Minden öröm és minden bánat, minden hiány és minden teljesség ebből fakad. Amikor találkozol valakivel akit megszeretsz, azt szeretnéd, ha a tiéd lenne.
A boldogság fogalmával vetekszik ha a másik is ezt akarja, vagyis a szeretet (szerelem) kölcsönös.
Ennek ellentéte sokszor okoz bánatot, sírást, fájdalmat, indulatot, sőt irigységet. A kicsi gyerek érkezése gyakran felborítja a kialakult viszonyokat.
Az addigi gyerekből szülő lesz, anya, apa. Az addigi szülőkből nagyszülő.
A nő anya lesz, a férfi apa.
De ne feledd, ezek nem váltófogalmak! Sok baj forrása, ha annak hiszik, főleg ha ettől kezdve így is viselkednek, pláne ha esetleg így is szólítják egymást!
Vannak helyzetek, nem ritkán, amikor a baba érkezése nem váltja ki a várt és tervezett eufóriát, amikor a katarzis késik, vagy úgy tűnik hogy elmarad.
Van persze ilyen is. Sok oka lehet.
De a leggyakoribb, hogy a szülés fájdalmai, váratlan fordulatai annyira kimerítik a tartalékokat, hogy a "friss" gyerekre nézve nem a boldogság, hanem az indulat, a keserűség, az undor a kétségbeesés, vagy épp a menekülés a helyzetből érzése fogalmazódik meg, ahogy ezt gyakran fogalmazzák: "úgy éreztem hogy a saját kelepcémbe kerültem, hisz ezt akartam, évek óta... de azt sose hittem hogy ez ilyen, és ilyen nehéz! És ez már mindig így lesz? Neeeeem akarom! Nem ezt akarom! Vissza akarom kapni önmagamat!"
Nehéz elfogadni, hogy az önmagam fogalom kitágult, és átmenetileg padödő lett. Ilyenkor gyakran van szükség külső pszichiátriai, pszichológusi segítségre, hogy átsegítse a krízisen az ettől nagyon kétségbeesetten szenvedőt és környezetét! Amikor aztán elkezdődik a közös út, kezdetét veszi az egymás valós megismerése. Illatból, mozdulatból, mimikából, hangból. Nemhogy félszavakból, de rezzenésből is megtanulják egymást anya és gyermeke, apa és a "kisded", meg a többiek is előbb utóbb. Egymásra hangolódnak, és ez a megismerési élmény hozza a szeretetet, az egymásra utaltság hozza a felelősségérzetet, a puha melegség hozza a gyengédséget, és egyszer csak, cseppet se teátrálisan, de belopakodik a katarzis, egy kósza könnycsepp, egy összebújás, egy fáradt mosoly kíséretében.
Ilyenkor szokták azt mondani: "na őt tőlem soha senki nem viheti el, ő az enyém"!
Igen,mindannyian innen indulunk.
Pedig az elengedés meg a megtartás, az ölelés és a belőle való gyengéd kibontakozás, valahol édestestvérek. Egyik se könnyebb feladat, mint a másik. Mindegyik értéke és öröme csak a másik tükrében ragyog fel igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése