Ági az anyák önértékeléséről, a külső-belső harcokról

Hát van pár szavam ehhez!  Higyjétek el hogy a kisgyerek egy idő utàn önjáró. Észre se veszed és te akarsz vele lenni sokat, ő már nem, vagy másként. Amikor azt érzed, hogy babakocsi vagy hordozó nélkül, hirtelen egyedül vagy, hogy szinte meztelen, suta, szinte védtelen személyként lépdelsz, szinte menekülsz haza, hozzá, hozzájuk, akkor bizony vedd észre, hogy elhatalmasodott benned az anya, a "grand mother", eltörpült a nő, ezért aztán dadogni kezd az önbizalom, agonizál az önértékelés. A férfi, az anyós, a barátnő, a szomszéd minden lépése felértèkelődik. De ebben nem mindig ők a hibásak!  Észre sem veszed és te helyezed őket olyan magaslatra, hogy ahhoz kèpest te csak gyatra, mindig magyarázkodni kényszerülő kis alárendelt szereplő vagy! Ezért kiemelkedően fontos, hogy sose veszitsd szem elől, te hogy viselkedtél az anyáddal, mondjuk kiskamaszként. Jusson ez eszedbe most! Nem volt túl távol! Legyél újra fontos magadnak, legyen dolgod, ne csak a gyerek meg a férj meg a megfelelèsi kényszerek sora! Észre se veszed és belefulladsz! A gyerek  nő, növekszik, elégedett és boldog, (és egyszer kiskamaszként azt fogja mondani, hogy törődj magaddal inkább, mama...)/ ha meg nem, akkor addig addig, de addig dajkálod, amig boldoggá nem teszed! Ő tehát jól van! Gondold végig tehát! Te jól vagy? Igen? Akkor szuper! Ha nem, akkor pedig mi nem jó? Mi kellene? Mond ki magadnak, hangosan! Mond ki! Ha másnak nem, hát nekem:), de tényleg, mond ki, és meglátod, onnan már egy lèpés a megoldás! És ne magyarázkodjatok mindig! Minden tettetekért! Miért kellene? Keresd meg újra önmagadat, a "grand mother" túltengésének árnyékában ott kucorogsz valahol te, a nő, akinek értéke nem attól az, ami, hogy milyen jó anya,és  mennyit " tejel", és egyéb marhaságok, hanem hogy mer- e, tud e boldog lenni, segiti e ebben valaki, vagy sem! Egy biztos! A gyerek boldog anyát, apát akar! Ahhoz pedig neked is tenned kell immáron ezt azt! Nézz rá! Ő kiköveteli már rég azt, amitől neki jó! Ne maradjatok alól ebben lányok, asszonyok! Legyetek bátrak! Mert ha nem, akkor észre se veszitek és szomszéd lesz belőletek! Azért harcol mindig mindenki mindenkivel, a hordozós a kendőssel, mert mindenki azt hiszi, hogy ha valamiben kiosztja a màsikat, attól az ő értéke a magasba hág! Mi más ez, ha nem a szánalmas önértékelési zavar indirekt beismerése! A boldog ember sose háborúzik, nem ugat le másokat, hanem él, szeret,szeretve van, ápolja a gyökereit és élvezi az életét, harcait megharcolja, és segít annak, aki ebben az ő segitségét kéri! Csatlakozom az Anna " mozgalmához", ne prédikàlj, ne alàzz, ne oktasd ki a másikat! Gondolkodj  azon inkább, mi helyett teszed ezt? 

Az anyák önbizalmáról, avagy az anya-szomszéd háborúról

Ejtsünk pár szót az önbizalomról. 

Az önismeretről.

Az önkritikáról.

Más-mása jelentésük, de szorosan összekapcsolódnak.

Amikor egy nő anya lesz, mélyvízbe kerül. Néha el is merül benne.

Ebben vitathatatlanul sokat segítenek a "jóakaró" szomszédok.

Akik mindent jobban tudnak, akik már n+1 gyereket felneveltek, akiknek nincs gyereke, de véleménye annál inkább.

A fölös tanácsok, zajok kiszűrése nehezebb, mint az anyaság. 

Mert az anyaság normál esetben magától megy, döccenőkkel, de ösztönösen.

Ezt az ösztönt hivatott megfúrni a mindenkori szomszéd.

Hogy Te nem tudhatod. Te meg elhiszed. Mert nincs önbizalmad. Mert nem ismered magad (el). Mert nem ismered az igazi gyengeségeidet.

Tökéletes anya vagy? Tuti nem. Olyan nincs. Ezt a célt felejtsd is el. 

Hogy elég jó vagy-e? Ezt csak TE tudhatod. 

Ehhez kell, hogy mélyen a tükrödbe (és a gyereked szemébe) nézz.

Most elmondom, mi az én mérlegem.

Mindent megteszek-e Mórért, amit csak tudok?

IGEN!

Ha az igény szerinti szoptatás-hozzátáplálás, hordozás, együttalvás, napi többszöri meseolvasás nem elég, akkor mi az??!!

Lehetne egészségesebb kajákat adni neki?

Tuti hogy igen.

Járhattunk volna babaúszásra?

Igen.

Megtettük?

Nem.

Szóval erőn felül minden tőlem telhetőt megteszek érte, de biztos találna hibát a rendszerben az, aki akar.

Persze milliószor elhatároztam ezt vagy azt, hogy holnaptól más lesz, holnaptól csak egészséges kajákat eszünk, holnaptól naponta porszívózok, holnaptól elmegyünk babaúszásra, node ember vagyok, nem szomszéd.

Viszont van, amire igenis büszke vagyok.

Kiharcoltam három hónapnyi küzdelemmel a kizárólagos szoptatást. 

A sok gyarlóságom ellenére azt gondolom, ez nagy dolog. Nekem természetes volt minden, amit Mórért, Mórral tettem.

Azóta vagyok boldog és magabiztos anya, mióta az ösztöneimre hallgatok és rájöttem, hogy ez beválik. (Vicces, tejem is ezen felismerés óta van...)

Nem XY tanácsa miatt vagyok elég jó anya, hanem önmagamtól.

Már nem bizonytalanít el, hogy ki hogy néz, mit mond.

Azért nem, mert egy dolog biztos: én vagyok a gyerek mamája. 

Rengeteg anyát látok, akiket elbizonytalanít a közvetlen, de tágabb, akár virtuális környezete.

Valaki azonnal meghunyászkodik és például akarata, meggyőződése ellenére sírni hagyja a gyerekét, ad neki kaját 4 hónaposan, vagy választja el másfél évesen, vagy adja oda az erőszakos nagyinak a síró gyerekét. 

Mert a mindenkori szomszéd azt mondja.

Van, aki megkapja az okosságokat és elbizonytalanodik és nem tudja, mit tegyen, kicsit ezt is, kicsit azt is kipróbálja, nem áll ki egy nézőpont mellett, mert mindenkinek meg akar felelni.

Olyan is van, aki agresszív lesz, támadva védekezik.

Kitűnő példa erre a kendősök és kengurusok véres (Trónok harcát megszégyenítő) háborúja.

A kendősök elmondják hogy a kenguru nem jó, elmagyarázzák, miért nem jó, mire a kengurus anyuka önmaga anyaságát érzi megtámadva, kikéri magának az okoskodást és dafke azértis tovább használja. Pusztán önérzeti okokból. 

Mert az ő szemében a kendős a szomszéd. 

Mert nem tudunk egymással empátiával, bajtársiassággal kommunikálni.

Pedig milyen szép lenne, ha legalább mi nők, egymás felé sorstársi cinkossággal közelednénk.

Tudjuk, milyen fiatal, kezdő, vagy csak pusztán anyukának lenni, hogy milyen fontos a pozitív megerősítés. 

Hogy mennyire tud fájni, ha a legjobb szándékodat lekutyapicsázza valaki csak azért mert az azt gondolja, megteheti.

Ezúton is megkérek minden anyát, nagymamát, anyóst, nénit, unokatesót, sógornőt, barátnőt, ismert és ismeretlen nőt, kendőzős és kenguruzós, hordozós és babakocsis, szoptatós és tápszerező, sírni hagyó és együttalvó, vegán és kacsazsírimádó mamatársat, lépjünk egyet hátrébb. 

Az is lehetetlen, hogy én tökéletes anya legyek, hogy is várhatnám el ezt a többi anyától??!!

Mindenki fókuszáljon a saját hibáira és erényeire. Épp elég az. 

Élni és élni hagyni, szeretni és szeretni hagyni.

Ha tudjuk, hogy amit a gyerekünknek adunk, az a legjobb meggyőződésünk szerint történik, nem lehet bántó még a legrosszindulatúbb megjegyzés sem. 

Ha önkritikát, önismeretet (helyesen) gyakorlunk, akkor lehet a szomszéd igazán lesz***va. 

Ági a hisztiről

Milyen szép keresztnév lehetne:), ráadásul bármelyik nemben! A dühkitörés, látványos indulatkifejezés, amit leggyakrabban hisztériának neveznek. Ebbe beletartozik az ordítás- hányással, ordítás levegő kapkodással-(hiperventiláció), ordítás hanyattvágódással, ordítás toporzékolással( lsd. József Attila Mama című verse),és az oly gyakori: ordítás látszólag csak úgy. Mindez azt jelzi, ahogy Anna is írja, hogy a kisgyermek szeretne valamit, és-vagy nem tudja mit szeretne, de azt tutira nem ami van, vagy amit helyette ajánlgatnak. Vagy nem értik hogy mit szeretne, de azt igen hogy mit nem. Ezek, ha belegondolunk, nem nagy dolgok. Ám az élet úgynevezett kis dolgaiból áll össze majd a komplett élet, ami ugyebár mégiscsak nagy dolog! Ha a szökőkút megáll, pedig ő még a végtelenségig nézné, akkor azért ordít, mert valami, ami jó és szép, az hirtelen, pikpak, elmúlt. Néz gyorsan a felnőttre,türelmetlenül, hogy indítsa újra! Nem indítja, mert nem tudja, hanem helyette " hülyeségeket" beszél, a gyereknek akinek meg a szép, színes szökőkút kell, mégpedig azonnal!  

Olyan nehéz ezt megérteni?!?!? 

A leválás, az elengedés nem egyszerű, mi felnőttek már tudjuk jól. Neki se az, a gyermeknek se az. Most kezdi megtapasztalni. Ha elhalkul a szökőkút, érdemes "meggyászolni" kicsit, ott maradni, nézni és hallgatni az állapotot, ami a szökőkút után maradt.A csendet. Az üres teret.  Összebújni vele,miközben ezt megmutatjuk neki! Aztán, ha szerencsénk van, elkezdődik újra a csoda, és akkor csodálhatja megint a csobogást, a színeket, fényeket, ameddig csak akarja, illetve ameddig van időnk, kedvünk- nekünk-!  

Mit lehet tenni? Sokat segít a határozott Nem! A figyelem elterelés akkor használ ha határozottan ajánlunk valami mást, igazi alternatívát! 

Példa: Gyere nézd, ott egy gólyafészek! Ölbeveszed, megmutatod, ő sír, aztán majd abbahagyja! Mindenképpen kell segítség az ordító gyereknek, ezért kell megfogni, arrább tenni, nem, nem engedem! kísérettel, vagy azt mondani hogy nem csinálhatod! és elvenni, feltenni, kivenni, stb. Ha nem segitünk, tombolni fog, keresi a határait, és ebben mindenképp segitségre szorul, korától, problémájától függően! 

Emellett van egy fontos dolog még. A hordozós gyerekek, a nem tudom miért, de kötődően nevelteknek nevezettek esetében az igény szerinti adás/kapás központi kérdés, a hordozással karöltve. Így kicsit még nehezebb megértenie azt hogy ha valamit nem kaphat meg. Meg ha az a személy nem ad valamit, aki amúgy mindenre vígaszt nyújt, vagyis a szülő. Most kezdi tanulni, hogy van a világ, meg van a hordozó világa, a védettség. 

Ezért is nagyon fontos, ahogy a szökőkút példában mondtam, hogy  maradjunk vele kicsit a csalódottságban is, a várakozásban is, hogy ne maradjon ezzel a nehéz érzéssel hirtelen magára. Folyamat ez is, mint minden, és ez a folyamat most látványossá vált, de már akkor elkezdődött, amikor kisbabaként vígasztalhatatlanul sírt, és mást nem lehetett tenni, mint megnyugtatni, ami nem volt könnyű, biztos van ezer példátok rá! Vannak persze olyan dolgok, garmadával,amit tilos, mondjuk a konektorba piszkálás, ahol határozott nem! a válasz, vagy ha belenyúlna a forró levesbe, vagy ledobná a tányért,vagy...soroljátok tovább! 

Lényeg, hogy érezze hogy valaki aki az ő szüleje, ebben is mellette van, segít, és aki adott esetben nem tud mást tenni, mint tiltani, vagy ami nem kevés, sőt a legtöbb, együtt-érezni. Ez utóbbi az empátia, a beleérzés a másik ember helyzetébe. Kicsi korban az empátiás készség nagyon nagy. A felnőtt világ hatására, szomorú, de tény, hogy bizony elsorvadni látszik, vagy legalábbis jelentősen csökken, ezt tapasztalhatjuk, ha körülnézünk a " vakvilágban"! Pedig izgalmas dolog és nagy önértékelési sikerélmény is, amikor megtanítjuk a kicsit megnyugodni, elengedni azt, aminek birtoklása felett nincs hatalmunk. Ilyen például a homokozóban a szomszéd lapátja, vödre vagy labdája. Ne feledjük, ő is most tanulja azt, amit a mi gyerekünk! A bennünk keletkező, felé irányuló heves indulatot ez akár meg is szüntetheti:)! 

Halkan jegyzem meg, és az olvasók ebben naná hogy kivételek, hogy ha a szülőnek nincs ( már) empátiás készsège, akkor természetesen nem tud társ lenni a kisgyermeke mellett az ilyen és hasonló helyzetekben. Vígasz: az empátia fejleszthető,visszaszerezhető, ha másként nem, hát a saját gyermekünktől újratanulható! Egyszer egy babakocsiban ordító kisgyereket toltak megfáradt szülei, amikor reflexből odaszóltam neki hogy hát te miért sírsz kisfiú? Mintha elvágták volna, úgy elhallgatott. Mindahányan mentünk tovább, csak a társaság, akivel voltam, emlegeti azóta is, hogy csodát tettem:))! A varázsmondatot most megosztottam: hát te miért sírsz, kisfiú? A kisfiú szó természetesen mobil, cserélhető! :) Ja, meg eszembe jut Karinthy egyik írása,az igazságszolgàltatásról, a gyermekkel caló empátia alapján! A történetben a nagyi rávág a valami ellen üvöltve tiltakozó kisunoka fenekére, ekkor hirtelen odalép az író, és hatalmasat húz a tisztes ősz nagyi kerek fenekére! :) Természetesen ez az írói fantàzia bátorsága! Empátiás, szép napot mindenkinek! Amúgy az empátia is szép keresztnév lehetne, nem gondoljátok? 

Még írok erről a témáról, ha érdekel benneteket, de a legjobb lenne ha konkrét kérdéseitek lennének! 

Ági

Hiszti

A 11 hónapos kisfiam, Mészáros Mór bizony ráérzett a hiszti ízére.

A visítós, hátát, végtagjait befeszítős, kezét ökölbe szorítós, szemeit villogtatós fajtát gyakorolja mostanság.

Hogy mikor?

Például ha apjaanyja bemegy a gardróbba és nem a porszívóval vagy a gitárral a kezünkben jövünk ki onnan, hanem neadjisten üres kézzel. Na ez állandó probléma.

Vagy ha elmegyünk a szökőkúttól. Vagy ott vagyunk, csak eláll. 

Egyáltalán minden hisztit produkál, ami jó, de elmúlik.

Sok balhézó gyereket láttam már a parkban, utcán és rengeteg vörösfejű, üvöltöző szülőt.

Annyi bizonyos, hogy ezen esetekben mindketten a plafonon voltak és nem lehetett látni a dolog végét.

Azt ugyebár nem tudjatjuk, otthon hogy kezelik a hisztit, de azt láthatjuk, hogy nyilvános helyen hogyan.

Na és ez szerintem kulcsfontosságú. 

Szerintem sok szülő úgy érzi, a nyilvános hiszti őt minősíti, fú, vajon mit szól a sok szomszéd, biztos azt hiszik, elrontotta a gyereket.

Egyrészt -ugye- a szomszéd le van szarva.

Másrészt, a hiszti természetes.

Nem minősít senkit.

A hiszti, mint a kamaszkori lázadás, tök természetes.

Képzeljük csak el.

A baba egy ideig csak feküdt, azt látta, amit elé tettünk, sodródott a széllel, a teste-lelke egy volt az anyjáéval, éntudat nélkül, csak a jelenben szemlélte a világot.

Aztán lassan kezd leesni a tantusz.

Van neki keze, ami az övé, nem anyáé. Van lába, azt is ő mozgatja, magától, jeee. Stb.

Aztán a testrészein túl kezd felfedezni dolgokat, ekkor kezd el mozogni. Már ekkor felfedezhetők az első dühkitörések.

Ez a frusztráció idézi elő a mozgásfejlődést, komoly funkciója van.

Mikor pedig már tud kúszni-mászni-állni-esetleg járni, egészen képben van, ami a testtudatot illeti.

Ekkor jön az ÉN. Én és a világ. A világ, ami tőlem függetlenül működik, néha nem úgy, ahogy én szeretném. 

És bizony ez  rossz érzés. Dühítő.

Nos, bármennyire is szeretnénk, egy babagyerek még nem tudja kezelni az indulatait. Az őt hirtelen elöntő idegesség új neki és pontosan azt teszi, amit mi, amikor idegesek vagyunk. Káromkodik (a maga módján), csapkod. 

Ezt látni, elviselni nem könnyű, jól kezelni szinte lehetetlen.

De picit gondoljunk bele az ő helyzetébe.

Mondok egy példát. 

Olvasod az újságodat, tök jól elvagy, mire jön valaki, aki nagyobb-erősebb nálad és elveszi, mert inkább most öltözködni kell. 

Ugye hogy nem jó? 

Vagy mondjuk fáj a fejed, rossz kedved van, erre jön valaki, hogy biztos éhes vagy és elkezd etetni.

Magyarul teljesen kiszolgáltatottak. 

A kezdeti frusztráció arra kellett, hogy megtanuljon mozogni.

A hiszti pedig arra, hogy végre megtanulja kifejezni mit akar, hogy van.

Ez egy nehéz út, a kicsiknek és a szüleiknek is.

Gőzöm nincs, mi a helyes megoldás rá.

Ami eddig beválni látszik, az az empátia.

Nem adom oda, nem teljesül a hiszti tárgya, de nem szidom le érte, próbálok segíteni neki átbillenni az indulaton.

Legyünk őszinték, mi sem mindig tudunk helyesen reagálni ha felcsesz minket valami. Látható ez a hisztiző gyerekkel vadul ordító anyukán is. Miben jobb ő? Milyen példát mutat indulatkezelésből?

Én a hisztire nem reagálok, nem mondom hogy ne csinálja vagy hogy rossz dolog, azt úgysem érti, meg amúgy sem hall olyankor... 

Figyelemelterelés egész jól beválik eddig. 

Ha meg kicsit nagyobb lesz, hátha rá tudom vezetni hogy ha ideges, legyen egy párnája, amit olyankor megpüfölhet, belekiabálhat...

Majd meglátjuk.

Addig is, próbálok nem nagy feneket keríteni neki. Ne szokja meg hogy ezzel bármit elér. 

Most itt tartunk. 

Majd jelentkezem a fejleményekkel. ;)

Anna

Kajaügyek

Nos, Mór étkeztetése meglehetősen kalandos történet.

Kezdődött ugye majdnem 3 hónapig 90-10%-os aránnyal a tápszer javára.

Aztán végre lett elég tej, a kisfiam cicifüggő lett és a mai napig az.

Lassan egy éves. 

Hat hónaposan kezdtük a kóstoltatást, a nagykönyv szerint.

Reszeltük, préseltük az almát, nem kellett. Hozzá kis répát, nem kellett. Krumpli? Csak úgy repült a kanál.

Oké, jöttek az üvegesek. 

A szomszéd mondhatná hogy miért nem voltam képes főzni, de őt én lesz***m, ugyanis Mór, a soksokemberes baba, ha hagyott nekem öt percet, akkor én, az ugyebár szaranya azt pisilésre, evésre-ivásra használtam ki, nem főzésre, hogy aztán az érintetlen kaját egy az egyben kidobjam. Mindezt azért hogy elmondhassam, én főzök a gyerekre.

Szóval próbálgattuk az üvegeseket, a piciket. A körte csipkebogyóval némileg sikert aratott. 

De semmi sem volt tuti befutó.

Közben persze egyre csak kérdezték a szomszédok, eszik-e már, mit eszik, a szomszéd unokájagyereke ilyenkor már evett-ivott mindenfélét, itassam teával...

Hiába mondtam hogy én próbálom, de a gyerek nem akarja.

És mondani se mertem senkinek, de engem ez az egész nem aggasztott.

Véleményem szerint a természet elég frankón kitalálta ezt az egész gyerek dolgot. Ha szüksége lesz másra a tejen kívül, enni fog. 

Sőt, gondoltam, lehet, hogy majd akkor kezd el enni, ha lesz mivel, vagyis ha lesznek fogai.

Teltek a hónapok, minden nap próbálkoztunk ezzel-azzal, aztán felhagytunk a programszerű kóstolással. Ha Ádámmal ettünk, Mórt is odaültettük és kínálgattuk a mi kajánkkal. Ez már sokkal jobban tetszett neki.  

Az első kirobbanó siker (ami kb 4-5 kanál) a maceszgombóc leves volt.

De kiderült, hogy csak valami múló szeszély lehetett a hirtelen lelkesedés, másnap ugyanúgy eltolta a kanalat mint addig.

Szóval továbbra is a saját kajánkat osztogattuk meg vele, türelemmel próbálkoztunk. 

Egy idő után már nem is kanállal, hanem kézzel. 

Aztán jött az ötlet, pici falatokat tettünk elé, hogy felcsipegesse.

Egyre közelebb kerültünk az igazsághoz, Mór napról napra nagyobb kedvvel fogadta az új ízeket.

Aztán kinőtt az első foga, 11 hónaposan.

Az addig csak rágcsálnivalókat nyammogó kissrác egyszerre vadul követelni kezdte az ételt. 

Kardfogú tigrisként, hörögve mondja hogy "maaaa", ha ennivalót lát.

Persze, hozzá kell tennem, hogy az édességet már fogak nélkül is kiszúrta magának, kiváltképp a túró rudit. (Az én fiam!:D)

Nem volt az az akadály, amin ne gázolt volna át azért, hogy kiszedje a kezemből. 

Tudom, egy szomszéd ezt sose hagyná. Sőt, a cukor ROSSZ! Tudom, oké? De ez van, letettem az elveimről, eljutottam oda, hogy mértékkel minden jöhet. (Kivéve persze az allergizáló dolgokat, nyugalom.) Szeresse meg az evést. Mert enni jó!

Amúgy is, amíg tankönyv szerint etettem volna Mórt, a hajam téptem.

Mert mutasson nekem valaki két egyforma hozzátáplálási táblázatot! Jöhetnek a linkek! Én ugyan ilyet nem találtam. 

Az egyik szerint adhatok banánt a félévesnek, a másik szerint egy év alatt tilos. Így próbálj meg okos lenni...

Szóval töredelmesen bevallom, én feladtam a szorgalmas, táblázatot böngésző próbálkozást.

Ha ettem, Mórnak is adtam. Nem pépesíttem, nem vettem üvegeset sem. Rengeteg idő, energia, kaja és pénz ment pocsékba azért, mert a könyv és a szomszéd szerint a gyereknek ennie kellene mást is. 

Érdekes módon simán elérte a 11 kilót 11 hósan, gyakorlatilag csak anyatejen, némi kóstolgatással. Néha napok elteltek úgy, hogy falat ételt sem nyelt le. Mégis hurkás és majd' leszakad a derekam tőle. 

Szóval azt hiszem, nem éhezik.:)

Szerintem túl sok az elmélet. Miközben ha valami, akkor az evés egy ösztönös cselekvés. Ha a gyerek enni akar, nincs az az erő, ami visszatarthatná. Tök mindegy, mennyi idős.

A védőnőnk szuper jófej, mindig mondja, hogy van egy másfél éves kislány, aki szinte csak anyatejes, pompásan hízik, jól van, kap némi vitaminkiegészítést csak a biztonság kedvéért, szóval ne aggódjak, bízzak a gyerekben.

Örülök, hogy hallgattam az ösztöneimre és Mórra. Jönnek a fogak, úgy nő az étvágya is. Ráérünk. 

A szomszéd pedig a hozzátáplálási táblázatával együtt le van sz***va.

Anna

U.i. Sajna így babakaja recepteket nem nagyon tudok adni...de (babakompatibilis) felnőttkajásakat igen, ha érdekel Titeket. Mit gondoltok?:) 

Nehéz napok

Volt már olyan, hogy Mór beteg volt.

Volt, hogy én voltam beteg.

Olyan is volt, hogy mindketten, sőt, mindhárman azok voltunk.

De mindig volt 1-2 adu a tarsolyomban.

Vagy a szoptatás, vagy a hordozás.

Csakhogy most nem várt nehézségeink támadtak.

Mór megfázott, köhög, mindemellett a fogai egyszerre jönnek. Pazar. 

Mit kéne tenni? Igen tudom, szoptatni és sokat hordozni. Eddig ez a legnehezebb napokat is megkönnyítette.

Ámde én meg lerokkantam.

Az esztergomi nyaralás során olyan ágyba aludtam, ami soha nem tapasztalt mértékben vágta haza 27 éves, ámde érzetben 127 éves derekamat.

Nem kicsit sajog, hanem pokolian.

És bizony így létezni is fáj, nemhogy hordozni a 11 kilós kisfiam.

Marad(na) a cici.

Ha Mór nem kezdett volna el random pillanatokban harapni. Nem sokat. De általában olyankor amikor altatnám, vagy nyugtatnám a szopizással.

Ha megharap, cicit elveszem, szólok hogy nem szabad, hogy fáj, néha le is teszem a vigyorgó szadizó babát a földre.

Mondják hogy ez elmúlik, de egyelőre aggasztó a helyzet.

Nyugi, szomszéd, nem adom fel, túl sokat harcoltunk a szoptatásért hogy néhány kard élességű rizsszem kifogjon rajtam, de azért nem sejtettem, hogy a sírva szoptatás korszaka visszatér majd. 

Aki követi a bejegyzéseimet, tudhatja, hogy Mór kizárólag hordozóban vagy cicin alszik el.

Így felmerülhet a kérdés, akkor most mi van? Nem alszik a gyerek?

Természetesen alszik. 

Mert van neki egy bezzeg apukája.

Feltűnt hogy Mór mennyire sokat kérezkedik ölbe a napokban, nyilván nem érzi jól magát. Aztán leesett, hogy basszus, a napi több óra hordozás hiánya biztos feltűnik neki, biztos az hiányzik neki.

Ádám elkezdte hordozni és láss csodát, Mór lenyugodott, csöndesen, elgyötört arcából halvány mosollyal nyugtázta, hogy végre a helyére került.

Szóval az apja csitítgatja a csatos hurciban, majd amikor már nagyon kipurcant, jöhet cicire, már nem harap, csak két slukkot szív és már alszik is.

Nekem persze tátongó űr van a lelkemben, hogy a csodafegyvereim nem, vagy alig működnek. 

Hiányzik a hordozás.

Hiányzik a békés szoptatás, amit mostanság fegyelmezések kísérnek.

Haszontalannak érzem magam. Félkarú óriásnak.

Persze tudom, ez egy időszak.

És jó tudni, hogy a mélypontokon van, aki átsegít.

Nyilván a szomszéd dereka és a mellbimbója is vasbetonból van, soha nem fáj neki semmi, nem panaszkodik, nem sír, nem támaszkodik másra.

De aki nem szomszéd, az kell, hogy beismerje, hogy be tudja ismerni, mikor kell kiállni a sorból, hogy esetleg más adja meg a gyereknek, amire ő (most) nem képes.

Nem szégyen az. Persze nem is jó érzés.

Viszont minél mélyebbre kerülünk, annál magasabra tudunk kukkantani.

Szóval lesz még itt sok-sok hordozás és meghitt szopizás. 

Addig meg megpróbálok (felszisszenés nélkül) hátradőlni és gyönyörködni a hordozós apuka látványában, amit mé a szomszéd is megirigyelne. ;)

Anna

Ági a beteg gyerekről

Ha megfázik és köhécsel a gyerek, nagyon sokat javíthat az állapotán, ha az öletekbe fektetitek, hason, és közben ütögetitek a hátát!  

Anno, én is kipróbáltam, s működött! 

Jó az is ha kis kendő van a nyakán, ami egyenletes melegben tartja. Igyon többször, keveset, olyasmit, amiben sok c-vitamin van! Ilyenkor a sok gyümölcs és- vagy gyümölcslé is nagyon jól jön! Ne legyen száraz a szoba levegője soha! Ha nehezebben veszi a levegőt vagy ugatva kezd köhögni, vagy bereked, akkor érdemes mielőbb orvost felkeresni! Nekünk volt egy hideg levegőt és hideg vizet sűrítő- fújó készülékünk, párologtatónk,  azt mindig használatba helyeztük ilyenkor, és szinte mindig segitett! Ha befulladásra hajlamos a baba, mindig legyen otthon a hűtőben erre a célra hasznàlatos kúp, spray, vagy gyógyszer, amit az első ilyen " roham" alkalmából az orvos felírt! Legfeljebb fölöslegesen szereztük be! De amikor baj van, akkor nem esel pánikba, ha van mihez nyúlnod! Nade a legtöbb megfázás ahogy jön, úgy megy is. Sajnos a nyűgösség vele járhat! Pláne ha fogzik is! 

Egyre vigyázz! A gyerekek hamar rátanulhatnak arra hogy a betegségben a szülő engedèkenyebb, mindennek utánaenged, mindent megkap, szóval

rátanulhat az úgynevezett  "betegségelőnyre", ami aztán sok későbbi gond forrása lehet! Biztosan ismertek olyanokat, akik mindig panaszkodnak valamijúkre, hogy több  törődést, nagyobb odafordulást, plusz engedményeket kaphassanak! 

Amúgy esőben imádnak a gyerekek kinn lenni. Amikor Svédországban voltunk, jó rég, hosszabban, ott minden gyerek kinn volt, mindegy milyen volt az idő, így esőben is! Talpig esőkabát, esőkalap, esőcsizma! Sikongva tapicskoltak a tócsákban! 

Ági az altatásról és a féltékenységről

Ki hogy altat? Ahogy akar! Kérdések persze felmerülnek. Mert sokszor bizony kicsit előre is gondolkodni kell! Mert ami most jó, az lehet, hogy később nem lesz jó! Láttam kiterülve aludni békés boldog gyereket, tudjátok, olyan nyál kicsordulósan, előtte pancsolós fürdés, vacsora, aztán a szülei is pihenhettek, reggelig, tehették, amihez kedvük szottyant, meg olyat is, hogy hordozóban kucorogva aludt el, amikor már nagyon kimerült.Együtt beájulva a teljes család a nagy ágyba. Ki törhet pálcát? Senki! Kell a gyereknek a korlát? Kellenek a keretek? Kinek igen, kinek nem. 

Egy a fontos, hogy ne legyen ellenség, aki másként csinálja.

PutSaját véleményem persze nekem is van. A gyerekek nyugodtabbak ha alapvető, kiszámítható ritmusuk alakul ki. Szeretik a rendszert, biztonsàgot ad, nyugalmat eredményez. Ha minden a szülők ritmusa szerint működik, az is  megtehető! A gyerek elfogadja azt is! Mit is tehet mást? Alkalmazkodik hozzá. Kicsit talán nyűgösebb, kicsit akaratosabb. 

Az én 3 gyerekem mindegyike másként aludt. 

Egy volt közös, az "időben" fekvések napközben és este, nameg az esti ritusok. Én fontosnak tartottam ezt, mert azt láttam, hogy ez nekik jó. Aztán persze jöttek a problémák, az éjszakai felriadás, az átköltözések, az időhúzásos technikák kimerithetetlen tárháza. 

Ezekről is írok majd, ha érdekel benneteket. :)

Ami pedig a féltékenységet illeti. 

Nehéz ügy ám  ez is! Mert bizony érdemes végig gondolni egy pár kérdést? Mire is vagy féltékeny? Tulajdonod a gyermeked? Hozzád nőtt? Nem tudod hova tenni a kezed, ha nincs az öledben? Elbizonytalanodtál? Bele kapaszkodsz? Mindenre ő az indok, az alfa és az omega? És ha hirtelen átmegy más karjába, és ráadásul ott nagyon jó neki, te meg ott maradsz egyedül? Pánik? Nélküled kacag, kiderül, hogy nem vagy pótolhatatlan?  Fáj? Persze. Nem a tiéd. A szeretet sokszor önző. Kisajátító. Versengő. Jusson eszedbe, mennyire szorongató volt az érzés, amikor megszületett! Az, hogy úgy érezted, nélküled élni se tudna! Mára már, láthatod, önállósodik, választ, akaratot érvényesit, hízeleg vagy büntet, szóval, alakul, önállósodik a személyisége. Megtanul szeretni, személyhez kötődni! De sose téveszti el, hogy kihez tartozik! Amikor eljön az idő, boldogan omlik újra a karjaidba, és újra ölelhetitek egymást, ti ketten, sőt, odafér még az apuka is! Amikor rád nevet, és végre újra egymáshoz bújtok, pontosan tudja, hogy igen ő a mama! 

Na jó, igen, most már persze azt is tudja, hogy az a "másik" is szerethető, az a mélyebb hangú, szőrös, kedves ember, a papa! 

Bizony kedves anyukák, kezdődik egy újabb szakasz, izgalmas, érdekes, sok, furcsa, hullámzó érzéssel, és az anya újra lehet nő is! A féltékenységgel indul:)! 

Álom-álom-édes álom

Alvás.

A téma, ami szinte minden szülőt felemészt.

Mert mindig van, aki máshogy csinálja.

Vagy máshogy szeretné csinálni.

Vagy máshogy gondolja jónak. 

Mást tart helyesnek.

A szomszéd, ugye.

A tankönyv szerint a kisbabákat meg kell tanítani elaludni, az a dolguk, hogy ha alvásidő van, aludjanak.

Lehetőség szerint minden fakszni nélkül.

A kiságyában.

A szobájában.

Oké, ez szép és jó. Van, akinek működik. 

Értem ezt úgy, hogy valahogy magától így alakult, nem tréningezték a babát, hanem ez állt be természetesen.

Jelentem, ez a ritkább.

Lenne egy kérdésem azok felé, akik szerint egy babának-gyereknek magától el kell aludnia, amikor eljön az alvás:

Ők micsinálnak amikor nem tudnak elaludni? Alszanak? Nem. 

Helyette még olvasnak picit, nézik a tévét, neteznek, isznak egy bögre teát...

Újabb kérdés:

Mindig ugyanakkor fekszenek le aludni?

Nem.

A gyerektől persze sokan ezt várják el.

Na ez a kulcsszó. Az elvárás.

Adott egy kicsi, megszületik a maga hibátlan valójában a tökéletes nyugalomból.

Az anyaméhből, amiben nem volt éhség, hideg-meleg, nem volt eztszabadaztnemszabad.

Amint kibújik, az arcába tolnák a tankönyvet, hogy mikor lehet éhes, álmos.

A szomszédék, ugye.

Na én vázolom most Nektek, nálunk mi a szitu:

Mór kb 3 hónapos kora óta velünk alszik. Egy ágyban. (Most valahol egy szomszéd megmurdált.) 

És hogy alszik el? 

Cicin. Vagy kendőben.

Le tudom-e tenni ha elaltattam? Nem mindig. Gyakran nem. Vagy ha mégis, sokszor felriad, keres.

Könnyű lenne? Dehogyis, borzasztó kimerítő tud lenni.

Kapom is a megjegyzéseket, hogy más gyerek ha álmos, alszik. 

Meg hogy az a normális, ha egyedül alszanak a kicsik.

Csak hát nekünk meg EZ a normális.

Azt gondolom, hogy mindenki azt tegye, amivel azonosulni tud. 

Nekem az aludni tanítás nem jön be. 

Bárki bárhogy néz rám, bármennyire is kórosnak ítéli az életvitelünket, köszönöm szépen, jól vagyunk.

Hiszek benne hogy elmúlik ez a szakasz és akkor hogy fog hiányozni a babaillatú összebújás...

Sokszor van elegem, amikor azt érzem, nem fair hogy ennyire le vagyok kötve.

Aztán egy másodperc múlva már minden szuper, én így érzem jónak.

Hagyjuk a francba a "normális" szót!

Mert az relatívabb mindennél. 

Nekem normális, ha pöttyös gatyát veszek fel a virágos felsőhöz.

Másnak ez nem az.

Nekem normális, ha kolbászt eszem joghurttal.

Másnak nem.

És ez így van jól.

Élni és élni hagyni, szerintem csak így érdemes.

A gyerekednek világító teknős kell The Doors aláfestő zenével az elalváshoz? Hajrá!

Cici kell némi susogással?

Csináld!

Vagy elsötétített szoba néma csenddel?

Csak rajta!

Egy dolgot ne csinálj: amit nem szeretnél. Ha nem érzed jónak ami van, változtass. Vállald be. 

A gyerekednek boldog szülő kell. 

És aki az ösztöneire hallgat, az önazonos. Az pedig egész jó út a boldogság felé.

Teli jó sok lesz***t szomszéddal. ;)

Anna

Bezzeg apa...

Helyzet van.

Mór, a holnap 11 hónapos nagyfiú apás lett. Szinte észrevétlenül.

Napi több órát hordozom, igény szerint szoptatom, küzdök a tejkővel, a harapós bébivel és erre mit látok? Hogy tol el magától és az apját akarja.

Ha Ádám egy méterrel eltávolodik tőle már sír. 

Tudok én mindent, hiszen én mondok neki nemet legtöbbször, például amikor harap, én kínzom legtöbbet a pelenkazással, íny-kenegetéssel, én adtam neki a kúpot, fogom le amíg vágom a körmét...

Apa meg vicces, szórakoztató. 

Mindent értek.

És tudom azt is, hogy szeret a kisfiam engem is, csak most apa kell. 

Tényleg megértem.

De azért fáj. 

Minden jár neki, a legtermészetesebb, hogy bármit megteszek érte.

A szomszédnál is jobban lesz***m, hogy fáj a mellem a tejkőtől, főleg mióta Mór harapdálni kezdett, hogy hidegfrontnál a császársebem jobban fáj néha mint amikor friss volt, hogy alig alszom mióta intenzíven fogzik..ez nem nagy szám, komolyan. Nem vagyok mártír, ez alap, természetes, nem para. Mert amikor odabújik hozzám, minden kín elmúlik.

De hogy eltol...ez új. 

Tudom, nincs jelentősége. És biztos lesz ez fordítva is. De most először fordult elő hogy azt éreztem, én csak egy testmeleg kajaautomata vagyok beépített rágóka és rázogatószék funkcióval. Oké, hangsúlyozom, tudom, hogy ez butaság. De akkor is kicsit igazságtalan. 

Persze az anyaság már csak ilyen.

Érdekes.

Nem várok cserébe semmit. Csak egyet NEM várok: visszautasítást.

Azt hittem, ez ráér kamaszkorban. De ki tudja, talán fokozatosan készítenek fel a gyerekek arra hogy bizony nem mindig kell a mama.

Nem baj ez. Legyen több támasztéka. Minél több. Legyen sok bizalmasa, pajtása, szerető szomszédja (miért ne?)- rokona-ismerőse. 

Tudom, hogy úgyis tudja, ha a háttérben (szipogva) is, de mama ott van neki bármikor.