Ismét beütött az őszinteség órája.
Pedzegettem már, hogy számomra a szülés finoman szólva traumatikus élmény volt.
Nem a fájdalom miatt. Az volt a legkevesebb.
Az egész inkább pszichésen trappolt át rajtam, mint egy tank.
Merthogy ugyebár császárral szültem.
És mert Mór az első három hónapban szinte csak tápszert kapott.
Aztán a dolgok úgy ahogy a helyükre billentek, köszönhetően a szoptatás kiharcolásának és a hordozásnak.
Az igény szerinti szoptatás és a kendőzés gyógyírként szolgáltak a lelki sebekre, amik minden egyes nap mardostak.
Tudom, milyenanyaazilyen. Aki képtelen örülni, igazán, szívből.
Mit gondoltam, majd sétagaloppal megszülöm a gyereket, amihez a felhőtlen öröm csatolt áru?!
Nem, nem gondoltam.
De arra senki és semmi nem tudott felkészíteni, hogy miféle deffektes-torz zombi lett belőlem pszichésen a lelkifurdalás, a kudarcérzés miatt.
Mikor jöttem rá, hogy talán lépni kellene?
Amikor egy barátosném (igen Dudi, rólad van szó:) ) a kicsi babáját pár óra alatt természetesen megszülte és én két napig bőgtem utána.
Miért? Hiszen örültem, hogy épek és egészségesek mindketten, hogy itt van a pici, Mór jövendőbeli pajtása, minden szuper.
Akkor miért bőgtem? Mert ráeszméltem arra, hogy irigy vagyok.
Hogy irigy vagyok minden nőre, aki elejétől a végéig átéli a természetes szülést.
Akit két fájásokkal tűzdelt nap után nem császároznak meg a tolófájások kezdetekor.
Akinek semmi gondja, komplikációja nincs a szoptatással.
Mindez csak azt nagyította fel, hogy én ezekre nem voltam képes.
Rájönni, hogy irigy vagy, nem egy szuper érzés. Az irigység gáz. Bomlasztó, szennyes dolog.
Ekkor rácuppantam Anyára, Ágira, hogy segítsen, ez nem normális, kezdek bekattanni.
Sokat beszélgettünk. Sok kérdés felmerült.
Némileg jobb lett, de tudtam, hogy az út legelején tartok csupán.
Hetek teltek el, sokat próbáltam tenni tudatosan azért, hogy helyére pakoljam az érzéseimet.
Aztán váratlan dolog történt.
Megismerkedtem egy lánnyal-anyukával (igen Juli, rólad van szó:) ), aki második Mórral egyidős- babáját otthon szülte, pikk-pakk rohamsebességgel.
Találkoztunk néhányszor.
És egyszercsak leesett a tantusz, óriási szikla formájában a szívemről.
Láttam, hogy Mór semmivel sem kötődik kevésbé, nem soványabb, visszamaradottabb, nem kevésbé kiegyensúlyozott és boldog.
Az otthon, komplikációk nélkül született, kezdetektől anyatejes baba és anyukája és köztünk nem látható különbség harmóniában, szeretetben.
Az indulás nem is lehetett volna különbözőbb.
De aztán az utak így is keresztezték egymást.
Ez a találkozás, egy puszta viszonyítási alap olyan ajándék, amire egyáltalán nem számítottam. (Köszi Juli!!)
Nem állítom, hogy "gyógyult" vagyok.
Azt viszont igen, hogy találtam egy ösvényt, amin az irigységnek már nincs helye.
Ma például egy kis szabadidőt kaptam és zenét hallgattam. Hogy mit? Azokat a dalokat, amiket a vajúdás alatt hallgattam-énekeltem. És ma először nem szorult össze fájdalmasan a torkom. Hanem felötlött bennem a gondolat: Milyen fasza kis csaj voltam, hogy énekeltem magamban két fájás között.:)
Szóval tudom, a szomszédok kísértenek.
Mert azt éreztetik, nem vagy elég jó. Hogy nem törhetsz meg, ha gyereked van.
De ez le van sz***va.
Bármi is bánt, zavar, mondd ki, nézz tükörbe, ismerd fel, hogy baj van és ne szégyelld beismerni, ha hiba van a gépezetedben.
És azt pláne ne szégyelld, ha igenis van mire büszkének lenned és ezt végre be is látod.
Anna
