Hihetetlen furcsa és mélyről jövő lüktető érzelmeket húzott elő valahonnan a lélek mélyéről, könnyeket, mosolyt, szépséget, magát a zenét! Mert a zene az kell! Ezt nevezi a lélektan aha élménynek?
Állva és hosszan tapsolt a végén az egész terem, meghatottan, boldogan. Szűnni alig akaróan. Aztán kint ácsorogtunk a Müpa előtti téren, bentről a színházból lassan elment a közönség, az utolsó után bezárták az ajtót is. A művészbejárónál a boldog szereplők, zenészek, táncosok, színházi emberek ölelgették egymást.
Mi vártunk. Mátét vártuk. A legnagyobbat. Ő hozta tető alá ezt a nagy vircsaftot.
Fáradt volt amikor összetalàlkoztunk és mindenkire mosolygott, akikkel búcsúzkodtak. Azok meg vissza őrá. Ölelések, fáradt, boldog emberek. Köztük mi is.
Anyák napja estéje volt. Ragyogtak a csillagok, a zene bennünk zengett csendesen tovább, a kisMór a város túlfelén hinni akartuk, hogy szunyált, lefektetvén maga mellé az első anyàknapjás anyát s apját.
Benji itthon, hisz hétfőn érettségi, őrá Amari -a barátnője - vigyáz, mi pedig Mátéval meg az apukájával lehajtottunk egy egy egy pohár italt mindenki szép álmára, a fáradtságos örömre, a boldog fáradt anyákra, apákra, mindenkire, aki boldog, vagy se, de valahogyan mégis boldog szeretne lenni, Sumnakajra, és a magam részéről még a szomszédra is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése