Erre az alábbi párbeszéd zajlott le a kép alatt:
-Random anyuka: Cici nincs????:((((
-Kép feltöltője: Sajnos hathetes kora óta elment a tej. :(
-Random anyuka: Jaj akkor ölelgessed sokat, nehogy a végén ne kötődjön biztonságosan.
Másnap megszületett a Mindig Zöldebb blog.
Az a blog, ami arról szól, hogy az anyaság nem fekete-fehér.
Hogy anyának lenni a sok csoda mellett bizony pokoli nehéz.
Hogy igenis követünk el hibákat, persze leginkább akaratlanul.
Hogy nincs egzakt igazság, 100%-os recept ahhoz, hogy tökéletes anyák legyünk.
Hogy nem is kell annak lenni.
De legfőképpen arról szól a blog, hogy mindig lesznek mások, ugye, a szomszédok, akik máshogy csinálják, gondolják, akiknek a léte, gondolatai, szavai megsebeznek, visszavetnek, az önmagunkba vetett hitet összerombolják.
Én a szomszédoknak üzentem hadat.
Eleinte.
Aztán rá kellett jöjjek, ahogy telt az idő, hogy a szomszéd tőlünk szomszéd, belülről fakad.
A kétségből, a mindent el és felemésztő akarattól, hogy igenis a legjobbat akarjuk a gyerekünknek.
És soha nem tudhatjuk, hogy azt adjuk-e. Nem és kész. Maximum utólag, de akkor sem feltétlenül.
A szomszédnál már csak mi magunk lehetünk ártalmasabbak a számunkra.
Teltek a hónapok, írogattam az élményeimet, beszámoltam a leckékről amiket az anyaság adott, rengeteg ismeretlen anya írt, hogy milyen nagyon jól esik olvasni ilyesmiről ilyen hangnemben.
Melengette a lelkemet, hogy idegenek ilyen közel kerültek hozzám, mintha régi barátok lennénk.
Felvettünk egy közös tónust, ami megtanított nevetni magunkon és elismerni ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna.
Aztán jött egy mélypont, mert míg ismeretlenek a virtuális térben közel kerültek hozzám, addig 1-2 régi barátot pedig akaratlanul és számomra érthetetlen módon mégis magamra haragítottam a bejegyzéseimmel.
Szépen fokozatosan észrevettem magamon, hogy elkezdtem finomkodni, kevésbé őszintén írni, több árnyalattal is filterezni az írásaimat, nehogy véletlenül valaki azt gondolja, épp őt bírálom. Még úgy is hogy alapból nem bírálok soha senkit, elvből sem, ki vagyok én, hogy ezt tegyem?!
Kevesebbet is írtam, mert ha őszintén nem írhatok, akkor nem is tudok miről.
Észre se vettem, hogy valami, amit tiszta szívvel felépítettem, kezdett összeomlani azért, mert megijedtem, hátha bántok valakit azzal, hogy arról írok, amit érzek, amilyen én most épp vagyok.
Na de akkor ki is a szomszédja kinek?
Szóval kibújt a szög a zsákból, hiába hangsúlyoztam, hogy a szomszéd le van sz@rva, engem hónapokra leblokkolt a tudat, hogy van, akit bántanak az írásaim.
Ezért is verődött össze a Mommynity csapata, ezért is lettek új, vendégszerzői a blognak, mert kiderült, hogy nekünk, anyáknak kell egy tér, mégha virtuális is, ahol mindenki elég jó.
Ahol senki sem bírál.
Ahol megírom, hogy Nurofent adtam Mórnak, Vica holnap meg azt, hogy ő homeopátia párti.
Itt semmi és senki sem fekete-fehér.
Mert itt tényleg mindenki elég jó anya, aki szereti a gyerekét.
Mert ennyi kell.
Ahogy a gyereknevelés is egy állandó tanulási folyamat, úgy blogolni is tanulni kell.
Őszintén indítottam, folyamatosan gondoztam a mindig zöldebb kertet, aztán elbotlottam, lendületet vesztettem, elbizonytalanodtam.
De mostantól ígérem -és ezt vehetitek akár újévi fogadalomnak- filter nélkül tálalok ismét mindent, ami az én valóságom.
Az enyém, nem másé, nem minősít senkit, pusztán csak írok róla, úgy, ahogy van.
Finom nincs, hogy kell gyereket nevelni, én csak nevelgetem, gondozgatom, szeretgetem a sajátom, úgy, ahogy.
Más meg máshogy.
Arról meg Ti írhattok.:)
Esküszöm, a szomszéd tényleg le van sz@rva.
És a szomszéd is sz@rjon le minket.
Elég önmagunknak megfelelni, az is épp oly nehéz.
Üdv,
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése