Ági a hisztiről

Milyen szép keresztnév lehetne:), ráadásul bármelyik nemben! A dühkitörés, látványos indulatkifejezés, amit leggyakrabban hisztériának neveznek. Ebbe beletartozik az ordítás- hányással, ordítás levegő kapkodással-(hiperventiláció), ordítás hanyattvágódással, ordítás toporzékolással( lsd. József Attila Mama című verse),és az oly gyakori: ordítás látszólag csak úgy. Mindez azt jelzi, ahogy Anna is írja, hogy a kisgyermek szeretne valamit, és-vagy nem tudja mit szeretne, de azt tutira nem ami van, vagy amit helyette ajánlgatnak. Vagy nem értik hogy mit szeretne, de azt igen hogy mit nem. Ezek, ha belegondolunk, nem nagy dolgok. Ám az élet úgynevezett kis dolgaiból áll össze majd a komplett élet, ami ugyebár mégiscsak nagy dolog! Ha a szökőkút megáll, pedig ő még a végtelenségig nézné, akkor azért ordít, mert valami, ami jó és szép, az hirtelen, pikpak, elmúlt. Néz gyorsan a felnőttre,türelmetlenül, hogy indítsa újra! Nem indítja, mert nem tudja, hanem helyette " hülyeségeket" beszél, a gyereknek akinek meg a szép, színes szökőkút kell, mégpedig azonnal!  

Olyan nehéz ezt megérteni?!?!? 

A leválás, az elengedés nem egyszerű, mi felnőttek már tudjuk jól. Neki se az, a gyermeknek se az. Most kezdi megtapasztalni. Ha elhalkul a szökőkút, érdemes "meggyászolni" kicsit, ott maradni, nézni és hallgatni az állapotot, ami a szökőkút után maradt.A csendet. Az üres teret.  Összebújni vele,miközben ezt megmutatjuk neki! Aztán, ha szerencsénk van, elkezdődik újra a csoda, és akkor csodálhatja megint a csobogást, a színeket, fényeket, ameddig csak akarja, illetve ameddig van időnk, kedvünk- nekünk-!  

Mit lehet tenni? Sokat segít a határozott Nem! A figyelem elterelés akkor használ ha határozottan ajánlunk valami mást, igazi alternatívát! 

Példa: Gyere nézd, ott egy gólyafészek! Ölbeveszed, megmutatod, ő sír, aztán majd abbahagyja! Mindenképpen kell segítség az ordító gyereknek, ezért kell megfogni, arrább tenni, nem, nem engedem! kísérettel, vagy azt mondani hogy nem csinálhatod! és elvenni, feltenni, kivenni, stb. Ha nem segitünk, tombolni fog, keresi a határait, és ebben mindenképp segitségre szorul, korától, problémájától függően! 

Emellett van egy fontos dolog még. A hordozós gyerekek, a nem tudom miért, de kötődően nevelteknek nevezettek esetében az igény szerinti adás/kapás központi kérdés, a hordozással karöltve. Így kicsit még nehezebb megértenie azt hogy ha valamit nem kaphat meg. Meg ha az a személy nem ad valamit, aki amúgy mindenre vígaszt nyújt, vagyis a szülő. Most kezdi tanulni, hogy van a világ, meg van a hordozó világa, a védettség. 

Ezért is nagyon fontos, ahogy a szökőkút példában mondtam, hogy  maradjunk vele kicsit a csalódottságban is, a várakozásban is, hogy ne maradjon ezzel a nehéz érzéssel hirtelen magára. Folyamat ez is, mint minden, és ez a folyamat most látványossá vált, de már akkor elkezdődött, amikor kisbabaként vígasztalhatatlanul sírt, és mást nem lehetett tenni, mint megnyugtatni, ami nem volt könnyű, biztos van ezer példátok rá! Vannak persze olyan dolgok, garmadával,amit tilos, mondjuk a konektorba piszkálás, ahol határozott nem! a válasz, vagy ha belenyúlna a forró levesbe, vagy ledobná a tányért,vagy...soroljátok tovább! 

Lényeg, hogy érezze hogy valaki aki az ő szüleje, ebben is mellette van, segít, és aki adott esetben nem tud mást tenni, mint tiltani, vagy ami nem kevés, sőt a legtöbb, együtt-érezni. Ez utóbbi az empátia, a beleérzés a másik ember helyzetébe. Kicsi korban az empátiás készség nagyon nagy. A felnőtt világ hatására, szomorú, de tény, hogy bizony elsorvadni látszik, vagy legalábbis jelentősen csökken, ezt tapasztalhatjuk, ha körülnézünk a " vakvilágban"! Pedig izgalmas dolog és nagy önértékelési sikerélmény is, amikor megtanítjuk a kicsit megnyugodni, elengedni azt, aminek birtoklása felett nincs hatalmunk. Ilyen például a homokozóban a szomszéd lapátja, vödre vagy labdája. Ne feledjük, ő is most tanulja azt, amit a mi gyerekünk! A bennünk keletkező, felé irányuló heves indulatot ez akár meg is szüntetheti:)! 

Halkan jegyzem meg, és az olvasók ebben naná hogy kivételek, hogy ha a szülőnek nincs ( már) empátiás készsège, akkor természetesen nem tud társ lenni a kisgyermeke mellett az ilyen és hasonló helyzetekben. Vígasz: az empátia fejleszthető,visszaszerezhető, ha másként nem, hát a saját gyermekünktől újratanulható! Egyszer egy babakocsiban ordító kisgyereket toltak megfáradt szülei, amikor reflexből odaszóltam neki hogy hát te miért sírsz kisfiú? Mintha elvágták volna, úgy elhallgatott. Mindahányan mentünk tovább, csak a társaság, akivel voltam, emlegeti azóta is, hogy csodát tettem:))! A varázsmondatot most megosztottam: hát te miért sírsz, kisfiú? A kisfiú szó természetesen mobil, cserélhető! :) Ja, meg eszembe jut Karinthy egyik írása,az igazságszolgàltatásról, a gyermekkel caló empátia alapján! A történetben a nagyi rávág a valami ellen üvöltve tiltakozó kisunoka fenekére, ekkor hirtelen odalép az író, és hatalmasat húz a tisztes ősz nagyi kerek fenekére! :) Természetesen ez az írói fantàzia bátorsága! Empátiás, szép napot mindenkinek! Amúgy az empátia is szép keresztnév lehetne, nem gondoljátok? 

Még írok erről a témáról, ha érdekel benneteket, de a legjobb lenne ha konkrét kérdéseitek lennének! 

Ági