A napokban esett le a tantusz, hogy tök mindegy, én mit szeretnék.
Azt terveztem, legalább másfél éves koráig, de elláttam akár két és fél, háromig is...
Mór három napja viszont furcsán kezdett el viselkedni.
Iszonyú erősen kezdett harapni, csak azért kérezkedve rám, hogy harapjon.
Semmi szopizás, csak harapás.
Csak és kizárólag akkor szopik rendesen, ha alszik, mert az alvás anélkül nem megy.
Itt tartunk három napja.
Néha mutogat a cicimre, mint amikor enni kért, de ha megkínálom, rázza a fejét.
Négy napja még teljes áhitattal és elmerüléssel volt rajtam, most meg ez van.
Talán a foga, hisz az mindig jön.
De talán elkezdett leválni. Amikor ébren van.
Az altatás egy tortúra, mert az eddg cicin elalvó gyerkőc most addig vergődik a karomban amíg ki nem dől. Persze addig mindketten kikészülünk. Hordozóban nem altatom mert mostanában nem tudom akkor letenni...és egy 11 kilós alvó gyerek...kicsit nehéz.
Na. Ez csak az egyik oldal.
A másik a lelki oldal. Az én lelki oldalam. A mamáé.
Hónapokig tartó küzdelemmel összehozott szoptatás, majd máig tartó gyötrelem a tejkővel...mégis, ez az egyik legnagyobb csoda, az egyik legnagyobb büszkeségem.
A szülést nem sikerült sikerélményként elkönyvelni, ha hülyén is hangzik, ezt csak az értheti igazán aki hasonlóan járt mint én és Mór.
De a szoptatást kiharcoltam. Nem fogadtam el még egy kudarcérzést és bejött, bevált.
Mór pedig imádta, rákattant. Naponta rengetegszer kapaszkodott rám, hol azért hogy egyen, hol csak a nyugi kedvéért, hol azért mert fájt valamije.
Odabújt, közben nézett a szemembe, az utóbbi hetekben néha szünetet tartott, hogy mosolyogva mondja, hogy: "mamma".
A világ legmeghittebb pillanatai voltak ezek.
Aztán egyik napról a másikra jött ez a horror.
Máskor is harapott, de leszokott róla.
Mindig mondtam neki hogy nem szabad, mert fáj és egy idő utám megértette.
De most újrakezdte.
Vagy harap, vagy mutogat, majd rázza a fejét, szóval vagy agresszív, vagy elutasító.
És bizony ez nekem kimondhatatlanul fáj.
Még nem tudni, hogy ez átmeneti-e vagy sem, de félreértés ne essék, nem az elválasztódás maga, ami fáj.
Hanem a módja. A hirtelenség. A kőkemény elutasítás, a véraláfutásosra harapás.
A bizonytalanság is idegőrlő.
Hiszen ha alszik, ahhoz nélkülözhetetlen a cici...
Tanácsadóval is levelezek, szerinte ez egy átmeneti sztrájk, amit talán a fogzás okozhat.
Hiszen a leválás ritka esetben zajlik így.
Na ezt majd meglátjuk.
Ami érdekes, az az, ami bennem zajlik.
Egy anya ad, ad, ad, ad, ad, ad,ad és ad. Mielőtt, miközben és miután adott. És utána is ad, ad, ad, ad.
Cserébe semmit nem vár.
Legyen a gyerek boldog, egészséges.
De ha a gyerek elutasító, az bizony kemény.
Látni, ahogy az eddig teljesen ránk utalt baba felcseperedik és már nem marad meg a kezünkben.
Kifejezi a szeretetét persze, egyre színesebben, de nem puszilgathatjuk, ölelhetjük már kényünk-kedvünk szerint.
Az összenőtt hónapok lassan mögénk kerülnek.
Én még soha nem éreztem ilyen kifacsartnak, elkeseredettnek magam, mint most.
A szoptatás felvértezett egy csodafegyverrel, ami mindig segített a legnehezebb napokon is. Betegség, túlpörgés, fájdalom, fáradtság, rossz hangulat esetén mindig ott volt, mint valami jolly joker. Biztosítva volt napi sokszor pár percnyi meghitt, csöndes összebújás, ami csak a kettőnké volt.
Most meg félkarú óriásként vánszorgok, valami idióta haszontalanság-érzéstől terhelten.
Sóvárogva nézek más szoptató anyukákat.
Tudom, a gyerek igényei a legfontosabbak!
De ilyen hirtelen kispadra kerülni, erre nem számítottam, ez kegyetlenül gyors fordulat volt.
Sokat olvastam az elválasztás-elválasztódás lelki oldaláról, ami a babákat érinti.
De arra senki sem figyelmeztetett, hogy nem csak a babának, hanem a mamának is óriási váltás ez.
Mint egy szakítás, amikor az imádott pasi egyszercsak lelép, a hírhedt "Nem a Te hibád!" dumával.
Persze nem temetek én még semmit, hiszen egész éjjel rajtam csüng a kisded és a délutáni alvás alatt is. Hátha tényleg csak átmeneti zűrben vagyunk.
De az biztos, hogy elindult valami, amire mentálisan, érzelmileg is fel kell készülnöm;
A baba előbb-utóbb fel fog nőni.
A babaillat elmúlik.
Egyre kevésbé lesz rám utalva.
Egyszer majd ott állok az üres lakásban, Mór pedig oviban lesz.
Ezért (is) kell egy éntudat az anyaságon túl is.
Hogy ha a gyerek nincs az auránk közelében, még legyünk valakik.
Ha nem akar már rajtunk lógni, akkor is érjünk valamit.
Önmagunk számára. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése