2015. január 30., péntek

Ági a kioktatásról

Sokszor megdöbbenek és elszomorodom. Nem vagyok hibátlan, naná, én is elkövetem, de reményeim szerint olyankor  észreveszem, és váltok. Miről beszélek? Arról, hogy van egy megfigyelhető, mindennapi kommunikációs " trend". Valaki elmond valahol, valakinek valamit. Tapasztalatot, jó vagy rossz élményt, dilemmát, érzést, döntést. Véleményt. Megosztja. Aztán mindig van valaki, aki ehhez úgy szól hozzá, úgy mond róla véleményt, hogy kioktat. Mintha szakértő lenne. Vagy  mint a keselyű.  Válaszában, hozzászólásában nem megosztja a másikkal a saját gondolatait, tapasztalatait, hanem oktatni kezd, csőrével húsba váj és tép, fájdalmat okoz. A fölény hangján. A lenézés erejével. A düh irányításával, mely szerint a másik rossz, és rosszul is él, és persze nagyon rosszul gondolkozik. Egy igazság van, az övé! Önmagát fel, a másikat le helyezi egy képzeletbeli színpadon. Olvasom például a mamablogot. Vagy akár bárhol máshol, mást. Kommenteket. Sok-sok érzés, élmény, okos, kedves, érdekes lányok, fiúk asszonyok támogatóan, érdeklődve osztják meg egymással dilemmáikat, bizonytalanságaikat, örömeiket, félelmeiket.maradjunk most az anyaságnál. Az anyaság nem tudomány, nem kutatás,( bár persze kutatható, vizsgálható, mint minden más is)  nem szentírás, nem olyan valami, amiben valaki professzor lehet, legfeljebb önmagát helyezheti mindenki fölé- de azt ugyebár másnak szoktuk nevezni, diagnosztizálni, semmiképpen nem anyaprofnak...😳 Anyaságunk saját tulajdon. Olyan, mint mi. Se jobb, se rosszabb. Olyan nők, olyan anyák vagyunk, amilyenek.  A gyerek jelzi vissza, hogy jó e neki az, amit kap, próbálgatjuk, kisérletezhetünk, de a cél nem az hogy trónt kapjunk, az anyaszobor trónját, hanem, hogy örömöt, érzést, élményt, megtapasztalást, együttes élmények özönét éljünk át, adjunk és kapjunk. Mihez lehet ugyanis kezdeni egy trónján trónoló anyával? Mindig lentről felfelé nézni rá? Imádni, fület farkat behúzva? Szájbeharapva némán lázadni ellene? Belebetegedni ebbe? Azt hiszem, minden kedves, összes erejét (el)használó anya (meg bárki más is) megérdemli a tiszteletet, a szeretetet, a meghallgatást, vagy a kételyeiben a megerősítést. El nem lehet várni, de nagyon jól tud esni!  Ha valakinek kérdése van, akkor arra a választ is megérdemli, a némaságba vesző kérdés a fájdalmas magány pánik gombját indíthatja be. Nade a beszélgetés csakis egyenlőségi alapokon álljon! Kioktatás és lenézés nélkül! Nem kell mindenben  egyetérteni, nem azt mondom! De nemcsak dühítő, hanem szánalmas is az az ember, aki tűzzel vassal követeli, hogy ismerjék el az ő igazát, kizárólagos nagyságát és tökéletességét. Mostanában gyakran mondom, osztom meg, és a visszajelzések szerint meglepően sokaknak és sokat segít, tehát itt is merem próbakörre indítani a következő, könnyűnek tűnő, ámde kezdetben nagyon nehéz feladatot!  Íme: Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy igaz, amit mondani akarsz, ha tutira jószándékból fakad, ha tényleg fontos,  és ha mondandód, szándékod szerint  valójában előreviszi azt, amihez hozzászólsz. Én úgy érzem, most minden kritériumnak megfeleltem ezért szólaltam meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése