2014. december 23., kedd

Juli a karácsonyról

Hamarosan karácsony, amit nagyon várok, mint gondolom sokan, ugyanakkor rettegek is tőle. Mert nekem a karácsony az együttlét, a lelassult idő, nagy beszélgetések, nagy evések és szeretteimnek örömet okozása mellett az őrült megfelelési kényszerről is szól. A felnőttléttel a karácsonyt is meg kell oldani. És nem is akárhogy, szépen, varázslatosan és maradandóan. Mert egy kedves karácsonyi története gyerekkorából mindenkinek van. És én szeretném a jó emlékeimet a gyerekeimnek is átadni. A csodában való hitet, mert lehet, hogy a fele csak mese, de a másik fele viszont mi magunk vagyunk. Mi tesszük azzá. Ilyenkor érezzük igazán, hogy a másik öröme mennyi mindent jelent. Én például ajándékozásnál mindig megvárom, amíg mindenki kinyitja, amit kapott tőlem. Imádom látni, hogy boldogságot okoztam. 

A karácsony igenis a legszebb ünnep, csak sajnos ezt a mai világban az eszement ajándékozási lázban és terüljterülj asztalka gyártásban hajlamosak vagyunk elfelejteni. Én biztosan. Elfelejtem, hogy nem az ajándékokban lapul a szeretetem, hogy nem attól lesz tökéletes a karácsony, mert nagyot ettünk, sok mindent sikerült adni és kapni. Elfelejtem, hogy nem most van az utolsó pillanat, hogy kifejezzem a szeretetem. Ez egy lehetőség, egy alkalom, hogy kedveskedjünk egymásnak, de nem a mennyiség számít, hanem a szándék.

Mióta elköltöztem otthonról egy kicsit megszűnt a karácsonyi szentség. Vagyis az ünnep szertartás jellege: a helyszín, a szereplők.
Azelőtt minden szentestén ugyanaz volt a forgatókönyv. Ez már a "nagy leleplezés" utáni idő, amikor már mi gyerekek is készültünk ajándékkal. Nálunk voltunk, nagymamám átjött délelőtt, pedig megbeszéltük, hogy 4 körül gyújtjuk meg a fát, amit mindig a öcsémmel ketten díszítettünk aznap délután, röhögve és veszekedve, mialatt bátyám a szobájában duzzogott, mert utálta a karácsonyt. Ezt ugyan sosem mondta. Nem is tudom mi baja volt, lehet csak segíteni nem akart. Anyukám a konyhában tüsténkedett, nagyi meg, mint egy kakukkosóra jelentette óránként, hogy mennyi az idő, hogy mennyi van még 4-ig, aztán meg, hogy mennyivel múlt el. Végül, mikor minden elkészült, jött az angyalcsengetés, ami a fiúk dolga volt, a családi Samu-csengővel, egy Samu nevű bárány csengője volt, állítólag. Éneklés, elérzékenyülés a "Mennyből az angyal" utolsó sorainál, attól főleg, hogy láttam anyukám arcát, akit szintén mindig megríkatott. Majd körbepuszi, amikor is bátyámmal elmondtuk: minden évben csak egyszer, most karácsonykor. És aztán a karácsonyi menü, ami mindig rántott afrikai harcsa meg kukorica-, majonézes krumpli-, meg hagymás krumplisaláta.
Majd kiröppentem a családi fészekből, és ezek a dolgok mind megváltoztak, átalakultak. Tesóim évekig külföldön éltek, és nem tudtak hazajönni karácsonyra, anyukám eladta a családi nagylakást, nekem is lett saját családom, amivel megörököltem gyermekeim apukájának édesanyját, aki ilyenkor 4 napig élvezte vendégszeretetünket.

Így hát semmi átmenet nélkül, egyszer csak nekem egyedül kellett levezényelnem a karácsonyt. Valahogy úgy, hogy elköltöztem, tehát felnőtt lettem, ezentúl az én dolgom.
És én, mint egy jó tanuló, megvettem az afrikai harcsát, csengettem a Samu-csengővel, elkészítettem a kukorica-, majonézes krumpli-, hagymás krumplisalátát. Anyukám ugyan segédkezett a háttérből, de inkább csak vendégnek érkezett hozzánk, és a többi családtag is, mondván a picik miatt így lesz a jó. Én meg próbáltam megfelelni az igényeknek. Varázslatot csinálni a karácsonyból, mire hazaér a gyermek, majd gyermekek, feldíszített fa várja őket, alatta az ajándékkal, amit a Jézuska az angyalokkal idehozott, a karácsonyi menü gőzölög az asztalon, és mindenki nagyon boldog, mert együtt vagyunk szeretetben itt a béke szigetén.
No ez a valóságban úgy festett tavaly, 24-dikén délután, hogy egyik gyereket nagypapa vette gondozásba és vitte el, másik pici babaként velem volt, hiszen, ő még minden előkészületet láthat. Drága gyermekeim apja nyilván az utolsó percben rohant el fáért, és nyilván nem volt akkor épp autónk, így gyalog hozta hazáig.
Remek ötletnek bizonyult a házi nutella, mint ajándék a népes rokonságnak. És mikor betoppant vidékről a drága anyósom, én épp porcióztam a mogyorókrémet. A konyha úszott a masszában meg a csempére ragadt mindenfélében, amit a turmixgép fröcskölt ki magából minden irányba. Megjegyzem én is rémesen festettem az egész közepén. Az afrikai harcsa a mélyhűtőben várt a sorára, a gyerek mindeközben rám kötve hordozókendőben, a lakás meg bombarobbanásszerű állapotban. Kedves anyós csak annyit kérdezett hova tegye le a pakkját, meg a sütit, amit hozott, de akkor bizony felcsattantam, hogy bárhova, akárhova, nézz körül, meg rám, hát nem mindegy, igazán?!
(Azért arra bizonyos fagyújtási pillanatra összeállt minden, de a sok idegeskedést inkább kihagytam volna.)
Akkor határoztam el, hogy ezután másként lesz, hozzánk egy darabig nem jön senki karácsonyozni. Szívesen elmegyünk bárkihez bájos kis ajándékcsomagot lóbálva.
Így esett, hogy idén útra kelünk. Igyekszünk a kevesebb több elve alapján gondolni a szeretett emberekre. Inkább megélni, mint túlélni az ünnepi napokat. Viszont az afrikai harcsát azért mi visszük, úgy látszik attól nem lehet olyan könnyen szabadulni. Tradíció az tradíció.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése