Ítélkezés

Ismered az érzést, amikor rád néz egy anya és azt gondolod, fú, biztos ferde szemmel néz...megvan? Ismerős?

Elég baj az.

Én is voltam így, ó jaj, de mennyire.

Emlékszem, Mór egyhetesen kajakómában aludt a vállamon, amikor valaki azt mondta: "Jaj anya, miért tartasz így ez nekem nem kényelmes."

Fú, de szarul esett. Napokig ki voltam akadva. 

Mostmár nevetek. A gyerek nyálcsorgatva aludt a vállamon, láthatóan teljes elíziumi állapotban. Akkor meg miért esett rosszul?

Na miért?

Nyilván mert bizonytalan voltam magamban. 

Másik példa, elég gyakori, klasszikus eset.

Mór a hátamon, szembe velem babakocsis anyuka szemét forgatja, hangosan cümmög, láthatóan utálja a látványunkat is. Hogy miért, nem tudom. Lehet sajnálja Mórt...lehet azt hiszi hogy én sajnálom az Ő gyerekét -akire rá se néztem?!-, passz, fogalmam sincs.

Annyi helyzet van amiben anyák egymás ellen fordulnak, csak tudnám, miért.

Én már rég nem foglalkozom azzal hogy ki ítél el. Luxus. Tuti sokan elítélnek. Sőt, vannak konkrét emberek akikről tudom hogy ki vannak akadva attól ahogy én csinálom. Ki ezért, ki azért tart ufónak vagy nem normálisnak. Szerencsére Mór úgy tűnik eléggé bír engem, én is őt, a férjem meg mindkettőnket, mi is őt, szóval azt hiszem nagy baj nem lehet. 

Ha foglalkoznék a szomszédokkal, sőt, nagyítóval keresném hogy ki néz rám ferde szemmel, megkeseredett paranoiás nőszemély lennék. 

Épp elég magamnak megfelelni, az se sikerül mindig.😂

Nem ítélek el senkit, hacsak nem bántja a gyerekét. Ennyi ami érdekel. Amúgy meg semmi közöm hozzá. Szerintem.

Én nem adom bölcsibe Mórt, szoptatom amíg akarja, velünk alszik amíg akarja. Nem erőltetem bilire, de hagyom hogy ismerkedjen vele. Mosható pelust adok rá, mert iszonyat jó cucc, de eldobhatóst is szoktam néha, nem görcsölök a dolgon. 

Nem hagyom a gyereket tombolni, rongálni, homokot szétszórni, másokat bántani, falra firkálni. Nem kiabálok vele, de szigorúan megszabom a határokat. Nem hagyom szittyóra, de nem azért mert gáznak tartom, hanem mert nem akarom. Még. 

Nem tudom a tutit, fingom nincs semmiről. Csinálom ahogy tudom, amiben hiszek, amiben a férjemmel hiszünk. Nekünk így a jó. 

Függetlenül mindenkitől, mindentől. Más meg máshogy csinálja. 

Nem azért mert velem nem ért egyet hanem mert ő így tartja jónak, nem? Más anyaságának semmi köze az enyémhez. És fordítva. 

Mind tudjuk hogy minden gyerek más.

Azt is hogy minden ember más.

Azért mert én szeretem a Beatles-t még nem kell mindenkinek azt hallgatnia!

Azért mert az én kedvenc kajám a csoki attól még nem kell másnak is azt ennie raklapszám!

Azért mert én imádom a fekete színt, nem gondolom hogy aki pirosban jár az elítél vagy sajnál a fekete gönceim miatt.

Miért lenne ez máshogy az anyasággal?!

Gondolkodjunk ezen el egy picit.

Ha holnap megírom hogy Mórral szoktam fürdeni, megkérek mindenkit aki kiskádban fürdet hogy ne vegye magára, de nem szoktam más anyákra, más babákra gondolni fürdés közben. Na, ez is csak egy példa volt.

Képzeljétek, mind überfasza, pont jó, pont a Ti gyerekeitek legeslegjobb anyukái vagytok! 

Nem más, hanem Ti! Te! Az egyetlen, a nélkülözhetetlen. 

Mit számít ha más gyerekek más anyukái máshogy gondolkodnak? 

Legyen inkább izgalmas, egzotikus, hogy milyen sokfélék vagyunk.

Itt a tavasz, lazuljunk, nyissunk, legyünk jelen, bízzunk magunkban, legyen a világ egy befogadó, színes hely. 

Gondolj bele, van (legalább) egy emberke, akinek Te vagy a világ. Nem pont elég ez visszaigazolásnak arról, milyen csodálatos és pótolhatatlan vagy? ;) :)

Nőnap alkalmából

Nőnap van. És én pedig elgondolkodtam 1-2 dolgon.

Kismilliónyi baba-mama csoportban benne vagyok Facebook-on és elkeserítő jelenségre lettem figyelmes.

Nőnap alkalmából gyakran feljön a nők elleni erőszak témája.

Azon kívül hogy ezzel SOKKAL többet kellene foglalkozni mint egy évben egyszer kampányszerűen, azon kívül rendkívül felszínesen közelítjük meg az egészet.

A nők elleni erőszak nem ott kezdődik, hogy megkapja az első pofont.

De mennyire hogy nem. 

"Nem értem, mit csinálsz egész nap, hogyhogy nincs elmosogatva?! Ennyi dolgod lenne!"

"Én keresem a pénzt, neked csak rendet kellene tartani!"

"Én egész nap dolgozom, nem tudnád levakarni rólam a gyereket? Te vagy az anyja nem? Ennyi dolgod van!"

"Nem most szoptattad meg? Mit kell mindig a csöcsödön lógnia?!"

"Férfi vagyok, ha ilyen dagadt maradsz, majd találok mást akire feláll."

"Gusztustalan vagy, nincs olyan felsőd ami nincs lehányva?"

"Unom már hogy mindig nyavalyogsz, terhes vagy, nem rákos beteg!"

"Jössz itt mindig a hülyeségeiddel, leszarom hogy milyen hordozót vettél az ÉN pénzemből."

Stbstbstb.

Ezeket bizony mindet láttam-hallottam-olvastam valahol. 

Anyukák sokasága keresi a megoldást hogy hogyan tehetne kedvére a szörnyszülött fickójának.

Egy pillanatra sem jut eszébe hogy hoppá, amiben ő él, az 100% verbális erőszak!

Ezt senki se köteles elviselni!

Anyák milliói élnek abban a hitben, hogy ők pusztán kiszolgálószemélyzet.

Nem gondolnak bele hogy terhességeket, szüléseket visznek végig hősiesen, gyereket nevelnek, háztartást tartanak fenn és közben az óriáscsecsemő pasijukat is próbálják kielégíteni, mindezt lesütött szemmel.

Ha máskor nem is, hát ma, Nőnapon szépen nézzünk tükörbe és gondoljuk át, mennyire faszák is vagyunk! 

És mérlegeljük hogy ehhez méltó bánásmódban van-e részünk!

S ha nem, akkor ideje változtatni. 

Tudom, nem egyszerű, de kérjünk segítséget!

Ne gondolja senki se hogy megérdemli a megalázást, lekicsinylést!

Ezt soha senkitől sem köteles senki elviselni.

Szóval állakat felszegezni és tessék minden Nőnek (f)elismerni, hogy a legjobbat érdemeljük! 

Ez nem feminizmus. Ez alap. 

Az anyaság misztikuma

Ellentétes érzések folyton tomboló tornádója, küzdelem, skizofrén állapot az anyaság.

A végtelen tűrőképesség és a szakadék szélén hisztérikusan remegő kétségbeesés tökéletesen megférnek egyazon helyen.

A mindent felülmúló, kimeríthetetlen szeretet és a fogcsikorgató düh, idegesség kéz a kézben járnak.

A megmagyarázhatatlanul végül valahogy mindig kibírható krónikus kialvatlanság és a non-stop készenléti, sasszemű állapot összetartoznak.

A remény, hogy a legjobbat tőled telhetőt adod és a rettegés, hogy ez mégsem így van, egyszerre vannak jelen.

Ezek az érzések eddig is jelen voltak, de most, hogy elköltöztünk egy idegen országba, csak felerősödtek.

A helyzet megerősített abban, hogy az anya-gyerek viszonyt soha nem szabad lealacsonyítani elméletek, szakkönyvek, szomszédok szintjére.

Mert amiben megfér ennyi ellentétes érzelem, az tényleg egy misztikus valami.

Tele megfejthetetlenséggel.

Magunkra figyelni, elfogadni, megélni, átélni...ezek anyaságtól függetlenül is fontos, életmentő dolgok.

Nem mondom hogy ennek én doktora vagyok, de törekszem az elsajátítására.

És akkor máris könnyebb lesz@rni a szomszédot. 

Ha egyáltalán létezik. 

Ági a kioktatásról

Sokszor megdöbbenek és elszomorodom. Nem vagyok hibátlan, naná, én is elkövetem, de reményeim szerint olyankor  észreveszem, és váltok. Miről beszélek? Arról, hogy van egy megfigyelhető, mindennapi kommunikációs " trend". Valaki elmond valahol, valakinek valamit. Tapasztalatot, jó vagy rossz élményt, dilemmát, érzést, döntést. Véleményt. Megosztja. Aztán mindig van valaki, aki ehhez úgy szól hozzá, úgy mond róla véleményt, hogy kioktat. Mintha szakértő lenne. Vagy  mint a keselyű.  Válaszában, hozzászólásában nem megosztja a másikkal a saját gondolatait, tapasztalatait, hanem oktatni kezd, csőrével húsba váj és tép, fájdalmat okoz. A fölény hangján. A lenézés erejével. A düh irányításával, mely szerint a másik rossz, és rosszul is él, és persze nagyon rosszul gondolkozik. Egy igazság van, az övé! Önmagát fel, a másikat le helyezi egy képzeletbeli színpadon. Olvasom például a mamablogot. Vagy akár bárhol máshol, mást. Kommenteket. Sok-sok érzés, élmény, okos, kedves, érdekes lányok, fiúk asszonyok támogatóan, érdeklődve osztják meg egymással dilemmáikat, bizonytalanságaikat, örömeiket, félelmeiket.maradjunk most az anyaságnál. Az anyaság nem tudomány, nem kutatás,( bár persze kutatható, vizsgálható, mint minden más is)  nem szentírás, nem olyan valami, amiben valaki professzor lehet, legfeljebb önmagát helyezheti mindenki fölé- de azt ugyebár másnak szoktuk nevezni, diagnosztizálni, semmiképpen nem anyaprofnak...😳 Anyaságunk saját tulajdon. Olyan, mint mi. Se jobb, se rosszabb. Olyan nők, olyan anyák vagyunk, amilyenek.  A gyerek jelzi vissza, hogy jó e neki az, amit kap, próbálgatjuk, kisérletezhetünk, de a cél nem az hogy trónt kapjunk, az anyaszobor trónját, hanem, hogy örömöt, érzést, élményt, megtapasztalást, együttes élmények özönét éljünk át, adjunk és kapjunk. Mihez lehet ugyanis kezdeni egy trónján trónoló anyával? Mindig lentről felfelé nézni rá? Imádni, fület farkat behúzva? Szájbeharapva némán lázadni ellene? Belebetegedni ebbe? Azt hiszem, minden kedves, összes erejét (el)használó anya (meg bárki más is) megérdemli a tiszteletet, a szeretetet, a meghallgatást, vagy a kételyeiben a megerősítést. El nem lehet várni, de nagyon jól tud esni!  Ha valakinek kérdése van, akkor arra a választ is megérdemli, a némaságba vesző kérdés a fájdalmas magány pánik gombját indíthatja be. Nade a beszélgetés csakis egyenlőségi alapokon álljon! Kioktatás és lenézés nélkül! Nem kell mindenben  egyetérteni, nem azt mondom! De nemcsak dühítő, hanem szánalmas is az az ember, aki tűzzel vassal követeli, hogy ismerjék el az ő igazát, kizárólagos nagyságát és tökéletességét. Mostanában gyakran mondom, osztom meg, és a visszajelzések szerint meglepően sokaknak és sokat segít, tehát itt is merem próbakörre indítani a következő, könnyűnek tűnő, ámde kezdetben nagyon nehéz feladatot!  Íme: Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy igaz, amit mondani akarsz, ha tutira jószándékból fakad, ha tényleg fontos,  és ha mondandód, szándékod szerint  valójában előreviszi azt, amihez hozzászólsz. Én úgy érzem, most minden kritériumnak megfeleltem ezért szólaltam meg.

Anya vagyok, nő vagyok

Az egyik leggyakoribb -anyasággal kapcsolatos- felmerülő kérdés, hogy hogyan maradjunk nők is anyaként.

Vicces, mintha nem elsősorban nők lennénk és mintha nem pont azáltal lennénk még inkább azok, hogy anyává váltunk.

Fontos meghatározni magunknak, mi számunkra a nő, mit jelent nekünk a női(es)ség.

Én is sokat agyalok ezen.

Már írtam is erről nemrégiben a Liliputi blogján.

Számomra a nő puha, melegséget árasztó, otthon illatú. 

Megáll a lábán, egyszerre millió dolgot képest csinálni, de szüksége van támaszra. 

Nem robot, nem tökéletes. Valóságos, élet van benne. 

Élet ami hol eszeveszett boldog, hogy kétségbeejtően fájdalmas. 

Mindez benne van.

A nő az origó. 

Minden út hozzá vezet. 

Ezért is mondják hogy nehéz kiigazodni rajtunk.

Ha egy nő "nem"-et mond, az bizony néha "igen". Mert a nő egy szavában is ott van hatezer árnyalat. 

Miért vagyunk olyan bonyolultak?

Miért fordulhat elő, hogy az oly nagyon vágyott gyerek születése után fájdalmas zokogás és reményvesztett boldogtalanság lehet úrrá rajtam?

Miért lehet az hogy ha felkínálják a babysittelés lehetőségét, hirtelen nem akarok elmenni otthonról, pedig addig annyiszor menekültem volna?

Hogy lehet az hogy a test amit szülés előtt utáltam, most, sokkal több konkrét hibával, de mégis szebbnek látom? 

Én sem értem magam...hát még egy férfi...

Szóval egy nő sosem 1x1. 

Épp ezért azt is nehéz meghatározni hogy mikor mondhatjuk el magunkról, nők vagyunk anyaként is.

Személy szerint én akkor érzem igazán jó nőnek magam, ha tiszta a hajam, spriccoltam magamra valami jó illatot, fel vagyok öltözve nappali ruhába, beágyaztam, a konyha nem szalad, esetleg sütök-főzök valami finomat, Mórral eközben türelmes és jófej vagyok és Ádámot is magamhoz szorítom időnként. 

Haha. Na ez nem gyakori. 

Az igényeim változnak, hogy épp mi javítja a közérzetemet és a béke érdekében fel kellett ismerjem, hogy egyszerre ne akarjak sokat. Mindent apránként.

Esetleg fel akarok dobni egy sminket? (Mert tél van és tífuszos századfordulós utcalánynak nézek ki a csapzott hajammal, szakad göncömmel és a hamuszínű arcommal?:D)

Akkor nem kifogás hogy a gyerek fogzik és nem hagy békén. Felkötöm a hátamra! 

Vagy apránként rakom fel a sminket. Alapozó. Kis dobolás, szopizás, Kisvakond. Korrektor. Sok korrektor. Rengeteg. Labdázás, tésztavíz feltevés, rajzolás. Púder. Forró vízbe tészta beletevés. Pelenkacsere. Kézmosás, szempillaspirál. És (nálam) ennyi is a művelet. 

A lényeg, hogy ha igazán akarunk valamit, meg tudjuk csinálni. Mert a nő ebben a legjobb, hogy bármire képes.

Azért nem megy ez mindig, mert a lelkünk, a hormonjaink beleszólnak.

Azért nem sminkelünk, mert úrrà lesz rajtunk a "nekem nem jár", "nekem nem megy" hangulat. 

Azért nem megyünk el pisilni mert eszünkbe se jut.

Azért nem cseréljük a pizsamát nappali ruhára mert ha van szabad két percünk, akkor is ülünk, nézzük a végre magában eljátszó gyereket. Nem gondolunk bele hogy ez AZ a két perc amit magunkra számhatnánk.

Szóval hogy ki mennyire érzi magát nőnek, az a saját igényeitől függ. 

És az egyensúlyt muszáj kialakítani.

Az igénytelenség nem a zsíros hajnál kezdődik, hanem a szó szoros értelménél.

Egy olyan nő, anya nem lehet boldog, akinek nincsenek igényei.

Egy olyan nő mellett nem lehet boldognak lenni, nem lehet kívánni, aki felőrlődik a folytonos adásban.

Nem kell nagyot akarni rögtön.

Ha megmosom az arcom reggel hideg vízzel és a konyhába menet beledörzsölöm az arckrémet a bőrömbe, már tettem magamért valamit.

Ha szoptatás közben elaludt rajtam a gyerek és a telefonomon nézek egy kis Gossip girl-t, már tettem valamit magamért. 

Kinek mi az igénye.

Igény szerint etetek, altatok, játszom. 

Rám ez miért ne vonatkozna?

Hogy a szerelmi élet ebbe hogy passzol bele? 

Ismétlem, igény szerint. Ha nincs, annak meg kell keresni az okát. Ha van szándék. Minden ott kezdődik.

Ahol van szándék, ott megoldás is lesz.

Mert a nő megoldja. Mindig megoldja. Valahogy. Valamikor. Néha beledőglik. De aztán megoldja. 

HA akarja. Ha bírja. De bírja. ;) 

Totyogókról és az anyai bűntudatról

Szépen fokozatosan az én kicsi babámból totyogó lett.

Kisfiú.

Eltekintve a napi szinten megeső érzelmi kirohanásaimtól, miszerint "holvanmárazénpicibabám", meglehetősen élvezem ezt a korszakot.

Még babaillat van, még pihepuha, összevissza puszilható hurkák, de kifejezhetetlenül több a szórakozás és a büszke pillanat, mikor valami új tudományt sajátít el a gyerkőc. 

Az első évet belengi a félhomály, egy burok.

Onnantól kezdve egyre intenzívebbek a hétköznapok.

A totyogó elképesztő játékokat talál ki, dumálgat a maga kis nyelvén, jön-megy, rongál, tapasztal, lapokat tép, aggódik, dirigál, táncol, énekel, dobol, lapozgat, falatozgat, mesét néz, dührohamot kap, vagy épp nevetőgörcsöt, százszor is még egyszer utoljára dobáltatja magát, tornázik, bohóckodik, hisztériázik, mosakszik, önkiszolgálva szopizik, megeteti a plüssöket, szerel, firkál....

Egy szó mint száz, kis figura lesz.

Önálló személyiség, akarattal, szándékokkal.

Már nem lehet csak úgy felöltöztetni, pelenkázni, következmény nélkül felkapni a szökőkút mellől.

Az Ő akarata törvényszerűen gyakran ellenkezik az enyémmel.

Ez bizony sokszor kegyetlen dolog.

Igyekszem tartani magam a mottómhoz, hogy mindig legyek empatikus a gyerekkel, mert annál jobb mankóm eddig még sosem volt.

De ez nem mindig jön össze.

Leginkább altatáskor tudom elveszíteni a kontrollt, amikor a 13 kilós gyerek mindent akar, csak aludni nem. 

Elképzelem azokat a családokat, ahol szépen kiválasztják az esti mesét, elolvassák őrült összevissza lapozgatás nélkül, altatódal éneklés után egy kis összebújás, simi, cici vagy teatápikakaóakármi, pici ringatás akár, majd a kicsi szépen elalszik. A nap legmeghittebb része.

Ehhez képest a miénk, ó jaj. 

Nem is kezdem részletezni. 

Fogalmazzunk úgy, hogy a projekt még enyhén szólva is fejlesztés alatt. 

Ez a legnagyobb leckéje az anyaságnak.

Hogy semmit sem lehet sürgetni, nincs 1x1 megoldás.

Alázat és empátia kell.

És megbocsájtás. Hogy kinek? 

Hát magamnak, amikor nem sikerül megőrizni a hidegvéremet és olyat mondok, teszek, amit szinte abban a pillanatban meg is bánok. 

Ó, az az érzés pokoli.

S ahogy nő a gyerek, úgy egyre többször, egyre többféle módon teszi próbára a tűrőképességemet. 

Azt hiszem ez eddig a legnehezebb feladat. Nehezebb minden kihívásnál.

Elszámolni az anyai bűntudattal.

Ami a szomszédnak nyilván sosincs, mert nincs miért.

De mindenkinek jobb, ha ő meg le van sz@rva. ;)

Anna

Az anyaságról blogolni nehéz

Emlékszem, tavaly áprilisban láttam, hogy egy ismerősöm kirakott egy képet a négy hónaposáról, aki épp cumisüvegből szopizott.

Erre az alábbi párbeszéd zajlott le a kép alatt:

-Random anyuka: Cici nincs????:((((

-Kép feltöltője: Sajnos hathetes kora óta elment a tej. :(

-Random anyuka: Jaj akkor ölelgessed sokat, nehogy a végén ne kötődjön biztonságosan.

Másnap megszületett a Mindig Zöldebb blog.

Az a blog, ami arról szól, hogy az anyaság nem fekete-fehér. 

Hogy anyának lenni a sok csoda mellett bizony pokoli nehéz.

Hogy igenis követünk el hibákat, persze leginkább akaratlanul.

Hogy nincs egzakt igazság, 100%-os recept ahhoz, hogy tökéletes anyák legyünk.

Hogy nem is kell annak lenni.

De legfőképpen arról szól a blog, hogy mindig lesznek mások, ugye, a szomszédok, akik máshogy csinálják, gondolják, akiknek a léte, gondolatai, szavai megsebeznek, visszavetnek, az önmagunkba vetett hitet összerombolják. 

Én a szomszédoknak üzentem hadat.

Eleinte.

Aztán rá kellett jöjjek, ahogy telt az idő, hogy a szomszéd tőlünk szomszéd, belülről fakad.

A kétségből, a mindent el és felemésztő akarattól, hogy igenis a legjobbat akarjuk a gyerekünknek.

És soha nem tudhatjuk, hogy azt adjuk-e. Nem és kész. Maximum utólag, de akkor sem feltétlenül.

A szomszédnál már csak mi magunk lehetünk ártalmasabbak a számunkra.

Teltek a hónapok, írogattam az élményeimet, beszámoltam a leckékről amiket az anyaság adott, rengeteg ismeretlen anya írt, hogy milyen nagyon jól esik olvasni ilyesmiről ilyen hangnemben. 

Melengette a lelkemet, hogy idegenek ilyen közel kerültek hozzám, mintha régi barátok lennénk.

Felvettünk egy közös tónust, ami megtanított nevetni magunkon és elismerni ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna.

Aztán jött egy mélypont, mert míg ismeretlenek a virtuális térben közel kerültek hozzám, addig 1-2 régi barátot pedig akaratlanul és számomra érthetetlen módon mégis magamra haragítottam a bejegyzéseimmel. 

Szépen fokozatosan észrevettem magamon, hogy elkezdtem finomkodni, kevésbé őszintén írni, több árnyalattal is filterezni az írásaimat, nehogy véletlenül valaki azt gondolja, épp őt bírálom. Még úgy is hogy alapból nem bírálok soha senkit, elvből sem, ki vagyok én, hogy ezt tegyem?!

Kevesebbet is írtam, mert ha őszintén nem írhatok, akkor nem is tudok miről.

Észre se vettem, hogy valami, amit tiszta szívvel felépítettem, kezdett összeomlani azért, mert megijedtem, hátha bántok valakit azzal, hogy arról írok, amit érzek, amilyen én most épp vagyok.

Na de akkor ki is a szomszédja kinek?

Szóval kibújt a szög a zsákból, hiába hangsúlyoztam, hogy a szomszéd le van sz@rva, engem hónapokra leblokkolt a tudat, hogy van, akit bántanak az írásaim.

Ezért is verődött össze a Mommynity csapata, ezért is lettek új, vendégszerzői a blognak, mert kiderült, hogy nekünk, anyáknak kell egy tér, mégha virtuális is, ahol mindenki elég jó. 

Ahol senki sem bírál.

Ahol megírom, hogy Nurofent adtam Mórnak, Vica holnap meg azt, hogy ő homeopátia párti. 

Itt semmi és senki sem fekete-fehér.

Mert itt tényleg mindenki elég jó anya, aki szereti a gyerekét. 

Mert ennyi kell.

Ahogy a gyereknevelés is egy állandó tanulási folyamat, úgy blogolni is tanulni kell.

Őszintén indítottam, folyamatosan gondoztam a mindig zöldebb kertet, aztán elbotlottam, lendületet vesztettem, elbizonytalanodtam.

De mostantól ígérem -és ezt vehetitek akár újévi fogadalomnak- filter nélkül tálalok ismét mindent, ami az én valóságom. 

Az enyém, nem másé, nem minősít senkit, pusztán csak írok róla, úgy, ahogy van.

Finom nincs, hogy kell gyereket nevelni, én csak nevelgetem, gondozgatom, szeretgetem a sajátom, úgy, ahogy. 

Más meg máshogy. 

Arról meg Ti írhattok.:)

Esküszöm, a szomszéd tényleg le van sz@rva. 

És a szomszéd is sz@rjon le minket. 

Elég önmagunknak megfelelni, az is épp oly nehéz.

Üdv,

Anna