19-én. 22-ére virradó éjjel született meg Máté.
Veszélyeztetett, agyon-ijesztgetett terhességből született, seduxent szedtem, konyakot ittam, orvosi javaslatra.
Utolsó éves bölcsész voltam.
A szülészetre naná hogy gyalog mentünk, mert autónk nem volt, taxi szóba se jött, a kedves papa 2 nap múlva esedékes bel-államvizsgára készült, úgyhogy nem volt elragadtatva, hogy pont most muszáj(?!) szülnöm!
Előtte szigorlatozott szülészetből, de amikor megkérdeztem tőle hogy szerinte amit érzek az már a szülés-e, akkor pánikszerűen lapozgatni kezdte a tankönyvét, mert net a holdban se volt még akkor, és megállapitotta, hogy ilyen tünet, amit én érzek, nincs is (hatalmas rugás érzés a gátra).
Persze megkérdőjelzte nyomban hogy valóban úgy van- e, vagy csak panaszkodom de amikor kitartottam, meg fájdalmat is éreztem már, akkor végülis elindultunk. Ismétlem, gyalog.
Néha leültem már a járdaszigetre. Fájt. Odaártünk.
Nem keltettük fel a szunnyadó portást, naná hogy tekintettel voltunk rá, így gyalog a lépcsőn felmásztunk a szülőszoba emeletére, ahol az akkor megszokott alpári körülmények fogadtak. Az orvos akihez jártam, már úton volt a klinikára.
Annyira biítam benne, hogy különösebben nem is vizslattam meg- csak a szülés után vettem észre hogy alacsony, csipőficamos, de utóbbit is csak azért mert figyelmeztettek rá, úgy én 9 hónapig magas, szép embernek láttam.:)
Tényleg nagyon kedves, barátságos, egyenes ember volt.
Szék egy volt a szülőszobán, azon ki más, mint az ügyeletes férfi orvos ült, ő vette fel az adatokat, mellette a vajudók sorbaálltak, szakadt egyenhálóingben -ami kötelező volt.
Aki épp sorra került annak volt egy szék és leülhetett az úr szine elé. .
Én is beálltam a sorba. Nade nagyon fájt. 1 wc volt, de beöntést mindenki kapott, zsinórban.
Innen mindenki képzeljen amit akar, úgyse tudja elgondolni azt, ami ott volt. Én leguggoltam, végzős orvostanhallgató férjem tehetetlen volt, de legalább ott volt velem.
Ez volt a legtöbb amit ott tehetett értem akkor.
Az adatokat sem bírtam bediktálni már. Persze az orvos nem hitte, ugyan már, első gyerek, szedjem össze magam, este fél 12, reggelre, ha lesz belőle valami! Ekkor megérkezett az én kedves orvosom, befutott ( szerintem) és felgyorsultak az események, már nem kellett szék, de ágy igen, szólt hogy kiabáljak ha fáj, de nem kiabáltam, aztán a férjem átemelt a szülőágyra( ennyi haszna volt, hogy szigorló orvos, hiszen bent lehetett:), és szerintem nem hamar, de a valóság szerint negyed óra alatt világra született Máté, a búzakék szemű. A szülés előtti napon azt álmodtam hogy megszületett. (Ultrahang ugyebár nem volt akkor...)
Álmomban pici volt,tenyérnyi, olyan kék szeme volt mint a rajzfilmen a méhecskének, és hatalmas seprűs pillák. És a fejebubján egy pörgő propeller. És mosolygott. Kis fonott kosárba tettem hogy nehogy ráüljön valaki. Szóval, Máté. Az új apa kiment vele, amíg fürdették, vizsgálták, macerálták és aztán visszajött hozzám, aki vártam hogy na, milyen, minden rendben,mert a kisbabákat akkor azonnal elvették és elvitték, csak annyit mondott: olyan amilyennek álmodtad. Csak nincs propellere...:)
3100 gr, 49 cm. Másnap reggel gurították be hozzám az emeletes babaszàllitó rekeszekben.
Akkor ismerkedtünk meg " személyesen". Ő nyomban tudta mi a dolga.
Rámnézett, pislogott. Aztán segitett nekem.
Tőle tanultam meg etetni őt. Mert ott és akkor nem volt bababarát senki.
De Máté tudta, hogy kell egy gyámoltalan, tudatlan, tanácstalan, bizonytalan bölcsész anyának megmutatni az anyatejes táplàlás lehetséges módját:)!
A többit, a textilpelenkás tisztábatételt, az üstben kifőzéssel fertőtlenitett ruhát, a kötelező rékli, kis ing, pólya kényszert, amit persze megszegtünk, az állandó vasalást, a fejés-etetés-mosás/vasalás kombót, a szülés utáni gondokat most nem mesélem el, mert mindegy ma már.
Ott és akkor is, és most meg pláne, az volt a lényeg, hogy a sok vészmadárság és baljós jelek és a kártékony szomszédok ellenére szépen, csendesen, apás szüléssel meghitten és gyorsan világra jött a kisfiú.
Naivabb, ösztönösebb anyával nem hozhatta volna össze a gólya. Összeillettünk, összekapaszkodtunk. Pedig akkor a trend nagyon nem erről szólt.
Ez is mindegy ma már. Rég volt.
És látjátok? A valóban fontos dolgok mintha ma történnének, annyira tisztán megmaradnak.
A többi meg ugyebár le van sz.. va.
(Bár, titokban és bizalmasan bevallom, van ami néha kicsit még ma is bír fájni. De csak egy pillanatra:)!
Így lettem anya, ő meg az én kisfiacskám. A Máté.
Ő hozta divatba ezt a nevet.
A debreceni klinikán igencsak meglepődtek. Amikor láttam a Körhintát, belül eldőlt hogy ha valaha fiam lesz, Máté lesz. És lőn. Ma már nagyfiú. Egy nem változik. Ez a kép, ez a film, ami bennem él.
Akkor is vasárnap volt, mint ahogy ma is! Ugye hogy nincsenek véletlenek:)!
Anna 10 év múlva, Benji pedig rá 7 évre születtek.
De ezek már új fejezetek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése