Ilyenkor el kell hagyni a terepet! Kikapcsolni mindent!
A telefont leghamarabb!
Séta, fodrász, shopping, trécs, bambulás, fürdés, rendrakás, filmnézés, torna, bármi.
Jár, kell, muszáj.
A teljes szimbiózis megterhelő.
A gyereknek nem csak a súlya nő, hanem az akarata is.
Megszokja, mert szereti az állandó jelenlétet, hiszen az jó!
De ő is megunhatja ezt, nyűglődhet ebbeli unalmában is- istenbocsá'- néha. Ilyenkor le kell lépni kicsit mellőle.
Olyan nagy öröm lesz a visszatérés! És hát ez se egyszerű feladat!
Emlékszem, én babakocsis voltam anno, és amikor először mentem el otthonról baba és kocsija nélkül, hirtelen olyan tétova és szorongó lettem mint egy kamasz.
Nem tudtam a kezemmel lábammal mihez kezdeni, nem beszélve az érzéseimmel!
Hála az égnek, ( vagy sajnos?) akkor nem volt mobil, ha menni kellett hát menni kellett, és az az izgalom, ami a hazafele úthoz társult, felfelé szaladva a lépcsőn, én, aki nem birok, szeretek futni, egy pillanat alatt felértem, berontottam, és a gyermek mosolyogva nyújtotta felém a kezét. Hú. Ma is hallom a nagy kő dobbanását.
De azt a belső( kicsit remegő) hangot is hogy jé, hát megy ez nélkülem is???????? (Persze volt hogy kisirt szemű gyermek várt rám!)
Olyan boldogság volt, amikor megláttuk egymást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése