Emlékezetem filmszerű. Mindent lefényképez, megőriz. A pszichológusnál az is számít, melyik a legkorábbi emlékkép.
Az enyén 2 éves kori.
Album sose készült rólam.
Semmi nem maradt ami az elmúlt gyerekkorom tanúja lett volna.
Tárgyak, képek, játékok, ruhák- semmi. Én se őrizgettem semmit a saját gyerekeim életkezdetéről. Most már sokszor sajnálom.
Nem tanították meg nekem anno, hogy kell ezt csinálni. Így maradtak a belső filmek, a megőrzött illatok, szinek és képek, hangok és dallamok.
Felnőtt voltam már, gyerekem is volt, amikor valaki az önismereti csoporton fotókat kezdett készíteni, sokat, csak úgy, rólam is. Zavarban voltam. Rólam? De miért?
Ő azt mondta, hogy megismerd magad. Igaza volt. Megismertem magam.
Hogy milyen vagyok mások, az ő szemében.
Egyik se volt beállitott kép, spontán készültek. Ezután én is el kezdtem fényképezni.
Szívesen bekereteztem, feltettem, nézegettem.
Azóta is sok a kép a nagy falon.
Jó rájuk nézni és elmélázni, mi is volt akkor és ott és úgy, és mindez miért is pont úgy és kivel és hogy. Albumok nincsenek, se esküvőről se hajtincsről. Emlékfilmek özöne viszont van a fejemben, katalogizálás mentesen.
Ha fotó készül egy szép pillanatról, az jó. Dacolunk az idővel. Mindig az idő győz, de a kép legalább dacol vele!
A kényszerkattintgatásról, a szelfikényszerről, a megélés odafigyelés helyetti kattról most nem beszélek. Az más történet. Ebben lehet kényszeresség, kicsi mánia is. Önigazolás. Mintha élmény. Az valódi odafigyelés és a jelenben jelen levés helyett.
A falakon képek. Sose éreztem hogy a bekeretezett fotók szomszéddá tennének. Egyszerűen csak jó velük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése