A szimbiózis a születéskor megváltozik, egy testből két lélek lesz, két test, két ember.
Persze a kisbaba sokáig még elpusztulna ha nem találnák ki a gondolatait, nem táplálnák, nem gondoznák, nem védelmeznék.
Csakhogy sok mama a szimbiózisban reked. Elfelejti az egyes szám első személyt. Összeolvad, azonosul, egyesül a kisgyermekével. Baj ez? Ugyan, dehogy, hiszen ezzel az attitűddel lehet megérteni, megszeretni és elfogadni az újszülöttet.
Csakhogy a születés pillanatában Ő-Ő. Hagyjuk őt Ő lenni.
Ő eszik, mégha az anyából táplálkozik is. Ő eszik és az anya táplálja.
Aztán egymásra mosolyognak és szeretik egymást.
A nagyobb baba már meg is simogatja hálája és szeretete jeléül az anyamellet, vagy a tápláló kezet.
Ami közös, ami összeköti őket, az a szeretet, és a hála ezért az érzésért.
Ha a bébi összetrottyolja magát, az apja- anyja tisztába teszi, a baba boldogan mosolyog. Hálás? Nem tudjuk, de boldog, mert jól van!
Ha az anya azt mondja ilyenkor, hogy "bekakiltunk", mit fejez ezzel ki?
Azt hogy nem külön- külön identitásként fogalmazza meg önmagát és gyermekét. Baj ez? Nem, nem az.
De az elengedés sose könnyű egy kapcsolatban.
Akit szeretünk, azt nem akarjuk elengedni.
Márpedig a gyerek, fejlődésével párhuzamban egyre inkább önállósodik, felnőtté válva önálló röppályára indul.
Az, hogy ekkor majd mennyire tudjuk segíteni abban, hogy önálló, tetteiért felelős, boldogságra képes, saját útját bátran kereső felnőtt lehessen- most alapozódik meg!
Ő kaksizik.
Ő hamizik.
Ő lázas.
Az ő foga jön. Az övé!
Ám vele örül, vele izgul, vele szenved az, aki szereti őt.
Én és ő. Ez a :Mi.
A ragozást, a személyes névmásokat a gyermek megszületése után újra kell tanulni!
És még egy fontos dolog!
Az anyuka ne felejtse el a saját keresztnevét a szülés után se!
Az apuka se a sajátját. Ne ragadjon bele az "anyuka, apuka" általános alanyba egyikőjük se! Mert ők egymásnak nem apjai és anyjai!
A gyerek fogja őket igy szólítani.
Nem is olyan egyszerű ez, ha belegondolunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése