2014. május 15., csütörtök

Ági a bizalomról, megcsalásról

Sokszor kérdezik tőlem a párterápiák kezdetén, vagy helyett, ha már nincs értelme a pár terápiájának, mert már pár rég nincs, hogy vajon miért csalta meg őt a párja? 
Gyakran boldogan élnek, van szép gyerek és ház, anyagilag is rendben vannak, és mégis! 
Nehéz a tényt elfogadni. 
Csodálkozom mindig, hogy nyomoznak sms után, email után, facebook bejegyzések alapján. 
"Véletlenül nyitva maradt az email, véletlenül belenéztem a facebookjába"- kedves, szerelmes szavak, boldogságot sejtető mondatok okoznak egetverő csalódást és fájdalmat, dühöt és minden rosszat! 
Egyik olvasónk kérdésére, hogy honnan lehet tudni, megcsal-e a párom, azt mondanám leginkább; kérdezd meg tőle! 
Ehhez persze az kell, hogy a párnak természetes legyen, hogy beszélgetnek az érzéseikről, egymásról, önmagukról. Ám ha nem? Ha sose? 
Megcsalásnak számít-e, ha mondjuk a pár férfi tagja, de lehet bármelyik, órákig tud beszélgetni valakivel minden olyan témáról, ami neki fontos? 
Nevetnek, vitáznak, kérdeznek, válaszolnak, közben ne adj isten, meg is isznak valamit. 
Megcsalás? Nem tudom. Megcsalás e ha szeretkezés közben vagy helyett mindkét fél vagy csak az egyik is- másra gondol, másra vágyik és ezt soha se mondja ki?
Vagy csak az "elhált" szex számít megcsalásnak? És ha a feleség otthon van a babával és nem lehet hozzáférni se szóval, se tettel , mert anyaságát és kisgyermekét pajzsként tartja maga előtt, jelezvén, hogy mint nő most ő nem elérhető? Nehéz kérdések, sokszor tabu kérdések, érdemes lenne ezekről bővebben is elgondolkodni. 
Olyan is van, hogy egy kapcsolatban se egyik, se másik nem próbált boldog lenni senki mással, de egymással boldogtalanul eltelt az életük. 
Érték ilyenkor a hűség? 
Én sokszor tapasztalom, hogy a párkapcsolati krízisek mentén fel tud pörögni -feltéve ha van- egy kapcsolat addig nem is hitt tartaléka, sosem volt gesztusok és ki nem mondott szavak indulhatnak el a másik felé. 
Nem mágikus szó a megcsalás. 
Ne dőlj be neki! Nem dől össze a világ! Igen van, hogy kifújnak egy szerelem vagy egy sosem volt szerelem tartalékai, ilyenkor bizony ott a tábla a kapcsolat filmjének a végén, hogy valaminek vége. De mindig az számít, mert az a fontos igazán, hogy mit keres, miért máshol keresi, mi az ami- aki hiányzik neki. 
És hogy a megcsalatás pillanatáig miért nem vette észre a másik, hogy valami nagyon nincs, valami nagyon nem elég, valami nagyon rosszul üzemel. 
Függ-e valami tőle? Megtette-e és ha nem,miért nem azt, ami az ő része? 
Az intimitás hiánya. A kedves szavak hiánya. Az elismerés utáni sóvárgás. A monotónia. A feladattá degradálódó mindennapok. 
Amikor, bár a jeleket látják és érzik, a boldogság hiányát itallal, cigivel, számítógépes játékokkal, gépies szórakozásokkal, elfoglaltságokkal pótolják, és örömtelenül kipipált szexszel fejezik be a napot, akkor vajon mi is fáj olyan nagyon, amikor kiderül az esetleges megcsalás? 

Azt hiszem a fontos kapcsolatok értéke, legyen az akár házasság, akár barátság, akár más fontos kötés, gyakran a bajban ismerszik meg! 
Sose öröm, ha kiderül, megcsalt a másik, sőt, iszonyú fájdalom. 
De gyakran ez hívja fel a figyelmet a kapcsolat valós fontosságára. 
Arra, hogy önmagunkba nézzünk. 
Ne bűnöst keressünk, hanem megoldást! Mert az mindig van! 
Persze a szomszéd erről is mást gondol. Na majd meglátjuk ha őt megcsalják!? :) 

2014. május 9., péntek

Ági a görcsről és a virágról

Mindössze annyival egészitem ki a görcsös kezdeteket, hogy az újszülöttnek bizony tényleg nagyon kell,sőt szükséges,hogy megtámasszák a fejét, mert nem tudja tartani. 
Az is jó neki ha szorosan tartják, akár pólyában, hordozóban, mert a születés utáni reflexei, pl. a Moro reflex (mór-ó :) ) annyira erős lehet, hogy ha leteszik  hanyatt, úgy összerezzen, sőt összerándul, hogy attól kezd el sírni hogy a saját mozdulatától megijed. A babák már csak ilyenek.:)

Szóval hogy a kezdetek görcsössége a tapasztalatlanság mellett abból is fakadhat, hogy az újszülött működése is gyakran görcsös, váratlan és ismeretlensége és hirtelensége miatt bizony ez ijesztő is lehet. 

Az újszülöttosztályon járva, anno, még Gyermekklinikás pszichológusként, szájtátva figyeltem, hogy az egyenruhás, egyenplédes bébik, akik távolról teljesen egyformának tűntek, közelről bizony másként fintorognak, mosolyognak, ráncolják a homlokukat, csuklanak, bár amikor rázendítettek a sírásra, a gyakorlott nővérfülek már kihallották az egyedi hangokat. 
Ica nővér mondta pl. hogy "na a Rebekának ma megint rossz napja van!" Vagy: "Sanyinak megint tele a gatya! " Sokszor láttam újszülött anyákat, papákat megilletődötten állni a kisbabájuk felett. 
Tanácstalanul, hogy hozzáérhetnek-e és ha igen, hogyan? 
És ha esetleg a hogyant is tudják, meg merik is, akkor még mindig ott a neheze, hogy mit csináljanak vele, hogy az tutira  jó legyen? 
Azt, hogy akkor kb. mit mondtam, most is vállalom: vegye fel bátran, ölelje magához, érezzék egymást, a többi jön magától, sokat nem tévedhet, ártani nem árthat, hisz már 9 hónapja forró dróton vannak, közeli ismerősök! :)
Csakhogy látatlanban. Most itt a lehetőség, minden érzékszerv ismerkedni akar! Rajta. 
Lesznek nagy melléfogások is, biztosan, nade minden korrigálható, lehet hibázni, nem kell félni a babától! 
Azt már csak saját tapasztalatból merem hozzátenni, hogy a kisbaba nagy megbocsájtó! ;)

Emlékszem, ahogy a főnővér vitte le gyakran a szorosan plédbe, sőt, pólyába burkolt, ráadásul pelenkával beboritott, masszívan beöltöztetett hazatérő újszülöttet a mögötte kullogó szülők előtt büszkén haladva, a lenn várakozó családtagokhoz, az autóhoz, taxihoz. A friss mama húzta a lábát, vánszorgott leghátul, mint egy lábadozó nagybeteg. 
Nos, ehhez képest  most "Hawai" van!  Ám lehet, hogy a félelem, a szorongás, a megfelelés és az állandó összehasonlítás kényszere közel sem változott annyit azóta, mint a külsőségek!?  

A mélyen gyökerező elvárások mélyebben erezettek, a tradíciók és elvárások lassabban moccannak? 

Nemrég járt nálam egy kismama, friss mama! Most szülte első gyermekét. Minden jó, sőt minden szuper. Lehetne. De nem az. Zokog megállíthatatlanul, mert azt érzi hogy az anyja mindent jobban tud, és ő sose lesz olyan, ha megfeszül se, mint az anyja. 
Ugyanakkor az anyja, aki átvette az irányítást, mindig azt mondja, ó, de hiszen nem olyan nagy dolog ez, mit van úgy oda, hiszen neki ugye 3 gyereke is volt (van) és sose csinált ekkora ügyet belőle, mint most a lánya. 
A férje meg tehetetlen, egy pár napig kitartóan vígasztalta, simogatta, de aztánmár ingerülten rászólt, hogy hagyja abba a sírást, hiszen mindenki körülötte ugrál, ellátják mindennel őt is, a babát is, semmi dolga csak hogy megetesse és mégis nyavajog. Úgy érzi, hogy már a férje is az anyja pártjára állt.                               
Azt hajtogatta zokogva,hogy teljesen egyedül maradt. 
Nem írom le most persze a teljes terápiát, csak annyit, hogy arra kértem, ne legyen egyedül, hiszen szült egy kisgyermeket, a sajátjukat, egy kisfiút. 
Nekik ez a kisfiú: A Gyerek. 
Nem 3 darab, az igaz, de egy, aki az övék, és számukra ő most legfontosabb. Anyukája lett egy kisfiúnak. Megszülte, kihordta. 
Hogyhogy egyedül van?! Hogyhogy ő érzi magát egyedül??? 
Naná ő továbbra is a lánya maradt a saját anyjának is, de a pici kisfiú az övé, meg a férjéé, most ő ölelje át, a férjével együtt, tanulják meg,hogy kis család lettek, bámulják némán vagy se, az új jövevènyt, ismerjék meg egymás új hangjait, illatát, testét, lényét, és csak akkor engedjenek be ebbe a körbe valakit, ha attól jó lesz, ha a lét könnyebb lesz általa és tőle. 
A dolog működni látszik! 
Anyja is elfogadta az új helyzetet, sőt, anyák napján átölelte a lányát és adott neki egy szál virágot, mint anyànak! Szívemből örülök annak hogy így is lehet! 


2014. május 7., szerda

Ági a képekről a keretben

Nekem kisgyerek koromból 5-10 fotóm van összesen. 
Emlékezetem filmszerű. Mindent lefényképez, megőriz. A pszichológusnál az is számít, melyik a legkorábbi emlékkép. 
Az enyén 2 éves kori. 
Album sose készült rólam. 
Semmi nem maradt ami az elmúlt gyerekkorom tanúja lett volna. 
Tárgyak, képek, játékok, ruhák- semmi. Én se őrizgettem semmit a saját gyerekeim életkezdetéről. Most már sokszor sajnálom. 
Nem tanították meg nekem anno, hogy kell ezt csinálni. Így maradtak a belső filmek, a megőrzött illatok, szinek és képek, hangok és dallamok.
Felnőtt voltam már, gyerekem is volt, amikor valaki az önismereti csoporton fotókat kezdett készíteni, sokat, csak úgy, rólam is. Zavarban voltam. Rólam? De miért? 
Ő azt mondta, hogy megismerd magad. Igaza volt. Megismertem magam. 
Hogy milyen vagyok mások, az ő szemében. 
Egyik se volt beállitott kép, spontán készültek. Ezután én is el kezdtem fényképezni. 
Szívesen bekereteztem, feltettem, nézegettem. 
Azóta is sok a kép a nagy falon. 
Jó rájuk nézni és elmélázni, mi is volt akkor és ott és úgy, és mindez miért is pont úgy és kivel és hogy. Albumok nincsenek, se esküvőről se hajtincsről. Emlékfilmek özöne viszont van a fejemben, katalogizálás mentesen. 
Ha fotó készül egy szép pillanatról, az jó. Dacolunk az idővel. Mindig az idő győz, de a kép legalább dacol vele! 
A kényszerkattintgatásról, a szelfikényszerről, a megélés odafigyelés  helyetti kattról most nem beszélek. Az más történet. Ebben lehet kényszeresség, kicsi mánia is. Önigazolás. Mintha élmény. Az valódi odafigyelés és a jelenben jelen levés helyett. 
A falakon képek. Sose éreztem hogy a bekeretezett fotók szomszéddá tennének. Egyszerűen csak jó velük. 

2014. május 6., kedd

Ági a 9 hónapja kibújt Mórról

KisMór 9 hónapos. 
Ügyesen betöltötte ezt a dátumot is! Nagy ellenálló, amit akar abban következetes:)! 
Anno a születése időpontjába se tűrt sürgetést,amikor a Péterfy Bori koncerten 3000 ember hangosan szuggerálta hogy induljon el kifele! 
Nuskán a reflektor fényével, mindenki kiabált neki a 40 fokban, késő este, de ő ellenállt, hiába táncolta, ugrálta végig a kedves mama meg az egész kompánia az egész estét! 
Most sincs ez másként! 
Anyukája is dettó ilyen volt mindigis! 
Az óvodában pl. amikor az általa nem szeretett ovinéni volt ott reggel, ő leszegte a fejét, megkapaszkodott az ajtóban és nem ment beljebb, hiába hivta, kérte. Ha hozzáért valaki, akkor orditott. Haza kellett vinni. Aztán ez az óvónő el is ment, sőt a pályát is elhagyta! Nade ilyenből nem egy sztori van ám! 
Így aztán csak azt mondhatom, hogy a boldog 9 hónapos szülinapon jó erőben rugaszkodjatok el a továbbiakhoz, éljen soká és sok örömben az igen erős akaratú Mészáros Mór és szülei! 

2014. május 5., hétfő

Ági anya napja

Tegnap este a Müpában megnéztünk egy cigány zenés darabot, a címe mindig kimegy a fejemből- Somnakaj- valami ilyesmi. Egy cigánylány neve. (Somnakaj-Anna voltam;) )
Hihetetlen furcsa és mélyről jövő lüktető érzelmeket húzott elő valahonnan a lélek mélyéről, könnyeket, mosolyt, szépséget, magát a zenét! Mert a zene az kell!  Ezt nevezi a lélektan aha élménynek? 
Állva és hosszan tapsolt a végén az egész terem, meghatottan, boldogan. Szűnni alig akaróan. Aztán kint ácsorogtunk a Müpa előtti téren, bentről a színházból lassan elment a közönség, az utolsó után bezárták az ajtót is. A művészbejárónál a boldog szereplők, zenészek, táncosok, színházi emberek ölelgették egymást. 
Mi vártunk. Mátét vártuk. A legnagyobbat. Ő hozta tető alá ezt a nagy vircsaftot. 
Fáradt  volt amikor összetalàlkoztunk és mindenkire mosolygott, akikkel búcsúzkodtak. Azok meg vissza őrá. Ölelések, fáradt, boldog emberek. Köztük mi is. 
Anyák napja estéje volt. Ragyogtak a csillagok, a zene bennünk zengett csendesen tovább, a kisMór a város túlfelén hinni akartuk, hogy szunyált, lefektetvén maga mellé az első anyàknapjás anyát s apját. 
Benji itthon, hisz hétfőn érettségi, őrá Amari -a barátnője - vigyáz, mi pedig Mátéval meg az apukájával lehajtottunk egy egy egy pohár italt mindenki szép álmára, a fáradtságos örömre,  a boldog fáradt anyákra, apákra, mindenkire, aki boldog, vagy se, de valahogyan mégis boldog szeretne lenni, Sumnakajra, és a magam részéről még a szomszédra is! 

2014. május 3., szombat

Ági az empátiáról, ami gyakran fáj, ezért menekülnénk előle

Igen azt hiszem, ilyen mindenkivel megesik. 
Nem baj, bár nagyon tud fájni. 
De mi ez annak a fájdalmához képest aki sír, aki bajban van! 
Persze, igen, szeressük, etessük, takarjuk féltett szeretteinket. 
De amiről te írsz, az az empátia! 
A segitőszándékkal egybekötött beleérzőképesség! 
Jobb lenne a világ ha ez a képesség jobban működne, jobban
élne, lenne, hatna. 
Van egy nagyon kedves barátunk. 
Okos, tehetséges, bátor, nyitott, őszinte, hiteles nő. 2 nagy gyerekkel. 
Ő maga olvasott, művelt és vad rajongója a Rolling Stones- nak is például. 
Nos, ő például a haiti földrengés óta több alkalommal kiment oda, és az ott élő árván maradt, táborokban élő gyerekeknek tanított festészetet, kreativ alkotást, kiállitanak, ösztöndíjakat nyernek, újra pályáznak, vannak olyan tanitványai akik igy bejutottak amerikai egyetemekre, a semmiből, a szeméttelepről. 
Visz ki ruhákat, mindent amit bír. Segít. Ott sok más, hozzá hasonló ember van. Összedolgoznak, segitenek.
Mostmár az Unicef is megkereste őket. Ennek következtében kevesebb a síró, éhező, kilátástalan életű gyerek. 
És sok ilyen embert ismerek. 
Nem eleget persze. Az önszervezett segités sokat segithet. 
Annak is aki kapja és annak is aki adja. Van amikor elég egy takaró. 1 pohár viz. Egy százas. Ha nem látjuk a fájdalmat, mert becsukjuk a szemünket, attól az még van. Nem oldhatjuk meg más életét, sorsát. De van, amikor segithetünk! 

Én egyszer karácsony táján egy menekült , 3 tagú, apa anya kisgyerek családot láttam tanakodni a boltban. 
3 kiflire és egy májkrémre számolgatták az aprót. 
Gyorsan kifizettem a sok cuccot ami a kosaramban volt, betettem egy szatyorba, odamentem, kezükbe nyomtam, biztosan mondtam valamit és gyorsan eljöttem! 
Mikor visszanéztem, már a kocsiból, ők kint álltak immár a szupermarket előtt. 
És néztek ide oda. Hogy mi is történt velük hirtelen, ott. 
Belső nyugalmat éreztem. Kicsit rázott a hideg a meleg kocsiban. Üres csomagtartóval érkeztem haza, békében, csendben. Kicsit biztosan sirtam is.                                                És itthon persze minden volt a hűtőben, nem hiányzott a vacsorához semmi! Még a másnapi ebédhez sem...

Azért hogyne emlékeznék én is arra, hogy a szivverésem elakadt, a víz kivert amikor anno a pici babámra néztem és elképzeltem hogy mi lenne ha, ez vagy az történne... és borzalmas volt. 
Azóta amiben és ahol tudok, ahol mód van rá, próbálok segíteni. A hivatásom is ilyen.  Nem sok ez, nem is elég, persze, tudom. De amit adok az, mindig jó helyre kerül és neki, aki kapja, jobb lesz tőle. Ennyi az én mozgásterem. 
A szomszéd meg sepregessen a saját háza táján! 
Szép májust mindenkinek! 
És boldog Anyák napját!
Ági

2014. május 2., péntek

Ági a tapasztalatokról

Azon gondolkodom, hogy is van az, hogy vagyok én, meg az életem, az élményeim, az ahhoz tapadó érzésekkel. Ott van az ezek mentén kialakult értékrendem, ízlésem, viszonyulásaim, vagyis, én magam. Myself. 
Amikor már nem egyedül vagyok, most nem a társamról beszélek, hiszen a fentiek rá is vonatkoznak értelemszerűen, hanem amikor megszületik a gyermek, a gyerekeim, első és második és a harmadik. 
Minden életszakaszomban egy gyerek. Más külső, más nő, más lakás más minden. 

Ők amikor születnek, a jelent látják, a nekik kedves arcot, hangot, az akkori illatot, kedvet, rezdülést, az akkori mamát, anyát, Ágit, sőt Ágigabit, ahogy bennünket hívott anno Máté. 
És azt kapják értékrendben, nevelésben, elvekben, érintésekben, szeretetben, amit a szülők adni bírnak, adni akarnak, ott és akkor, itt és most, ahogy Mérei mester mondta mindig. ( Aki nem tudja ki ő: az egyik legfontosabb magyar pszichológus volt, de ő halhatatlan:)!, ő írta a Mérei- Binet Gyermeklélektan könyvet, aki nem ismeri, veszít vele.) 
Szóval, a baba akkor eszik, ha kap, akkor lesz tiszta, ha tisztába  teszik, akkor nem fázik, ha betakargatják, és akkor boldog, ha szeretik. 
Mindezt megteszik érte, megértik, mert meg akarják ismerni, megértik, mert meg akarják érteni, és szeretik, önmagáért, mert van, mert az övék. Tőlük függ! Kiszolgáltatott teljesen. 
Szülők, gondozók nélkül elpusztulna.  
Ez hatalmas felelősség, hatalmas lehetőség. 
Viszont a kisbaba megbocsájtó! 
Ha sír és nem értik miért, sír és sír és addig sír, amíg megértik. Akkor viszont elhallgat és boldog. Hálája jele a nyugalom a béke. A mosoly. 
Na jó, látom én, meghát én is anyából vagyok, hogy ez a béke és nyugalom néha csak pár percig tart, aztán kezdődik újra. 
De ez a megismerés, és ez a szeretet útja. 
Nem könnyű út, ezt nem ígéri senki, legfeljebb nem szokás róla beszélni! Aztán, amikor a gyerek elkezd növekedni és először ki is mondja, hogy nem, sőt nemnem, toppant, földre vágja magát, vicsorít, és ellenáll, na, igen, az egy nagy pillanat, egy nagy fordulat, az éntudat kialakulásának origója! 
És innen már más kérdések sora indul. De a fontos alapok kilakulásának, alakításának  idejét most élitek, Freud szerint a személyiség lényegi alapjai az első 3-4 évben kialakulnak! 
Nos, igen, én mint anya, sőt inmár grandma, ráadásul mint pszichológus, 2 felnőttnek látszó és egy épp felnövő gyerek után és mellett elmondhatom, igen, Freudnak ebben (is) igaza van! Élvezzétek, szeressétek ezt az időszakot (is), nem baj, ha nehéz, hisz ami fontos az szinte mindig nehéz is, nem baj ha hibáztok, semmi se baj, minden helyrehozható, ha van valós szeretet, egymásra figyeléssel, ha nincs önző érdek, irigység és számítás, ha nincs parancs-uralkodási vágy, akkor minden rendben, minden oké, még az is, ami úgy tűnik hogy nem:)!  
Minden megoldható, ha az alapok ilyenek! 
És hát, igen, ez még cssk a kezdete egy gyönyörű útnak, ahogy a Casablanca film utolsó jelenetének utolsó kockàjàn elhangzik az ezt kifejező klasszikus mondat! 
Nusikám, ha tudod, írd ide, a te memóriád szuper! 
***Szerintem arra gondolsz, hogy "Ez egy gyönyörű barátság kezdete...", de az nem az utolsó kocka...azt hiszem az utolsó mondat, hogy "maga sokkal szentimentálisabb, mit én."...vagy nem?:D***
Ragyogjon a májusi nap mindenkire! 
Nuska, Mór és Benji vonatoznak