Ugyanis kishazánkban a kenguru=hordozó.
Én is így gondoltam.
Első eszközünk a legolcsóbb kenguru volt. A legjobb szándékkal vettük-kaptuk, hiszen hasfájós volt a kicsi és úgy hallottuk, a hordozás segít.
Hát, volt hogy bevált, de többségében kényelmetlen volt nekem és Mórnak is. Nem is használtuk sokat.
Őszitén szólva nem is értettem, miért nyomatják ennyire a hordozást, ha ez ennyire nem kellemes érzés egyikünknek sem.
Aztán az első karikás kendő élmény mindent helyretett.
A neten sokféle okosság van a megfelelő hordozóeszközökről, de most csak a saját tapasztalatomat osztom meg veletek.
Kezedben a baba, magadhoz szorítod, a lábait békamód felhúzza, háta gombócba gömbölyödik. Ez a természetes tartása nagyon sokáig, a magzatpóz. Később is, mikor ölben van a gyerkőc, a lábai maguktól terpeszbe húzódnak.
Nos, a kenguru ezt konkrétan megakadályozza.
Egy keskeny dolog van a gyerek lábai között, amik emiatt lógnak lefele, a testsúlyuk az ágyékra összpontosul.
A babák imádják a testközelséget, ezért persze ideig-óráig élvezhetik, de hosszútávon bizony nem lehet ez jó, főleg kisfiúknak.
A kenguruk háta merev. Az eszköz diktálja a testtartást, nem a pici.
Ezeket használat alapján mondom, nem látatlanban.
A megfelelő hordozóeszköz nemcsak a babának, hanem a hordozó személynek is SOKKAL kényelmesebb.
Azt hittem, minden ami nem kenguru, bonyolult, kötözgetős...ellenszenveztem velük.
Aztán kiderült, mekkorát tévedtem.
Jóféle hordozókból nagyobb választék van, mint kengurukból.
Áruk széles skálán mozog, de minden fillért megérnek!
Szóval az egyik tévhit, hogy a hordozó=kenguru, eloszlatva.
A kenguru, az kenguru.
Nem ördögtől való, de minek használja az ember, ha van SOKKAL kényelmesebb, bújósabb választása?!
Nem tartozom semmilyen bioanya-szektához, ezen az úton én is végigmentem.
Juli barátosném mondta hogy anno, amikor meglátott a facebookon egy képet, ahol Ádám kenguruban viszi a pici Mórt, nem merte mondani hogy "neeeee, ne ebbe!", mert nem akart megbántani minket.
Igazi háború van van a kengurus és nemkengurus mamik között, ezért ez tényleg kényes kérdés.
A legjobbat akarjuk a gyerekünknek, ezért ha valaki azt mondja, amit csinálunk, nem a legjobb, az pont a szívünkbe tapos egy acélbetétessel.
Sokan ezért dafkeazértse akarnak hallani alternatívákról. Mert azzal szerintük azt ismernék be, hogy rosszul csináltak valamit.
Pedig
1. Hibázni szabad. Sőt, kell. Onnan lehet fejlődni.
2. Senki sem tudja a tutit. Viszont tájékozódni kell és muszáj. Becsukni a fülünket dacból, na az baromság.
Én a magam útján, nem tanácsok által jutottam el a nemkengurus hordozásig.
Bevallom, például én is azt hittem, arccal kifele milyen jópofa dolog és gondoltam, majd mi is úgy fogjuk csinálni.
Aztán tájékzódtam és már tudom, hogy az bizony egyáltalán nem olyan jó, nem tesz jót a baba gerincének, medencéjének...de ez most nem egy hordozási okító okosság.
Arról olvashattok eleget.
Most csak a saját tapasztalataimat osztottam meg veletek.
Én kenguruztam, nincs abban semmi szégyen, nyilván semmi baja nem lett Mórnak.
De miután megismerkedtem a jó hordozókkal, már pontosan tudom, mennyire ég és föld a különbség. Nemcsak én, hanem Mór is. Ugyanis amint a jó eszközbe tettem be, alig lehetett kirobbantani onnan és azóta is imádja.
Ajánlom mindenkinek, aki kengurut használ, hogy próbálkozzon mással is, garantálom, hogy szerelem lesz!
És csak szólok, van csatos hordozó is, szóval nem kell feltétlenül kötözgetni, de még az sem egy nagy etvasz.;)
Aki meg kendőguru, annak meg azt üzenem, tanuljon meg tanácsot adni szépen, finoman.
Nyilván aki kengurut használ, az is hordozni akar, az már jó, nem?
Én azért mertem ezt megírni, mert én beismerem, hogy fafejű előítéletes voltam (kendőzők=batikolt magevők), de tanultam belőle.
Szerintem semmi sem gáz vagy ciki, ha a legjobb szándékkal teszi az ember.
Mindig legyünk nyitottak, hátha tanulhatunk valami újat, amitől (még) jobb lehet az életünk! ;)
Anna
Az első kendős akciónk megkezdése utáni 30. másodpercben az addig szinte non-stop síró Mór már el is aludt.
(Pedig pocsékul kötöttem meg, de sebaj.) Itt a fényképes bizonyíték.
