Nem baj, bár nagyon tud fájni.
De mi ez annak a fájdalmához képest aki sír, aki bajban van!
Persze, igen, szeressük, etessük, takarjuk féltett szeretteinket.
De amiről te írsz, az az empátia!
A segitőszándékkal egybekötött beleérzőképesség!
Jobb lenne a világ ha ez a képesség jobban működne, jobban 
élne, lenne, hatna.
Van egy nagyon kedves barátunk.
Okos, tehetséges, bátor, nyitott, őszinte, hiteles nő. 2 nagy gyerekkel.
Ő maga olvasott, művelt és vad rajongója a Rolling Stones- nak is például.
Nos, ő például a haiti földrengés óta több alkalommal kiment oda, és az ott élő árván maradt, táborokban élő gyerekeknek tanított festészetet, kreativ alkotást, kiállitanak, ösztöndíjakat nyernek, újra pályáznak, vannak olyan tanitványai akik igy bejutottak amerikai egyetemekre, a semmiből, a szeméttelepről.
Visz ki ruhákat, mindent amit bír. Segít. Ott sok más, hozzá hasonló ember van. Összedolgoznak, segitenek.
Mostmár az Unicef is megkereste őket. Ennek következtében kevesebb a síró, éhező, kilátástalan életű gyerek.
És sok ilyen embert ismerek.
Nem eleget persze. Az önszervezett segités sokat segithet.
Annak is aki kapja és annak is aki adja. Van amikor elég egy takaró. 1 pohár viz. Egy százas. Ha nem látjuk a fájdalmat, mert becsukjuk a szemünket, attól az még van. Nem oldhatjuk meg más életét, sorsát. De van, amikor segithetünk!
Én egyszer karácsony táján egy menekült , 3 tagú, apa anya kisgyerek családot láttam tanakodni a boltban.
3 kiflire és egy májkrémre számolgatták az aprót.
Gyorsan kifizettem a sok cuccot ami a kosaramban volt, betettem egy szatyorba, odamentem, kezükbe nyomtam, biztosan mondtam valamit és gyorsan eljöttem!
Mikor visszanéztem, már a kocsiból, ők kint álltak immár a szupermarket előtt.
És néztek ide oda. Hogy mi is történt velük hirtelen, ott.
Belső nyugalmat éreztem. Kicsit rázott a hideg a meleg kocsiban. Üres csomagtartóval érkeztem haza, békében, csendben. Kicsit biztosan sirtam is. És itthon persze minden volt a hűtőben, nem hiányzott a vacsorához semmi! Még a másnapi ebédhez sem...
Azért hogyne emlékeznék én is arra, hogy a szivverésem elakadt, a víz kivert amikor anno a pici babámra néztem és elképzeltem hogy mi lenne ha, ez vagy az történne... és borzalmas volt.
Azóta amiben és ahol tudok, ahol mód van rá, próbálok segíteni. A hivatásom is ilyen. Nem sok ez, nem is elég, persze, tudom. De amit adok az, mindig jó helyre kerül és neki, aki kapja, jobb lesz tőle. Ennyi az én mozgásterem.
A szomszéd meg sepregessen a saját háza táján!
Szép májust mindenkinek!
És boldog Anyák napját!
Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése