Ha ő ijedten felkapja, a gyerek még jobban ordít, aztán persze nagy hüpphüpp után megnyugszik.
Ha pedig mellékucorogva megsimogatja, picit magához ölelve, ad egy puszit a " hol fáj"-ra, akkor kicsit, -éppen hogy csak- sír és már indul is újra, nagyokat kurjongatva, vissza- visszafordulva, hogy ott van-e a mami, mosolyog megnyugodva, hogy igen, ott van, majd mintha mi sem történt volna indul tovább, a végtelenített világba.
Azt mondja, az anya, nevezzük őt most épp Kyrának, hogy nem gondolta, hogy ez is ilyen nagyon nehéz.
Mert azt érzi, hogy nem akarja elengedni a kislányát! Sehová! Félti, persze, azért is. De belül azt érzi, hogy neki kell a lánya, ne menjen csak el még tőle távol sehová, tőle ne, hiszen az övé!
Ő szülte, ő dajkálja, övé!
Még, ha őszinte, márpedig az, akkor néha a férjétől és a szüleitől is sajnálja! Ezért kapta fel az első adandó alkalommal és szoritotta magához kétségbeesetten!
Persze sajnálta is nagyon, de akkor tért magához, amikor a kislány már lefelé tornázta magát az öléből, mert már a könnyei is rég felszáradtak, de ő még mindig szorította volna.
Felfigyelt arra, hogy a gyerek azt mondja: le, el, mamma...
Letette, elengedte, majd eljött hozzám és sírva, könnyesen mosolyogva, elmesélte nagyjából ezt, amit én itt és most tovább mesélek nektek.
"Vegyél fel, tegyél le, engedj el"!
Ezek fontos érzések és teendők egy anya- gyerek kapcsolatban.
Életkori határokról most nem beszélek, talán mert nincsenek, legfeljebb az idő haladtával másról is szólnak, és furcsamód néha kölcsönössé is válhatnak.
De ez már egy másik történet.
Így aztán a vegyél fel és a tegyél le mikéntjét, idejét és módját valamint a hozzá fűződő gyakran nehéz érzéseket megélve elmondhatjuk ismét, hogy az idő gyorsan telik és múlik, az örömök sokadodnak, az éntudat, az akarat pedig utat tör, fényt és teret akar, alakul az énkép, tárul a világ!
Szép Pünkösdöt ennek jegyèben is, mindenkinek szeretettel: Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése