Sokszor megdöbbenek és elszomorodom. Nem vagyok hibátlan, naná, én is elkövetem, de reményeim szerint olyankor észreveszem, és váltok. Miről beszélek? Arról, hogy van egy megfigyelhető, mindennapi kommunikációs " trend". Valaki elmond valahol, valakinek valamit. Tapasztalatot, jó vagy rossz élményt, dilemmát, érzést, döntést. Véleményt. Megosztja. Aztán mindig van valaki, aki ehhez úgy szól hozzá, úgy mond róla véleményt, hogy kioktat. Mintha szakértő lenne. Vagy mint a keselyű. Válaszában, hozzászólásában nem megosztja a másikkal a saját gondolatait, tapasztalatait, hanem oktatni kezd, csőrével húsba váj és tép, fájdalmat okoz. A fölény hangján. A lenézés erejével. A düh irányításával, mely szerint a másik rossz, és rosszul is él, és persze nagyon rosszul gondolkozik. Egy igazság van, az övé! Önmagát fel, a másikat le helyezi egy képzeletbeli színpadon. Olvasom például a mamablogot. Vagy akár bárhol máshol, mást. Kommenteket. Sok-sok érzés, élmény, okos, kedves, érdekes lányok, fiúk asszonyok támogatóan, érdeklődve osztják meg egymással dilemmáikat, bizonytalanságaikat, örömeiket, félelmeiket.maradjunk most az anyaságnál. Az anyaság nem tudomány, nem kutatás,( bár persze kutatható, vizsgálható, mint minden más is) nem szentírás, nem olyan valami, amiben valaki professzor lehet, legfeljebb önmagát helyezheti mindenki fölé- de azt ugyebár másnak szoktuk nevezni, diagnosztizálni, semmiképpen nem anyaprofnak...😳 Anyaságunk saját tulajdon. Olyan, mint mi. Se jobb, se rosszabb. Olyan nők, olyan anyák vagyunk, amilyenek. A gyerek jelzi vissza, hogy jó e neki az, amit kap, próbálgatjuk, kisérletezhetünk, de a cél nem az hogy trónt kapjunk, az anyaszobor trónját, hanem, hogy örömöt, érzést, élményt, megtapasztalást, együttes élmények özönét éljünk át, adjunk és kapjunk. Mihez lehet ugyanis kezdeni egy trónján trónoló anyával? Mindig lentről felfelé nézni rá? Imádni, fület farkat behúzva? Szájbeharapva némán lázadni ellene? Belebetegedni ebbe? Azt hiszem, minden kedves, összes erejét (el)használó anya (meg bárki más is) megérdemli a tiszteletet, a szeretetet, a meghallgatást, vagy a kételyeiben a megerősítést. El nem lehet várni, de nagyon jól tud esni! Ha valakinek kérdése van, akkor arra a választ is megérdemli, a némaságba vesző kérdés a fájdalmas magány pánik gombját indíthatja be. Nade a beszélgetés csakis egyenlőségi alapokon álljon! Kioktatás és lenézés nélkül! Nem kell mindenben egyetérteni, nem azt mondom! De nemcsak dühítő, hanem szánalmas is az az ember, aki tűzzel vassal követeli, hogy ismerjék el az ő igazát, kizárólagos nagyságát és tökéletességét. Mostanában gyakran mondom, osztom meg, és a visszajelzések szerint meglepően sokaknak és sokat segít, tehát itt is merem próbakörre indítani a következő, könnyűnek tűnő, ámde kezdetben nagyon nehéz feladatot! Íme: Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy igaz, amit mondani akarsz, ha tutira jószándékból fakad, ha tényleg fontos, és ha mondandód, szándékod szerint valójában előreviszi azt, amihez hozzászólsz. Én úgy érzem, most minden kritériumnak megfeleltem ezért szólaltam meg.

Valahogy a szomszéd fűje mindig zöldebb. Hogy legyen a miénk is elég zöld? Hogy hozzuk ki belőle a legtöbbet? Vagy esetleg hogyan fogadjuk el olyannak, amilyen? Lehetséges-e, hogy ne is hasonlítgassuk össze senkiével? Ezeket a kérdéseket boncolgatjuk blogunkban. Ha valahol, akkor itt aztán minden lány,nő,anya magára ismerhet.
2015. január 30., péntek
2014. december 23., kedd
Juli a karácsonyról
Hamarosan karácsony, amit nagyon várok, mint gondolom sokan, ugyanakkor rettegek is tőle. Mert nekem a karácsony az együttlét, a lelassult idő, nagy beszélgetések, nagy evések és szeretteimnek örömet okozása mellett az őrült megfelelési kényszerről is szól. A felnőttléttel a karácsonyt is meg kell oldani. És nem is akárhogy, szépen, varázslatosan és maradandóan. Mert egy kedves karácsonyi története gyerekkorából mindenkinek van. És én szeretném a jó emlékeimet a gyerekeimnek is átadni. A csodában való hitet, mert lehet, hogy a fele csak mese, de a másik fele viszont mi magunk vagyunk. Mi tesszük azzá. Ilyenkor érezzük igazán, hogy a másik öröme mennyi mindent jelent. Én például ajándékozásnál mindig megvárom, amíg mindenki kinyitja, amit kapott tőlem. Imádom látni, hogy boldogságot okoztam.
A karácsony igenis a
legszebb ünnep, csak sajnos ezt a mai világban az eszement ajándékozási
lázban és terüljterülj asztalka gyártásban hajlamosak vagyunk
elfelejteni. Én biztosan. Elfelejtem, hogy nem az ajándékokban lapul a
szeretetem, hogy nem attól lesz tökéletes a karácsony, mert nagyot
ettünk, sok mindent sikerült adni és kapni. Elfelejtem, hogy nem most van
az utolsó pillanat, hogy kifejezzem a szeretetem. Ez egy lehetőség, egy
alkalom, hogy kedveskedjünk egymásnak, de nem a mennyiség számít, hanem
a szándék.
Mióta elköltöztem otthonról egy kicsit megszűnt a karácsonyi szentség. Vagyis az ünnep szertartás jellege: a helyszín, a szereplők.
Azelőtt minden szentestén ugyanaz volt a forgatókönyv. Ez már a "nagy leleplezés" utáni idő, amikor már mi gyerekek is készültünk ajándékkal. Nálunk voltunk, nagymamám átjött délelőtt, pedig megbeszéltük, hogy 4 körül gyújtjuk meg a fát, amit mindig a öcsémmel ketten díszítettünk aznap délután, röhögve és veszekedve, mialatt bátyám a szobájában duzzogott, mert utálta a karácsonyt. Ezt ugyan sosem mondta. Nem is tudom mi baja volt, lehet csak segíteni nem akart. Anyukám a konyhában tüsténkedett, nagyi meg, mint egy kakukkosóra jelentette óránként, hogy mennyi az idő, hogy mennyi van még 4-ig, aztán meg, hogy mennyivel múlt el. Végül, mikor minden elkészült, jött az angyalcsengetés, ami a fiúk dolga volt, a családi Samu-csengővel, egy Samu nevű bárány csengője volt, állítólag. Éneklés, elérzékenyülés a "Mennyből az angyal" utolsó sorainál, attól főleg, hogy láttam anyukám arcát, akit szintén mindig megríkatott. Majd körbepuszi, amikor is bátyámmal elmondtuk: minden évben csak egyszer, most karácsonykor. És aztán a karácsonyi menü, ami mindig rántott afrikai harcsa meg kukorica-, majonézes krumpli-, meg hagymás krumplisaláta.
Majd kiröppentem a családi fészekből, és ezek a dolgok mind megváltoztak, átalakultak. Tesóim évekig külföldön éltek, és nem tudtak hazajönni karácsonyra, anyukám eladta a családi nagylakást, nekem is lett saját családom, amivel megörököltem gyermekeim apukájának édesanyját, aki ilyenkor 4 napig élvezte vendégszeretetünket.
Így hát semmi átmenet nélkül, egyszer csak nekem egyedül kellett levezényelnem a karácsonyt. Valahogy úgy, hogy elköltöztem, tehát felnőtt lettem, ezentúl az én dolgom.
És én, mint egy jó tanuló, megvettem az afrikai harcsát, csengettem a Samu-csengővel, elkészítettem a kukorica-, majonézes krumpli-, hagymás krumplisalátát. Anyukám ugyan segédkezett a háttérből, de inkább csak vendégnek érkezett hozzánk, és a többi családtag is, mondván a picik miatt így lesz a jó. Én meg próbáltam megfelelni az igényeknek. Varázslatot csinálni a karácsonyból, mire hazaér a gyermek, majd gyermekek, feldíszített fa várja őket, alatta az ajándékkal, amit a Jézuska az angyalokkal idehozott, a karácsonyi menü gőzölög az asztalon, és mindenki nagyon boldog, mert együtt vagyunk szeretetben itt a béke szigetén.
No ez a valóságban úgy festett tavaly, 24-dikén délután, hogy egyik gyereket nagypapa vette gondozásba és vitte el, másik pici babaként velem volt, hiszen, ő még minden előkészületet láthat. Drága gyermekeim apja nyilván az utolsó percben rohant el fáért, és nyilván nem volt akkor épp autónk, így gyalog hozta hazáig.
Remek ötletnek bizonyult a házi nutella, mint ajándék a népes rokonságnak. És mikor betoppant vidékről a drága anyósom, én épp porcióztam a mogyorókrémet. A konyha úszott a masszában meg a csempére ragadt mindenfélében, amit a turmixgép fröcskölt ki magából minden irányba. Megjegyzem én is rémesen festettem az egész közepén. Az afrikai harcsa a mélyhűtőben várt a sorára, a gyerek mindeközben rám kötve hordozókendőben, a lakás meg bombarobbanásszerű állapotban. Kedves anyós csak annyit kérdezett hova tegye le a pakkját, meg a sütit, amit hozott, de akkor bizony felcsattantam, hogy bárhova, akárhova, nézz körül, meg rám, hát nem mindegy, igazán?!
(Azért arra bizonyos fagyújtási pillanatra összeállt minden, de a sok idegeskedést inkább kihagytam volna.)
Akkor határoztam el, hogy ezután másként lesz, hozzánk egy darabig nem jön senki karácsonyozni. Szívesen elmegyünk bárkihez bájos kis ajándékcsomagot lóbálva.
Így esett, hogy idén útra kelünk. Igyekszünk a kevesebb több elve alapján gondolni a szeretett emberekre. Inkább megélni, mint túlélni az ünnepi napokat. Viszont az afrikai harcsát azért mi visszük, úgy látszik attól nem lehet olyan könnyen szabadulni. Tradíció az tradíció.
Mióta elköltöztem otthonról egy kicsit megszűnt a karácsonyi szentség. Vagyis az ünnep szertartás jellege: a helyszín, a szereplők.
Azelőtt minden szentestén ugyanaz volt a forgatókönyv. Ez már a "nagy leleplezés" utáni idő, amikor már mi gyerekek is készültünk ajándékkal. Nálunk voltunk, nagymamám átjött délelőtt, pedig megbeszéltük, hogy 4 körül gyújtjuk meg a fát, amit mindig a öcsémmel ketten díszítettünk aznap délután, röhögve és veszekedve, mialatt bátyám a szobájában duzzogott, mert utálta a karácsonyt. Ezt ugyan sosem mondta. Nem is tudom mi baja volt, lehet csak segíteni nem akart. Anyukám a konyhában tüsténkedett, nagyi meg, mint egy kakukkosóra jelentette óránként, hogy mennyi az idő, hogy mennyi van még 4-ig, aztán meg, hogy mennyivel múlt el. Végül, mikor minden elkészült, jött az angyalcsengetés, ami a fiúk dolga volt, a családi Samu-csengővel, egy Samu nevű bárány csengője volt, állítólag. Éneklés, elérzékenyülés a "Mennyből az angyal" utolsó sorainál, attól főleg, hogy láttam anyukám arcát, akit szintén mindig megríkatott. Majd körbepuszi, amikor is bátyámmal elmondtuk: minden évben csak egyszer, most karácsonykor. És aztán a karácsonyi menü, ami mindig rántott afrikai harcsa meg kukorica-, majonézes krumpli-, meg hagymás krumplisaláta.
Majd kiröppentem a családi fészekből, és ezek a dolgok mind megváltoztak, átalakultak. Tesóim évekig külföldön éltek, és nem tudtak hazajönni karácsonyra, anyukám eladta a családi nagylakást, nekem is lett saját családom, amivel megörököltem gyermekeim apukájának édesanyját, aki ilyenkor 4 napig élvezte vendégszeretetünket.
Így hát semmi átmenet nélkül, egyszer csak nekem egyedül kellett levezényelnem a karácsonyt. Valahogy úgy, hogy elköltöztem, tehát felnőtt lettem, ezentúl az én dolgom.
És én, mint egy jó tanuló, megvettem az afrikai harcsát, csengettem a Samu-csengővel, elkészítettem a kukorica-, majonézes krumpli-, hagymás krumplisalátát. Anyukám ugyan segédkezett a háttérből, de inkább csak vendégnek érkezett hozzánk, és a többi családtag is, mondván a picik miatt így lesz a jó. Én meg próbáltam megfelelni az igényeknek. Varázslatot csinálni a karácsonyból, mire hazaér a gyermek, majd gyermekek, feldíszített fa várja őket, alatta az ajándékkal, amit a Jézuska az angyalokkal idehozott, a karácsonyi menü gőzölög az asztalon, és mindenki nagyon boldog, mert együtt vagyunk szeretetben itt a béke szigetén.
No ez a valóságban úgy festett tavaly, 24-dikén délután, hogy egyik gyereket nagypapa vette gondozásba és vitte el, másik pici babaként velem volt, hiszen, ő még minden előkészületet láthat. Drága gyermekeim apja nyilván az utolsó percben rohant el fáért, és nyilván nem volt akkor épp autónk, így gyalog hozta hazáig.
Remek ötletnek bizonyult a házi nutella, mint ajándék a népes rokonságnak. És mikor betoppant vidékről a drága anyósom, én épp porcióztam a mogyorókrémet. A konyha úszott a masszában meg a csempére ragadt mindenfélében, amit a turmixgép fröcskölt ki magából minden irányba. Megjegyzem én is rémesen festettem az egész közepén. Az afrikai harcsa a mélyhűtőben várt a sorára, a gyerek mindeközben rám kötve hordozókendőben, a lakás meg bombarobbanásszerű állapotban. Kedves anyós csak annyit kérdezett hova tegye le a pakkját, meg a sütit, amit hozott, de akkor bizony felcsattantam, hogy bárhova, akárhova, nézz körül, meg rám, hát nem mindegy, igazán?!
(Azért arra bizonyos fagyújtási pillanatra összeállt minden, de a sok idegeskedést inkább kihagytam volna.)
Akkor határoztam el, hogy ezután másként lesz, hozzánk egy darabig nem jön senki karácsonyozni. Szívesen elmegyünk bárkihez bájos kis ajándékcsomagot lóbálva.
Így esett, hogy idén útra kelünk. Igyekszünk a kevesebb több elve alapján gondolni a szeretett emberekre. Inkább megélni, mint túlélni az ünnepi napokat. Viszont az afrikai harcsát azért mi visszük, úgy látszik attól nem lehet olyan könnyen szabadulni. Tradíció az tradíció.
2014. december 22., hétfő
Dorka a karácsonyról

Ez nem változott azóta sem, hogy Máté megszületett, pedig az első karácsonyán még csak kilenc napos volt. Sosincs kérdés, hogy hol töltjük a Szentestét. Sehol se lenne AZ, csakis együtt mind. Nagycsalád. De nem is a pontos helyszín a fontos, mert anyu gondoskodik róla, hogy bárhol megteremtse AZT a "nappalit". Mind ott legyünk és minden ugyanúgy történjen.
A mi családunk mindig is imádta a változatosságot. A mindennapok hektikusan szórakoztatóak. De ez az ünnep szertartásos és ettől csodaszép. Mindannyian úgy kezdünk neki 22-e környékén, kicsit kapkodva, fáradtan, hogy tudjuk: alig várjuk már! Akkor szerzem be az ajándékok nagy részét még, akkor nyugszom le. Meg kell érkezni az ünnepbe.
Pár nappal karácsony előtt mi, nők, elmegyünk a Csarnokba. Cipekedünk, halat veszünk, savanyú káposztát, rengeteg mindent. Ez nem változott Máté születése óta sem, csak már őt is hajkurásszuk az árusok között.
Anyukám szentestére halászlét főz. Pontosan úgy, ahogy jó pár évvel ezelőtt Papi, a nagypapám, még kint a kertben, bográcsban. Abban az évben, mikor a nagyszüleim egymás után mentek el novemberben és januárban, gyerekként szaladgáltam Anyu és a fekvő, beteg Papi között, hogy mennyi pirospaprika, mennyi só, mi kell még bele, hogy pontosan ugyanolyan legyen. Olyan lett. És minden évben pontosan olyan, azóta is. A rántott hal is. A krumplisaláta is. Mintha ők is itt lennének. És Máté imádja a halat.
A szenteste a szertartásról szól. Még a délelőttje is. Apukám rendszeres morgásáról a faállításkor, amibe már Peti, a barátom, is besegít. A nagymamám szaloncukrot köt (megállás nélkül ezret).
Amíg Máté az apukájánál van, én sütök, ajándékokat csomagolok, felállítom Petivel itthon is a fánkat.
Anya náluk főz és díszit Dédivel és Apával, néha feldől a fa, összekapnak, apa elfaragja a kezét. Mi ebből mar csak a tapaszt látjuk. Mert mi nem láthatjuk a karácsonyfát végleges formájában, hiszen azt a Jézuska hozza.
Három körül Máté is megérkezik. Négyre csinosba öltözünk. Átmegyünk, állunk a nappali ajtaja előtt és várakozunk. Megszólal a karácsonyi csengettyű, megidéződik hirtelen minden gyerekkorom karácsonyából. Gyerek vagyok én is megint. Fogom ölemben a gyerekemet, akinek minden idegszála boldogan feszül, izgatott és kíváncsi. Mint én. Belépünk a mesebelien feldíszített fa elé, megszólal a Mennyből az angyal, szikráznak a csillagszórók. Mind szorítjuk egymás kezét, Máté az ajándékokat fürkészi, mi őt. Ugye Ő is ugyanazt érzi??? Annyira fontos ez a pillanat. Mindenki megöleli a másikat. Aztán bontunk, játszunk, vacsorázunk (Máté ehelyett is játszik). Társasozunk. Régi filmeket nézünk. (Abigél, Charlie nénje, Igazából szerelem...) Együtt vagyunk.
Másodnap látogatjuk Peti családját, harmadnap Máté is átmegy apukájához, ott is ünnepelni. Aztán mind lemegyünk a vidéki házba. Hogy megint együtt legyünk!
Tudom, hogy én leszek az, aki ha anya már nem győzi vagy tudja majd megteremteni mindezt, akkor pontosan ugyanígy megteszem majd. Az egy új szerep lesz, amibe anyukám is beletanult, amikor kellett neki. Generációkon át öröklődik. Szerencsés vagyok, mert a húgom is tud segíteni, hogy az aroma ugyanaz legyen. De ez még remélem 100 év múlva lesz! Mert nem akarok felnőni!
Jaj, úgy várom mar az idei karácsonyt is!
2014. december 21., vasárnap
Dudi a karácsonyról
Minden évben, amikor jön a karácsony, akkor az az első gondolotom, hogy "de jó, mind az öten együtt leszünk!" Mármint öten, testvérek. Aztán persze eszembe jut, hogy nem leszünk. Bori nővérem 18 évesen költözött Amerikába, akkor én még csak 6 éves voltam. Onnantól kezdve egyértelműen az volt a legjobb a karácsonyban, hogy Bori haza jött. Aztán Zsófi is külföldre költözött, úgyhogy őt is lehetett haza várni. Nekem mindig az volt a legjobb, hogy mindannyian együtt vagyunk. Olyankor hangosak vagyunk, szivatjuk egymást, veszekszünk, de arra az egy percre, amikor megláttuk először a fát, valahogy mindig csönd lett, mindig megállt az idő.
Persze aztán ők is férjhez mentek, úgyhogy onnantól már nem volt fix, hogy mikor jönnek haza. Arról nem is beszélve, hogy ők mindketten hannukah-t tartanak, mert a férjeik is zsidók és a gyerekeket is úgy nevelik. Ilyen az, amikor az ember vegyes házasságba születik.
Van nálunk csengetés karácsony este, mennyből az angyalt is éneklünk (főleg a nagyi miatt), de a mama maceszgombóc levest is főz és én már évek óta, vacsora után, amikor a papa az új könyveit olvassa, a mama meg pakol, elmentem a Szódába, a Wesselényi utcába mulatni egyet. Idén lesz először, hogy nem megyek a Szódába. Még tavaly is ott támasztottam a pultot, a hasamban Palkó, a kezemben málnaszörp.
Idéntől minden kicsit más lesz. Amikor csilinelnek az angyalok én csak Pali arcát fogom nézni, hogy mit szól a gyertyákhoz, a csillagszórókhoz. És jövőre, amikor már kicsit nagyobb lesz, akkor majd elmondom neki, hogy amikor én kicsi voltam, akkor bekukucskáltam a nappali ajtaja alatt és láttam egy angyalt kirepülni az ablakon - hátha ő is látni fogja. És ha majd még nagyobb lesz, akkor talán otthon hagyom kicsit a mamával és megint elmegyek pár órára a Szódába.
Mi meg majd újra együtt leszünk, mind az öten, júniusban, az unokaöcsém bar mitzvah-ján.
2014. december 20., szombat
Vica a karácsonyról
Sziasztok!
Vica vagyok, az egyik új társszerző kismama. Íme az első bejegyzésem a blogon, a MI karácsonyunkról.
Én az az ember vagyok, aki kibekkeli a hónapokat karácsonyig. Augusztus végén már néha dúdolom a Jingle Bell Rock-ot. Szeptemberben nagyokat sóhajtozom és juszt se hallgatom meg. Októberben suttyomban rákeresek a youtube-on Bing Crosby-ra. Novemberben megveszek minden ajándékot, és minden nap megnézek egy karácsonyi filmet. December elején feldekorálom a lakást, és napi három karácsonyi filmet nézek meg. Szóval teljes elmebaj az életem.
Más a nyaralást várja, vagy a születésnapját, a szilvesztert (fujj), én a KARÁCSONYT. Imádom. Mindent. A vásárokat, fenyőfát,a giccset, az ajándékokat ( nem csak adni, kapni is), a rántott halat, a csomagolópapír hegyeket, adventet, mindent!
A karácsonyfát általában 15-e környékén feldíszítem, hogy minél tovább fekhessek alatta.
Aztán mire megnézem a Love actually-t, a Télapu 1-2-t, a Reszkessetek betörők 1-2-t, az Aludj csak, én álmodom-ot és a Karácsony Artúrt vagy százszor, addigra eljön Szenteste.
Mi hárman vagyunk tesók, szokássá vált, amióta sok a gyerek, hogy a 24-ét mindenki otthon tölti a maga pereputtyával. Mi ilyenkor anyukámékat és anyósomat is meglátogatjuk, és mindenhol végigesszük a menüt.
25-én pedig végre összeeresztjük magunkat, idén még tizennégyen, jövőre már (tesóm jóvoltából) tizenöten leszünk. Minden van, amit csak el tudtok képzelni. Három fogásos ebéd, ajándékhegyek, óriási karácsonyfa… Még éneklünk is a fa körül (na a Grincseknek most durrant el az agya)!
Vica vagyok, az egyik új társszerző kismama. Íme az első bejegyzésem a blogon, a MI karácsonyunkról.
Én az az ember vagyok, aki kibekkeli a hónapokat karácsonyig. Augusztus végén már néha dúdolom a Jingle Bell Rock-ot. Szeptemberben nagyokat sóhajtozom és juszt se hallgatom meg. Októberben suttyomban rákeresek a youtube-on Bing Crosby-ra. Novemberben megveszek minden ajándékot, és minden nap megnézek egy karácsonyi filmet. December elején feldekorálom a lakást, és napi három karácsonyi filmet nézek meg. Szóval teljes elmebaj az életem.
Más a nyaralást várja, vagy a születésnapját, a szilvesztert (fujj), én a KARÁCSONYT. Imádom. Mindent. A vásárokat, fenyőfát,a giccset, az ajándékokat ( nem csak adni, kapni is), a rántott halat, a csomagolópapír hegyeket, adventet, mindent!
A karácsonyfát általában 15-e környékén feldíszítem, hogy minél tovább fekhessek alatta.
Aztán mire megnézem a Love actually-t, a Télapu 1-2-t, a Reszkessetek betörők 1-2-t, az Aludj csak, én álmodom-ot és a Karácsony Artúrt vagy százszor, addigra eljön Szenteste.
Mi hárman vagyunk tesók, szokássá vált, amióta sok a gyerek, hogy a 24-ét mindenki otthon tölti a maga pereputtyával. Mi ilyenkor anyukámékat és anyósomat is meglátogatjuk, és mindenhol végigesszük a menüt.
25-én pedig végre összeeresztjük magunkat, idén még tizennégyen, jövőre már (tesóm jóvoltából) tizenöten leszünk. Minden van, amit csak el tudtok képzelni. Három fogásos ebéd, ajándékhegyek, óriási karácsonyfa… Még éneklünk is a fa körül (na a Grincseknek most durrant el az agya)!
Ezen a cukormázon túl azért évek óta volt egy rettenetesen mély üresség
bennem. Néztem a testvéreim gyerekeit, hogy milyen édesen tépik el vagy
éppen vigyázva nyitják ki a csomagokat. Hogy a szülők milyen
aggodalommal várják a reakcióikat. Én meg egy félig felnőtt félig gyerek
ültem a kupac tetején és reménykedtem, hogy talán a következő
karácsonyon már én is éltethetem a csodát valaki kedvéért.
Szóval ez a karácsony más lesz. Mert ugyan a kisfiam még nem sok mindent fog felfogni ebből az egészből, de ez nem számít, én azért dugdosom az ajándékait, titokban csomagolok, és bizisten csilingelni is fogok Szenteste.
Mert olyan sok évig vártam erre… És higgyétek el, ez egy igazi csoda.
Szóval ez a karácsony más lesz. Mert ugyan a kisfiam még nem sok mindent fog felfogni ebből az egészből, de ez nem számít, én azért dugdosom az ajándékait, titokban csomagolok, és bizisten csilingelni is fogok Szenteste.
Mert olyan sok évig vártam erre… És higgyétek el, ez egy igazi csoda.
2014. december 5., péntek
Ági az új "mi"-ről, avagy szopcsiztunk, kaksiztunk, pisiltük,böfiztünk, és naná hogy pukiztunk
Zavarba ejt amikor egy gyermekes anya elfelejt egyes számban gondolkozni.
A szimbiózis a születéskor megváltozik, egy testből két lélek lesz, két test, két ember.
Persze a kisbaba sokáig még elpusztulna ha nem találnák ki a gondolatait, nem táplálnák, nem gondoznák, nem védelmeznék.
Csakhogy sok mama a szimbiózisban reked. Elfelejti az egyes szám első személyt. Összeolvad, azonosul, egyesül a kisgyermekével. Baj ez? Ugyan, dehogy, hiszen ezzel az attitűddel lehet megérteni, megszeretni és elfogadni az újszülöttet.
Csakhogy a születés pillanatában Ő-Ő. Hagyjuk őt Ő lenni.
Ő eszik, mégha az anyából táplálkozik is. Ő eszik és az anya táplálja.
Aztán egymásra mosolyognak és szeretik egymást.
A nagyobb baba már meg is simogatja hálája és szeretete jeléül az anyamellet, vagy a tápláló kezet.
Ami közös, ami összeköti őket, az a szeretet, és a hála ezért az érzésért.
Ha a bébi összetrottyolja magát, az apja- anyja tisztába teszi, a baba boldogan mosolyog. Hálás? Nem tudjuk, de boldog, mert jól van!
Ha az anya azt mondja ilyenkor, hogy "bekakiltunk", mit fejez ezzel ki?
Azt hogy nem külön- külön identitásként fogalmazza meg önmagát és gyermekét. Baj ez? Nem, nem az.
De az elengedés sose könnyű egy kapcsolatban.
Akit szeretünk, azt nem akarjuk elengedni.
Márpedig a gyerek, fejlődésével párhuzamban egyre inkább önállósodik, felnőtté válva önálló röppályára indul.
Az, hogy ekkor majd mennyire tudjuk segíteni abban, hogy önálló, tetteiért felelős, boldogságra képes, saját útját bátran kereső felnőtt lehessen- most alapozódik meg!
Ő kaksizik.
Ő hamizik.
Ő lázas.
Az ő foga jön. Az övé!
Ám vele örül, vele izgul, vele szenved az, aki szereti őt.
Én és ő. Ez a :Mi.
A ragozást, a személyes névmásokat a gyermek megszületése után újra kell tanulni!
És még egy fontos dolog!
Az anyuka ne felejtse el a saját keresztnevét a szülés után se!
Az apuka se a sajátját. Ne ragadjon bele az "anyuka, apuka" általános alanyba egyikőjük se! Mert ők egymásnak nem apjai és anyjai!
A gyerek fogja őket igy szólítani.
Nem is olyan egyszerű ez, ha belegondolunk.
Címkék:
Anyaság,
identitás,
mi,
önállóság,
szimbiózis
2014. november 11., kedd
Ági a gyászról, veszteségről
Sok mindent elveszítünk.
Néha az eszünket, néha a türelmünket, a kulcsunkat, vagy más egyebünket. Minden tárgy és hiba pótolható! Korrigálható.
Néha kiderül hogy nem is hiányzik!
Ezzel ellentétben sok minden(ki) akkor értéklődik fel igazán, ha már nincs, ha a hiányát éljük meg! Vannak azonban másmilyen veszteségeink. Véglegesek. Személyesek. Pótolhatatlanok.
Egyszer rég, amikor még gyógyíthatatlan beteg gyerekek osztályán dolgoztam a klinikán, az egyik orvos megkérdezte a szülőt, van-e másik gyereke.
A szülő nem értette, azt motyogta, nincs, csak ő, aki nagyon beteg...Az orvos azt mondta: "háát, jobb lenne, ha lenne!"
Így tudatta a szülőkkel, hogy el fogják veszíteni a gyereküket. Akkor is, azóta is kiver a víz, ha erre a jelenetre gondolok. Volt olyan is, hogy valaki elveszítette a gyerekét, és amikor a környezet bíztatására sürgősen szült egy másikat, pedig még gyászolt és siratott, őt, az újat-igaziból sose tudta szeretni, mindig elégedetlen volt vele.
Szegény gyerek, sose tudott olyan lenni, hogy azt érezhesse, önmagáért szeretik. Pótlék szerepre szánták, az elvesztett gyermek miatti gyászt sose tudta a szüleiben megszüntetni. Ma már felnőtt. Visszaidézve gyerekkorát, elmesélte, borzalmasan magányos volt mindig, kétségbeesetten próbált megfelelni egy fantomnak. Sose sikerült, mert ez sose sikerülhet.
A veszteség feldolgozása komoly, nehéz lélektani folyamat.
A veszteség elgyászolása, elengedése gyakran igen hosszú időt vesz igénybe. A folyamatot gyorsítani nem lehet! Szerelemvesztés, vetélés, abortusz is "jó" példák erre.
Egy magzat elvesztését sose pótolhatja egy -szándékosan- gyorsan jött másik!
Egy nagy szerelmi csalódásra nem gyógyír egy gyorsan elindított másik kapcsolat.
A veszteséget meg kell élni, el kell siratni, el kell engedni.
Anélkül a test és a lélek ajtaja zárva marad, csak erőszakkal lehet beférkőzni rajta.
A fájdalom múlása, enyhülése a lélek öngyógyulásának része. Ami jó volt, az megmarad abból, amit/elveszítettünk. Bennünk él, velünk él.
De a helyére került veszteségeink sose fojtják meg az újat, mert az új- önmaga tud lenni és nem valami/ valaki más szánandó pótléka.
Volt egy fiú. Elveszítette a feleségét. Évekkel később, amikor párra lelt, éjszaka zokogva ébredt, a volt feleséget ölelte álmaiban. Ébredve erős haraggal nézett a mellette fekvő, őt nagyon szerető újra, miközben őt magát csillapíthatatlan bűntudat, sokszor rosszullétig vezető félelem és szorongás gyötörte, árulónak érezte magát, mert ő élt, folytatni tudta, míg a volt társa már sohasem. Pszichoterápia segítségével rendezte "sorait", boldog életet tud ismét élni.
A traumák, a veszteségek mind ilyenek. Pusztítanak mindaddig, amíg a helyükre nem kerülnek! Ne szánjuk szenvedésre, bűntudatra az egész életünket! Gyógyuljunk, bátran, mert így válik igazzá a mondás: van élet a halál után!
Van boldogság a gyász múltával, de a gyászmunkát végig kell csinálni, ha nehéz, kérjünk szakember segítségét! Sose a szomszédra hallgassunk! Vagy az olyan végtelen gondolatfolyamokra, hogy mi lett volna ha...
Ami történt, megtörtént és csak annak elfogadása után léphetünk tovább egy mezőt előre. Aztán még egyet. És még egyet. Amíg meg nem gyógyul a lelkünk, a sajgó szívünk. Erre nincs könnyebb út. Idő és magunkra figyelés. A kártékony szomszéd teljes kizárása. A mi lett volna ha teljes elnémítása.
A szorító, égető, fojtogató fájdalom elmúlik. És mint minden meddő talajból, a gyász-rágta szívből is előbb-utóbb újraéled a remény a boldog(abb)ságra.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)