Kisfiú.
Eltekintve a napi szinten megeső érzelmi kirohanásaimtól, miszerint "holvanmárazénpicibabám", meglehetősen élvezem ezt a korszakot.
Még babaillat van, még pihepuha, összevissza puszilható hurkák, de kifejezhetetlenül több a szórakozás és a büszke pillanat, mikor valami új tudományt sajátít el a gyerkőc.
Az első évet belengi a félhomály, egy burok.
Onnantól kezdve egyre intenzívebbek a hétköznapok.
A totyogó elképesztő játékokat talál ki, dumálgat a maga kis nyelvén, jön-megy, rongál, tapasztal, lapokat tép, aggódik, dirigál, táncol, énekel, dobol, lapozgat, falatozgat, mesét néz, dührohamot kap, vagy épp nevetőgörcsöt, százszor is még egyszer utoljára dobáltatja magát, tornázik, bohóckodik, hisztériázik, mosakszik, önkiszolgálva szopizik, megeteti a plüssöket, szerel, firkál....
Egy szó mint száz, kis figura lesz.
Önálló személyiség, akarattal, szándékokkal.
Már nem lehet csak úgy felöltöztetni, pelenkázni, következmény nélkül felkapni a szökőkút mellől.
Az Ő akarata törvényszerűen gyakran ellenkezik az enyémmel.
Ez bizony sokszor kegyetlen dolog.
Igyekszem tartani magam a mottómhoz, hogy mindig legyek empatikus a gyerekkel, mert annál jobb mankóm eddig még sosem volt.
De ez nem mindig jön össze.
Leginkább altatáskor tudom elveszíteni a kontrollt, amikor a 13 kilós gyerek mindent akar, csak aludni nem.
Elképzelem azokat a családokat, ahol szépen kiválasztják az esti mesét, elolvassák őrült összevissza lapozgatás nélkül, altatódal éneklés után egy kis összebújás, simi, cici vagy teatápikakaóakármi, pici ringatás akár, majd a kicsi szépen elalszik. A nap legmeghittebb része.
Ehhez képest a miénk, ó jaj.
Nem is kezdem részletezni.
Fogalmazzunk úgy, hogy a projekt még enyhén szólva is fejlesztés alatt.
Ez a legnagyobb leckéje az anyaságnak.
Hogy semmit sem lehet sürgetni, nincs 1x1 megoldás.
Alázat és empátia kell.
És megbocsájtás. Hogy kinek?
Hát magamnak, amikor nem sikerül megőrizni a hidegvéremet és olyat mondok, teszek, amit szinte abban a pillanatban meg is bánok.
Ó, az az érzés pokoli.
S ahogy nő a gyerek, úgy egyre többször, egyre többféle módon teszi próbára a tűrőképességemet.
Azt hiszem ez eddig a legnehezebb feladat. Nehezebb minden kihívásnál.
Elszámolni az anyai bűntudattal.
Ami a szomszédnak nyilván sosincs, mert nincs miért.
De mindenkinek jobb, ha ő meg le van sz@rva. ;)
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése