy mint az űberluxuspelus, a Pampers esetében. 
Mór már a szobatisztaság jeleit is mutatja, ezt állítólag szintén a moshatózásnak lehet köszönni, mivel jobban érzi a pisit-kakit, hamarabb szól. És lőn. 
Szóval a mosható pelus tényleg szuperszónikus egy dolog. 
Ha márkát kérdeztek, én abszolút fanja lettem a Pop-In márkának, ami hiperegyszerű, apanagyibabysitterkompatibilis, kezdőknek tökéletes és igazi masszív, minőségi cucc.
A változatosság kedvéért vettem egy FuzzyBunz patentos, zsebes pelenkát, eddig ez is nagyon tuti, ez egy fokkal még egyszerűbben használható, de picivel kevesebbett bírt eddig mint a Pop In.
Találkoztunk az ImseVimse pelussal is, hát, bár irtó cukin néz ki, de eddig egyedül ezzel volt igazi brutál átázás,  viszont szerintem csak fazon probléma miatt. Egyszerűen nem passzol úgy Mór csombjaira, nem az ő alkatához való. Azért néha csak ráteszem ezt is, rövid távra teljesen tökéletes. 
A LittleLamb bambuszbelsőt vízzáró külsővel ritkábban használjuk, de eddig sosem okozott csalódást. 
Az utolsót kivéve az összes pelust a Babamosoly üzletében vettem (az üzlet Debrecenben van, de webshopjukból bárhonnan, bárhova rendelhetsz), ahol minden idegesítő kérdésemre türelmes válaszokat kaptam. 
Szóval kösz, Babamosoly, bűntársak vagytok moshatóssá fertőzöttségemben. 😜
Ez a FuzzyBunz zsebes pelus Mór habtestén...💛


Ezzel kis összefüggésben van a Juli barátosném -akivel hamarosan Ti is megismerkedhettek...😉- ajánlotta a kókuszolaj nevű csodát. 
Miért csoda? Mert MINDENRE jó! Egészséges, természetes és hipergazdaságos. 
Lehet használni sütéshez, főzéshez, de kenheted a szádra, csinálhatsz belőle illóolajjal illatos kencét, napi 1-2 kanál pedig segít a bacik ellen felvenni a harcot. Ja és nem hízlal. ;) 

Én a süteményeimbe is ezt használom vaj helyett, a tegnapi csirkecombot is ebben sütöttem. A hiedelmekkel ellentétben nem kókuszízű, az illata-íze teljesen semleges. Legalábbis annak amit én veszek...☺️
Ha Mór bőrét kicsípi a valamilyen termése, akkor is ezt használom, pikkpakk rendbeteszi. Amúgy a mosható pelusnál nincs szükség krémre egyáltalán, csak ha pirosodás van, ami fogzáskor sajnos elő-előjön... Nade a kókuszolaj nyugtat, gyógyít. 
Fürdetéshez kikevertem egy kókuszolaj+5 csepp 100%-os levendula illóolajos wellness kencét amit fürdéskor masszírozok a csapot vadul szerelő Mór bőrébe, meg a magaméba is mert issssteniii!

Mióta Mór totyogó, a hordozás okozott némi kihívást, mert a hőn szeretett Liliputi csatosunkat kinőtte, a hátam is elkezdett fájni, a hordozókendőzést megy egyelőre csak itthon merjük gyakorolni, így újabb beruházásra került sor, ami egy újabb szerelem:
A Tula Toddler hordozója. Nem ecsetelem. Rohadt drága, de minden fillért megér. A 12 kilós gyerek súlya felére csökken érzetre. 
Nem mindegy, ha az ember napi szinten akár órákat is hordoz...Ezt a hordozót itthon csak a Baby To Go csapata forgalmazza, keressetek rájuk, kedvesek, segítőkészek és csodaszép hordozókat árulnak. 
Ha már hordozás. Akkor hordozós kabát. Én kaptam egy Liliputi kabátot. És TEJÓÉG! Csodás! Ha olcsóbb megoldást keresel, akkor ha ráguglizol, vagy a hordozós csoportokban kérdezősködsz, sokféle opció van, mindenesetre én odavagyok a kabátunktól. 
Liliputi Makakabát in action

És végül, de nem utolsó sorban, 1-2 téli öltözködési tipp. 

-Babylegs: Ez tulajdonképpen egy combfix és egy zokni törvénytelen gyereke. Nadrág alá kiváló lábmelegítő, ha meg lakásba belépve meleg van, a nadrág alól egy mozdulattal levehető. Pelenkázásnál sem kell fáznia a lábaknak. És cuki. 😂😜

-Gyapjú holmik: Legyen az pulcsi, nadrág, sapi, a gyapjú verhetetlen. Melegen tart, de szellőzik és természetes anyag. Egy lelkes nagyi -mint például az anyósom- csudajólat tud kötni. Én mást se nagyon adok Mórra, amúgy meg isteniel áll rajta. 😃

-Űrhajós sapi: Nem tudja levenni magáról, melegen tartja a nyakát is, hátihordozásnál különösen praktikus. És. Cuki.💛☺️👌

Azt hiszem ennyi aktuális kedvencem van mostanság.
Ha valami megtetszett, itt megtalálod őket:
babamosoly.hu
babytogo.hu
Mindkét üzletnek van facebook oldala is.
Kókuszolajat bioboltban, de dm-ben és tescoban is kaphatsz. 

Remélem, találtál hasznos tippeket (is). A szomszéd nyilván hüledezik hogy régen nem volt ennyi minden és mégis felnőttünk. Ja. De jelenleg én nem tudom elképzelni az életünket a fentiek nélkül. 😃☺️

Nektek van valami kedvencetek? Ki vele!

Üdv,
Anna

2014. december 5., péntek

Első lépések, valami új kezdete...

Közhelyesen hangzik, de minden első lépés bizonytalan, tele van ismeretlennel, keressük a kapaszkodókat és a megbillenéseknél, eséseknél akár le is állunk a próbálkozásokkal.
Az első lépések alatti visszafogott lélegzet, amikor még nem tudni, mi lesz a következő pillanatban.

Az anyaság tele van elsőkkel.
Az első, az a bizonyos első pillanat. 
Felemelő, katartikus, vagy épphogy nem az...
Az első pelenkázás, öltöztetés, etetés, szoptatás.
Az első óvatos, féltő fürdetés.
Az első éjszaka.
Az első órákig tartó üvöltés.
Az első fáradt kiborulás.
Az első séta.
Az első mosoly.
Az első nevetés.
Az első fültövig összecsinálós produktum. 
Az első átaludt éjszaka. Vagy az első egyben átaludt óra. 
Az első kimozdulás gyerek nélkül.
Az első forgás.
Az első kúszó mozdulat.
Az első falat gyümölcs.
Az első fog.
Az első mászó mozdulat.
Az első önálló felülés.
Az első felállás.
Az első szó.
Az első hiszti. 
Az első lépés...

Talán -nyilván- nem ebben a sorrendben.
De mindenki megéli, ismeri, vagy majd megtörténik a jövőben.

Ezek az elsők az egész babakort belengik, egy visszafojtott lélegzetté varázsolva ezeket a hónapokat.
Ezek az elsők aztán rutinos eseményekké válnak. 
Megszokjuk, hogy a baba már tud fogni, már eszik darabos ételt is, már gitározik a kiskanálon...
De amikor először történik, el sem hisszük, hogy valaha meg tudjuk szokni. 
Hogy lesz majd első nap a bölcsiben, oviban, suliban, egyetemen is...ójaj.

Mór elkezdett járni. Totyogó lett. 
Nem siette el, óvatos fiú, semmit sem bíz a véletlenre. 
Lassan, komótosan áll fel, keresi az egyensúlyt, megnézi, hová lép. 
Ő ilyen. 
Megtanultam nem a tankönyvi babákhoz hasonlítani őt, hanem pusztán megismerni olyannak, amilyen.
Az anyaság megtanított arra is, hogy nem én vagyok a főnök.
Nem vagyok ura a testemnek, a lelkemnek, a gyerekemnek pláne. 
Terelgethetem a dolgokat, tehetek lépéseket, hogy befolyásoljak néhány dolgot, de mióta anya vagyok, tudom, ha a gyerek nem akar aludni, nem fog. 
Ha nem akar enni, nem fog. 
Ha nem akar puszit dobni, nem fog. 
Ezzel szemben, ha én nem akarok ébren lenni, akkor is ébren tart.
Megtanulni kezelni a sokszor keserű, reményvesztett indulatot, amikor a hisztiző gyerek hatmilliószor mamázik a nadrágot letépve rólam...nem könnyű.
Az első lépések affelé, hogy megtanuld kezelni az érzelmi hullámvasutat, felszabadítóak.
Amikor rájössz, nem vagy tökéletes.
Amikor rájössz, hogy nem is kell annak lenned.
Amikor rájössz, más sem tökéletes.
Amikor rájössz, hogy az is tök mindegy, hogy más sem tökéletes.

Hiszen amit minden anya tud, csak mondjuk nem beszél róla, az az, hogy anyának lenni folytonos meglepetés. 
Első alkalmak sokasága. 
Kiszámíthatatlan. 
Senki sem tudja, mi lesz a következő pillanatban.
Pont, mint amikor a gyerek először jár egyedül. 
Nem tudni, mikor puffan a földre. Nem tudni, feláll-e onnan, vagy sírva inkább pihenteti egy időre a projektet. 

Az anyák, még a leghatározottabbak is, bizonytalanok. 
Mert nem lehetnek biztosak olyasmiben, ami ennyire tele van meglepetésekkel.
A bizonytalanság sokszor frusztráló.
Ez a frusztráció sajnos rengeteg konfliktust szül.
Nekem is volt már brutális csörtém, mert amiről írok a blogban, valakinek bántó volt. 
Mert ha én arról írok hogy van olyan anya, aki tápszert ad, akkor biztos már minősítek.
Ha arról, hogy hordozok, akkor biztos kinézem a babakocsisokat.
Ha arról, hogy otthon vagyok a gyerekkel, akkor tuti leszaranyázom a dolgozó anyukákat.
Ha arról írok, hogy mosom a pelenkát akkor nyilván az ördög mamái az eldobhatóst használók.

Szóval elgondolkodtam.
Mert én soha egy anyát sem minősítek, aki szereti a gyerekét. 
Miért is kéne? Nem ennyi a lényeg? 
Hogy szeresse a gyerekét?

A szomszéd nem én vagyok. 
Ez egy hatalmas belső feszültség, ami szinte keresi a kritikus szemeket. A kritikus szemeket, amiket keresni se kell, mert mindenütt ott vannak és már gyakran akkor is látjuk őket, ha épp baráti szempár néz ránk.

Így esett, hogy összefogva néhány szuperjófej anyával, egy új projektbe fogtunk.

Egy olyan anyaközösséget akarunk létrehozni, ami az elfogadásra épül.
Ahol senki sem tökéletes. 
Ahol senki sem kritizál. 
Ahol nincs helye trollkodásnak. 
Ahol senki sem okoskodik.  
Tanács csak kérésre érkezik. 
Ahol valódi anyák a valódi arcukat mutatják. 
Egy biztonságos hely minden anyának, aki szereti a gyerekét.
Ahol segítünk megtalálni, elfogadni és megszeretni az anyát, amilyen vagy. 
Nem amilyennek a szomszéd szerint lenned kellene.
Van köztünk császáros, otthon szülő, babakocsis, hordozós, eldobhatós és mosható pelust használó, főzőcskéző, máshol kajáló, pedáns és rumlis,bort iszogató, absztinens, szoptatós és tápszert adó, kilókkal küzdő és azokat letojó, férjével szexelő és pincemély libidójú, együttalvós, különszobás, dolgozó és otthon lévő, sokgyerekes, első gyerekes, boldog és kevésbé boldog, biokajás és mindenevős. 
A lista végtelen. Mégis imádunk együtt dolgozni, lenni. 
A gyerekeink boldogak, egészségesek.
Minket meg ez éltet.
Ez az egy legalább közös mindünkben.

Ez az új közösség lesz az első lépés egy önmagát és másokat is (jobban) elfogadó anyatársadalomhoz.
Lélegzetvisszafojtva lessük minden pillanatát.

Hamarosan indulunk...

Ági az új "mi"-ről, avagy szopcsiztunk, kaksiztunk, pisiltük,böfiztünk, és naná hogy pukiztunk

Zavarba ejt amikor egy gyermekes anya elfelejt egyes számban gondolkozni. 
A szimbiózis a születéskor megváltozik, egy testből két lélek lesz, két test, két ember. 
Persze a kisbaba sokáig még elpusztulna ha nem találnák ki a gondolatait, nem táplálnák, nem gondoznák, nem védelmeznék. 
Csakhogy sok mama a szimbiózisban reked. Elfelejti az egyes szám első személyt. Összeolvad, azonosul, egyesül a kisgyermekével. Baj ez?  Ugyan, dehogy, hiszen ezzel az attitűddel lehet megérteni, megszeretni és elfogadni az újszülöttet.
Csakhogy a születés pillanatában Ő-Ő. Hagyjuk őt Ő lenni. 
Ő eszik, mégha az anyából táplálkozik is. Ő eszik és az anya táplálja. 
Aztán egymásra mosolyognak és szeretik egymást. 
nagyobb baba már meg is simogatja hálája és szeretete jeléül az anyamellet, vagy a tápláló kezet.
Ami közös, ami összeköti őket, az a szeretet, és a hála ezért az érzésért. 
Ha a bébi összetrottyolja magát, az apja- anyja tisztába teszi, a baba boldogan mosolyog. Hálás? Nem tudjuk, de boldog, mert jól van! 
Ha az anya azt mondja ilyenkor, hogy "bekakiltunk", mit fejez ezzel ki? 
Azt hogy nem külön- külön identitásként fogalmazza meg önmagát és gyermekét. Baj ez? Nem, nem az. 
De az elengedés sose könnyű egy kapcsolatban. 
Akit szeretünk, azt nem akarjuk elengedni. 
Márpedig a gyerek, fejlődésével párhuzamban egyre inkább önállósodik, felnőtté válva önálló röppályára indul. 
Az, hogy ekkor majd mennyire tudjuk segíteni abban, hogy önálló, tetteiért felelős, boldogságra képes, saját útját bátran kereső felnőtt lehessen- most alapozódik meg! 
Ő kaksizik. 
Ő hamizik. 
Ő lázas. 
Az ő foga jön. Az övé! 
Ám vele örül, vele izgul, vele szenved az, aki szereti őt. 
Én és ő. Ez a :Mi. 

A ragozást, a személyes névmásokat a gyermek megszületése után újra kell tanulni!  
És még egy fontos dolog! 
Az anyuka ne felejtse el a saját keresztnevét a szülés után se!  
Az apuka se a sajátját. Ne ragadjon bele az "anyuka, apuka" általános alanyba egyikőjük se! Mert ők egymásnak nem apjai és anyjai! 
A gyerek fogja őket igy szólítani. 
Nem is olyan egyszerű ez, ha belegondolunk.