Ági a Kihívásról

MSokszor kihívás már az is, hogy elkezdjük a napot.

Szemkinyitás, körülnézés, a mára eszmélés. 

Régebben, anno, Doberdónál, amikor mikor melyik gyerek volt Mórnyi, amikor az első nyikk elhangzott, pattantam ki az ágyból. 

Anna gyakran ébredt mosolyogva. 

Kerek, rózsaszín, elégedett baba volt sokáig! 

Vele el mertünk indulni az akkori NDK-n keresztül, Brno-n át, Wargúrral, ahogy Máté -a legnagyobb- mondta, két és fél napon át Svédorszàgba, ahol akkoriban a kedves papa kutatta a beteg sejteket. Út szélén forraltuk a vizet, gázpalackon, NDK-s határőr öntötte a földre a termoszból az útra gondosan lefejt, eltett biztonsági anyatejet, mielőtt a svéd kompra szálltunk, mert gyanús volt neki az "anyag"... No comment...

Na szóval Anna aludt, evett, mosolygott, aztán megint aludt, a kis útidobozában. Neki mindegy volt, hogy kelet vagy nyugat. 

Ezt ott és akkor nem éltem meg kihívásnak. 

Pedig nagyon is az volt, ezt csak most látom, hogy visszagondolok rá! 

Nade vissza a mába! 

Dolgoztam ma is és mint annyiszor, ma is megfigyeltem, hogy az emberek, ha kellő időben kapnak kellő segitséget, mindenre képessé válnak. 

Ehhez pedig az kell hogy felismerje, hogy hopp, ez most egyedül nem megy, és merjen segitséget kérni. 

Ha lehet, ne a szomszédtól, aki elmondja hogy bezzeg az ő baja mennyivel nagyobb, komolyabb és ő mégis, avagy mégse. 

Aztán felsorolni se kevés teendő. Megoldandó feladatok. 

Megoldva, elnapolva, ki mit érdemel. Nekem ma nem égett le semmi. ( még) Nade! 

Mi mindent égettem már el, azt el se hinnétek! 

Mondjak példákat? Karácsonyi töltöttkáp? Vendégváró főfogás? Az utolsó szelet kenyér a piritóssütőben?

Érdekes, annyi mindenen bírtunk már veszekedni, de az ilyeneken csak vinnyogva nevettünk, aztán valami mindig akadt helyette amit megettünk. 

Ám például a kisbabának is valahogy a tudtára kellene adni, hogy a "személyzete" nem pusztán azért van, hogy őt szórakoztassa! 

Mert esetleg ő azt hiszi! 

Mert úgy tűnik neki, hogy az ébren töltött nap minden pillanata azért van, hogy neki jó legyen, nevessen, élvezze. 

Hát, pedig nem! Van olyan, hogy nem jó valami, hogy unalmas. 

Egyszer a legkisebb, Benji, úgy 1 éves lehetett. 

Méltatlankodva acsarkodott. 

Próbáltunk mindent. Semmi. 

Egyszer csak leültem vele szemben egy paradicsommal és elkezdtem enni. 

Ő lehalkult szép lassan,és figyelt. Nem szóltunk. Én szürcsölve ettem a paradicsomot. Nagyon éhes lehettem... Ő nézett, nézett, kicsit mosolygott is és csendesen el kezdett játszani a kis labdájával. Valamit ott és akkor megértett. Kívánok Nektek ilyesmit is!  Merjétek hagyni unatkozni, méltatlankodni is kicsit! Nem sírni, csak picurkát küzdeni. Neki is jár a saját sikerélmény.;)    

Esteledik.Lassan finisbe fordul a délután! Nem elég mára az önfeláldozásból? 

Aki nem tette, jól tette, aki tette, hagyja abba ha bírja:), és  eressze el magát. Próbaüzemként csak pár percre! 

És ez sokszor már maga is kihívás! 

Ági

Pár perc pozitívan (Ági)

Ma a reggelt közjegyzőnél kezdtük, a Halközben. Korán volt, 8 körül. 

Régen nem jártam már a főutcán és környékén, pláne ilyen korán. Sütött a tavaszi nap, kicsit melegített is már. Fújt egy kis szél, még hűvöst hozva. Elintéztük a hivatalos ügyet majd négyen négyfele széledtünk. Az idegsebész idegsebészkedni, a kutató orvos kutatóorvoskodni, a nőtársaik a földhivatalba, a bankba és bevásárolni. Én hazaszaladtam és sóskát főztem ebédre, mindig főzök, hogy a " kicsinek" (20 éves) legyen, amikor hazajön. Betettem a mosást, rend látszatát keltve gyorsan össze is pakoltam. 

Kinéztem a kertbe, ragyog a nap a fák közt. 

A 2 lusta idős macskahölgy, Icu és lánya Icuka szigorúan háttal fekszenek a homokban. 

Kapnak enni, inni, nem hálásak, elvárják. Aztán megyek mindjárt tovább, a rendelőbe, meg ügyeket és bajokat intézni, közben a munkában is társ barátnővel találkozni. 

Meg kellene javíttatni a soron következően elromlott háztartási gépet, és nem folytatom mi mindent kellene még. 

Ehelyett most pár percre eldobom magam és arra gondolok, hogy most, épp most, right now, jó nekem... 

Filmként végigfut bennem mindazok arca akiket szeretek, mint egy patchwork montázs-film. 

Hirtelen és váratlanul. Érdekes és jó érzés. 

A fordítottját, a rossz dolgokra gondolást már számtalanszor megéltem. Ez új. Mostanában egyre inkább észreveszem, hogy gyűjtöm a jót. 

A gyerekek tanitottak meg erre?! 

Azzal hogy olyanok lettek, amilyenek?! Visszatanitanak nekem fontos dolgokat? Van, aki ingerülten kioktat, magyaráz, sőt, számonkér. Van aki kedvesen tükröt tart. Van aki viccesen de hajszálpontosan eltalál egy bíráló-figyelmeztető, segitő szóval. Befogadom.

És most úgy érzem, hogy ez a pár perc nyugalom született belőle. 

Szép napot, szívben megélt és kifejezett szeretetet mindenkinek! 

Ági

Ági Anya lett-I. fejezet

1977-ben született a legnagyobb! Egyetemista voltam. Államvizsga szóbelin a hasamon irtam a tételkidolgozást. 

19-én. 22-ére virradó éjjel született meg Máté. 

Veszélyeztetett, agyon-ijesztgetett terhességből született, seduxent szedtem, konyakot ittam, orvosi javaslatra. 

Utolsó éves bölcsész voltam. 

A szülészetre naná hogy gyalog mentünk, mert autónk nem volt, taxi szóba se jött, a kedves papa 2 nap múlva esedékes bel-államvizsgára készült, úgyhogy nem volt elragadtatva, hogy pont most muszáj(?!) szülnöm! 

Előtte szigorlatozott szülészetből, de amikor megkérdeztem tőle hogy szerinte amit érzek az már a szülés-e, akkor pánikszerűen lapozgatni kezdte a tankönyvét, mert net a holdban se volt még akkor, és megállapitotta, hogy ilyen tünet, amit én érzek, nincs is (hatalmas rugás érzés a gátra).

Persze megkérdőjelzte nyomban hogy valóban úgy van- e, vagy csak panaszkodom de amikor kitartottam, meg fájdalmat is éreztem már, akkor végülis elindultunk. Ismétlem, gyalog.

Néha leültem már a járdaszigetre. Fájt. Odaártünk. 

Nem keltettük fel a szunnyadó portást, naná hogy tekintettel voltunk rá, így gyalog a lépcsőn felmásztunk a szülőszoba emeletére, ahol az akkor megszokott alpári körülmények fogadtak. Az orvos akihez jártam, már úton volt a klinikára.

Annyira biítam benne, hogy különösebben nem is vizslattam meg- csak a szülés után vettem észre hogy alacsony, csipőficamos, de utóbbit is csak azért mert figyelmeztettek rá, úgy én 9 hónapig magas, szép embernek láttam.:) 

Tényleg nagyon kedves, barátságos, egyenes ember volt.

Szék egy volt a szülőszobán,  azon ki más, mint az ügyeletes férfi orvos ült, ő vette fel az adatokat, mellette a vajudók sorbaálltak, szakadt egyenhálóingben -ami kötelező volt.

Aki épp sorra került annak volt egy szék és leülhetett az úr szine elé. . 

Én is beálltam a sorba. Nade nagyon fájt. 1 wc volt, de beöntést mindenki kapott, zsinórban. 

Innen mindenki képzeljen amit akar, úgyse tudja elgondolni azt, ami ott volt. Én leguggoltam, végzős orvostanhallgató férjem tehetetlen volt, de legalább ott volt velem. 

Ez volt a legtöbb amit ott tehetett értem akkor. 

Az adatokat sem bírtam bediktálni már. Persze az orvos nem hitte, ugyan már, első gyerek, szedjem össze magam, este fél 12, reggelre, ha lesz belőle valami! Ekkor megérkezett az én kedves orvosom, befutott ( szerintem) és felgyorsultak az események, már nem kellett szék, de ágy igen, szólt hogy kiabáljak ha fáj, de nem kiabáltam, aztán a férjem átemelt a szülőágyra( ennyi haszna volt, hogy szigorló orvos, hiszen bent lehetett:), és szerintem nem hamar, de a valóság szerint negyed óra alatt világra született Máté, a búzakék szemű. A szülés előtti napon azt álmodtam hogy megszületett. (Ultrahang ugyebár nem volt akkor...)

Álmomban pici volt,tenyérnyi, olyan kék  szeme volt mint a rajzfilmen a méhecskének, és hatalmas seprűs pillák. És a fejebubján egy pörgő propeller. És mosolygott. Kis fonott kosárba tettem hogy nehogy ráüljön valaki. Szóval, Máté. Az új apa kiment vele, amíg fürdették, vizsgálták, macerálták és aztán visszajött hozzám, aki vártam hogy na, milyen, minden rendben,mert a kisbabákat akkor azonnal elvették és elvitték,  csak annyit mondott: olyan amilyennek álmodtad. Csak nincs propellere...:)

3100 gr, 49 cm. Másnap reggel gurították be hozzám az emeletes babaszàllitó rekeszekben. 

Akkor ismerkedtünk meg " személyesen".  Ő nyomban tudta mi a dolga. 

Rámnézett, pislogott. Aztán segitett nekem. 

Tőle tanultam meg etetni őt. Mert ott és akkor nem volt bababarát senki. 

De Máté tudta, hogy kell egy gyámoltalan, tudatlan, tanácstalan, bizonytalan bölcsész anyának megmutatni az anyatejes táplàlás lehetséges módját:)! 

A többit, a textilpelenkás tisztábatételt, az üstben kifőzéssel fertőtlenitett ruhát, a kötelező rékli, kis ing, pólya kényszert, amit persze megszegtünk, az állandó vasalást, a fejés-etetés-mosás/vasalás  kombót, a szülés utáni gondokat most nem mesélem el, mert mindegy ma már. 

Ott és akkor is, és most meg pláne, az volt a lényeg, hogy a sok vészmadárság és baljós jelek és a kártékony szomszédok ellenére szépen, csendesen, apás szüléssel meghitten és gyorsan világra jött a kisfiú. 

Naivabb, ösztönösebb anyával nem hozhatta volna össze a gólya. Összeillettünk, összekapaszkodtunk. Pedig akkor a trend nagyon nem erről szólt. 

Ez is mindegy ma már. Rég volt. 

És látjátok? A valóban fontos dolgok mintha ma történnének, annyira tisztán megmaradnak. 

A többi meg ugyebár le van sz.. va.

(Bár, titokban és bizalmasan bevallom, van ami néha kicsit még ma is bír fájni. De csak egy pillanatra:)! 

Így lettem anya, ő meg az én kisfiacskám. A Máté. 

Ő hozta divatba ezt a nevet. 

A debreceni klinikán igencsak meglepődtek. Amikor láttam a Körhintát, belül eldőlt hogy ha valaha fiam lesz, Máté lesz. És lőn. Ma már nagyfiú. Egy nem változik. Ez a kép, ez a film, ami bennem él. 

Akkor is vasárnap volt, mint ahogy ma is! Ugye hogy nincsenek véletlenek:)! 

Anna 10 év múlva, Benji pedig rá 7 évre születtek. 

De ezek már új fejezetek!

Ági a legfontosabb mentőmellényről

Anno, kislánykoromban apukám szerint "mísz", vagyis undok, humortalan és rosszkedvű gyerek voltam, nem is értettem mi a baj velem. 

Ő folyton humorizált, bagatellizált, mindennek a jelentőségét csökkentve ezzel. 

Mindig okosakat mondott, idézett szépeket, nagyon szerettem volna megfelelni neki. 

Persze soha nem sikerült. 

Aztán szép lassan megértettem és kivettem ebből az " örökségből" a számomra fontosat: sose vedd halálosan komolyan önmagad, nézd a humor szemüvegén mindazt amit bírsz, és közben tudd, keresd hogy mit szeretnél őszintén, igazán. 

Ez az utóbbi olyan kérdés amit ma is mindig felteszek. 

Ha esetleg nem, mert nem megy, mindig megbánom. 

Olyankor rosszul döntök, rosszul érzem magam, vagy ami még rosszabb, nem döntök sehogy. Van persze megérzéses döntés, ahogy mondják, ösztönös. De Freud óta ez se olyan egyszerű, ő ugyanis azt mondja, nincsenek véletlenek:)! 

A gyerekeimre azonnal ráadtam ezt a mentőmellényt, ezt a humort, olykor fekete humort, néha a szarkazmust is, végső esetben. 

Nem tiltakoztak ellene, észre se vették és rajtuk volt. 

Nem egyformák a mellények, hiszen ők se azok. Mind más szinű, más anyagú, és más korú. 

A Mátéé (ő a legidősebb gyerekem) a legrégibb, az akkori még nem volt valami kiforrott, hogy finoman fogalmazzak.

De ezzel is sok fájdalmas életeseményt sikerült "fulladás" nélkül átélni. 

Ebben a mentőmellényességben partnerek nagyszámú családunk tagjai, az összes keresztlány:), a sógorok és sógornők, és a valódi barátok. 

Amikor együtt vagyunk, félszavakból is értjük egymást. 

Nevettünk együtt Annával is, amióta a Mór-éra kezdetét vette, persze volt, hogy sírtunk közben. 

Amikor Mórka lemeritette még a tartalék lélek és test akkukat is. 

Volt idő, amikor én még nem viseltem ezt a mellényt. Nem volt birtokomban. Okokat most nem taglalom. De azt elmondom  hogy olyankor bizony nem volt könnyű az élet. Olyankor azt hittem, hogy vége a világnak. 

És akkor kezdtem anyósom tanácsára önismereti csoportra járni, ami akkor még nem volt se divat, se szokás, de ő jó pszichiáter volt, idehozta a módszert Debrecenbe, hála érte Méreinek, Szakácsnak, Ajkaynak, de Szakácsnak külön is...

Eliindult a pszichodráma, és én beiratkoztam. 

Anyósom addig babyszittelt, Máté akkor még kisbaba volt, hú, de rég volt.:)

Azóta hiszek ebben a módszerben. Ennek ezer éve. 

Hitelesnek érzem magam, ezért ma már ezt a módszert én is tanitom. 

Akkor lettem pszichológus is. 

Mert azóta hiszek abban, hogy aki mer és akar, az tud változni, változtatni. 

Mert akkor is vállalja a kockázatot, ha a pakliban ott a Fekete Péter. 

Egyedül is megy... 

De ha közben van legalább egy ember, aki bízik benned, mert szeret- nos, akkor nagy vesztes nem lehetsz. 

De legalább egy  mindig legyen!  

Ha más  nem, akkor te magad! Emlékszel? A rosszabbik feled is te vagy. Fogadd el. Büszkélkedni persze nem kell vele. Magánügy!  

Amin akarsz, változtass! Ha nem megy, hát szeresd magad olyannak, amilyen vagy, mit veszithetsz:)? 

Ha fáj, bátran ringasd el magad, "ha senki nincs ki elringasson" just do it:)! 

A hordozós anyák/babák nagy előnye hogy mindketten jól járnak ilyenkor is:))! Szép esős vasárnapot, mindenkinek! 

Miért kérdezi? (Ági)

A szomszéd mindig valami kellemetlent kérdez. Kérdése egyszerűnek tűnik, sima érdeklődésnek, pl: mennyit hiztàl, fogytàl, szobatiszta-e már, van-e foga,a kérdések száma és tartalma végtelen! A szorongó, mefelelni akaró " egyed" azonnal válaszol, magyarázkodik, mentegetőzik, érvel. Aztán kimerülve, idegesen, mindenben megkérdőjelezve, elrontott nappal vonszolja magát tovább. Nálam bevált, amit én is tanultam, hasonló helyzetben vergődve, egy számomra nagyon fontos embertől! Azt mondta, kérdezz vissza"! Nem is értettem! Aztán kipróbàltam a gyakorlatban, és működött! Amikor a szomszéd azt mondta nekem hogy miért adtam oviba a kisfiamat, amikor még olyan kis esendő, megkérdeztem tőle hogy "miért kérdezed? " És nem tudott rá válaszolni! Makogott, meglepődött nagyon, zavartan nevetgélt majd megsértődött és áttért más témára, aztán hamarosan elköszönt! Szóval, nem kell minden kérdésre görcsösen válaszolni. Csak amire akarsz! És csak annak akiről tudod hogy miért kérdezi! Jó szándékú, a helyzetet jobbitani tudó, őszinte közlési szándék esetén  érdemes kinyitni a szánkat! Miért? Mert másként észre se vesszük hogy mi is undok szomszéddá deformálódunk! 

Start (Ági)

Újrakezdeni bármikor lehet, de tavasszal a legzajosabban a leglátványosabban, legszebben, legoptimistábban! 

Úgyhogy rajta, bármikor, akár most is, miért várni, halogatni? 

Az öt perc magaddal törődés naponta mi, ha nem az? 

A finom reggeli? Az se az? 

Minek a fészkes fővárosba menni innen, vidékről ahhoz hogy újjászüless, újrakezd, belekezdj, folytasd, tisztitsd, takaritsd és élvezd!  

Hiszen már elkezdted!

Te magad ugyanaz vagy itt is és ott is!  Én abban hiszek, hogy valaki ott és akkor kezdi azt amin szeretne vàltoztatni, amikor és ahol van! 

Én sokszor sok mindent kezdtem, kezdek újból! 

Szinte naponta! 

Egy dolgot nem lehet, az életet! 

De ha belegondolok, végülis, dehogynem! Azt is lehet! Mindent lehet! Just do it! Right now, amit lehet! 

Ami fontos, ne halaszd! 

Ami kiderül, hogy nem igazán fontos, azzal meg ne verd át magad, hogy az! 

Ez nem jelenti hogy ne tervezgess, dehogynem! 

Csak vedd észre azt is, ha már elindultál a változás útján.;)

A tavasz szép! 

A "depresszió" is elszáll tőle, kinyílik a tekintet és könnyebben találkozik társakkal, tobzódnak a színek, a fények, az érzések is bátrabbak, a hangok is bemásznak a fülekbe! 

Minden reménytelinek látszik! 

De nem csak látszik, mert ha kinyílunk a lehetőségekre, és elindulunk feléjük, akkor egyszercsak beindulnak a dolgaink. 

Ilyenkor mindig kiderül, milyen igaz a közhely, hogy mennyire rajtunk múlik! 

A tavasz ehhez fáradhatatlan, sose vénülő, optimista és vidám társ! 

Vagyis: nem vagy egyedül!:) 

Hiszen itt van veled a tavasz! 

Most Te következel! 

Bármit szeretnél, miért ne kezdenél bele ma, április elsején?! Mint a szomszéd..;)

Mindenki hordoz(zon) (Ági)

Simuljatok össze. Figyeljetek egymàsra. Szeressétek egymást. Nevezd hordozásnak, csináld hordozóval. Kinek árthat? Hordozod, ahogy eddig is tetted, 9 hónapig. Hiszen hordozni ( tovább) csak szeretetből lehet. 

Az meg nem ártott még meg soha senkinek ha valakit úgy szerettek hogy közben figyeltek az igényeire, a jól létére, a rezzenéseire! 

 A hordozás gyógyír, kinek mire! De arra biztosan:)! 

A hordozótt baba simogatásra, mosolyra késztet! És ő is ezt teszi! 

Lehet hogy aki megszól, annak is kellene egy hordozó, egy mosoly, egy puha érintés, odafigyelés és összebújás? Sose késő! 

Egy fontos dolog lesz majd, nem most, de lesz: az elengedés. A jó elengedés! 

Ami ugyanúgy meghatározó az ember életében, mint ez a korai szimbiózis, az egyek vagyunk élménye! 

De most a hordozás ideje van, élvezd, örülj, a két kezed szabad, a lelked nyitott, a tavasz ezerrel teszi a dolgát,tartsd a nap felé az arcotok, bár a tested több kilóval többet hordoz, de az nem háj, hanem egy zsebibaba, egy kisMór! Elkacagjátok magatokat ha a tükörből néztek egymásra! Ki irhatja ezt fölül? Csak nem a szomszéd nője? :) 

Annyi mindent hordozunk, sérelmet, haragot, agressziót, gonoszságot, fájdalmat, hazug érzéseket, irigységet,mindezek meg is betegithetnek,  mégis hordozzuk, letagadjuk, vagy elfojtva nem is tudunk róla! A hirtelen betegség szembesithet esetleg vele!  

Egy kisbabát hordozni látványosan érdemes! 

Az előbbieket nem lenne szabad hordozni, sőt, cipelni,  mert árt! 

Hordozz babát, ne mást, a többit meg  tedd le, oldd meg, gyógyulj,  tegyél ellene! De szép is lenne! 

Hordozz jót, kedveset, szépet! 

Ölelj, szeress, és figyelj a benned levő örömre, mert az átáramlik abba is akit hordozol, akit érintesz, akivel közel vagytok egymáshoz! 

Gyógyír, ne feledd! 

Éljen április 1, de amit irtam azt nem viccnek szánom:)! 

Boldog, vidám napot mindenkinek!