Nálunk a karácsony olyan, mint azok a kavargó hógömbök,
amiket a vásárokban lehet kapni. Anyukám védelmező búrát von köré és
megidéződnek minden évben gyerekkorom karácsonyai, a nagyszüleim, azok az
illatok, azok a fények. Ez nem változott azóta sem, hogy Máté megszületett, pedig az első karácsonyán még csak kilenc napos volt. Sosincs kérdés, hogy hol töltjük a Szentestét. Sehol se lenne AZ, csakis együtt mind. Nagycsalád. De nem is a pontos helyszín a fontos, mert anyu gondoskodik róla, hogy bárhol megteremtse AZT a "nappalit". Mind ott legyünk és minden ugyanúgy történjen.
A mi családunk mindig is imádta a változatosságot. A mindennapok hektikusan szórakoztatóak. De ez az ünnep szertartásos és ettől csodaszép. Mindannyian úgy kezdünk neki 22-e környékén, kicsit kapkodva, fáradtan, hogy tudjuk: alig várjuk már! Akkor szerzem be az ajándékok nagy részét még, akkor nyugszom le. Meg kell érkezni az ünnepbe.
Pár nappal karácsony előtt mi, nők, elmegyünk a Csarnokba. Cipekedünk, halat veszünk, savanyú káposztát, rengeteg mindent. Ez nem változott Máté születése óta sem, csak már őt is hajkurásszuk az árusok között.
Anyukám szentestére halászlét főz. Pontosan úgy, ahogy jó pár évvel ezelőtt Papi, a nagypapám, még kint a kertben, bográcsban. Abban az évben, mikor a nagyszüleim egymás után mentek el novemberben és januárban, gyerekként szaladgáltam Anyu és a fekvő, beteg Papi között, hogy mennyi pirospaprika, mennyi só, mi kell még bele, hogy pontosan ugyanolyan legyen. Olyan lett. És minden évben pontosan olyan, azóta is. A rántott hal is. A krumplisaláta is. Mintha ők is itt lennének. És Máté imádja a halat.
A szenteste a szertartásról szól. Még a délelőttje is. Apukám rendszeres morgásáról a faállításkor, amibe már Peti, a barátom, is besegít. A nagymamám szaloncukrot köt (megállás nélkül ezret).
Amíg Máté az apukájánál van, én sütök, ajándékokat csomagolok, felállítom Petivel itthon is a fánkat.
Anya náluk főz és díszit Dédivel és Apával, néha feldől a fa, összekapnak, apa elfaragja a kezét. Mi ebből mar csak a tapaszt látjuk. Mert mi nem láthatjuk a karácsonyfát végleges formájában, hiszen azt a Jézuska hozza.
Három körül Máté is megérkezik. Négyre csinosba öltözünk. Átmegyünk, állunk a nappali ajtaja előtt és várakozunk. Megszólal a karácsonyi csengettyű, megidéződik hirtelen minden gyerekkorom karácsonyából. Gyerek vagyok én is megint. Fogom ölemben a gyerekemet, akinek minden idegszála boldogan feszül, izgatott és kíváncsi. Mint én. Belépünk a mesebelien feldíszített fa elé, megszólal a Mennyből az angyal, szikráznak a csillagszórók. Mind szorítjuk egymás kezét, Máté az ajándékokat fürkészi, mi őt. Ugye Ő is ugyanazt érzi??? Annyira fontos ez a pillanat. Mindenki megöleli a másikat. Aztán bontunk, játszunk, vacsorázunk (Máté ehelyett is játszik). Társasozunk. Régi filmeket nézünk. (Abigél, Charlie nénje, Igazából szerelem...) Együtt vagyunk.
Másodnap látogatjuk Peti családját, harmadnap Máté is átmegy apukájához, ott is ünnepelni. Aztán mind lemegyünk a vidéki házba. Hogy megint együtt legyünk!
Tudom, hogy én leszek az, aki ha anya már nem győzi vagy tudja majd megteremteni mindezt, akkor pontosan ugyanígy megteszem majd. Az egy új szerep lesz, amibe anyukám is beletanult, amikor kellett neki. Generációkon át öröklődik. Szerencsés vagyok, mert a húgom is tud segíteni, hogy az aroma ugyanaz legyen. De ez még remélem 100 év múlva lesz! Mert nem akarok felnőni!
Jaj, úgy várom mar az idei karácsonyt is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése