A legboldogabb délután

A minap átéltük Mórral a legboldogabb délutánunkat.

Hogy mi történt?

Semmi!

Feküdtünk az ágyon, ő pedig lehetetlen pózokban szopizott. 

Keresztbe rajtam, négykézláb, rám támaszkodva állásból lehajolva, fejjel lefelé, gurulva... Én majd' bepisiltem a nevetéstől. 

Valahogy ráragadhatott a jókedv, mert ő is elkezdett kurjongatni.

Mosolygott, ujjával rám mutatva nevetett, gurult az ágyon, igazi felhőtlen hangulat volt. Legalább egy órán át tartott.

Azt hiszem, így lassan 10 hónap után eljött az a pillanat, amikor a szívem szó szerint remegve olvadozott. 

Éreztem, ahogy feltöltődöm szeretettel, boldogsággal.

Persze, eddig is voltak pillanatok. De nem ilyen hosszan tartóak.

Tudom, tudom, milyenanyaazilyen???!! 

A szomszédnak ez nemhogy mindennapos, ámde mindenperces.

Nekem nem. 

Mór temperamentumos kissrác, amint valami nem tetszik neki, azonnal a magas cén jelez. Ez pedig gyakori. Ő ilyen. Ebbe ritkán fér bele a hosszantartó elégedettség.

Most viszont megtörtént. 

De ennél ez sokkal több volt. 

Valami megszületett, valami szövetség, cinkosság. 

Talán most először láttam igazi szeretetet a tekintetében. Bizalmat. Kötődést. 

Most először fejezte ki mindezt. 

És ez leírhatatlan csoda.

Nyilván szeretem a gyerekem. Feltétel nélkül.

De érezni, látni, hogy Ő is szeret...

Hát ez tényleg mindent megér. 

A szomszéd nyilván rosszallóan nyekeg hogy bezzeg ő azonnal eljutott idáig. Oké, jó neki. Örüljön neki.

De azért őt mégiscsak lesz***om.

Mert ez a csoda most velem, velünk történt. Megkésve bár, de végre feltöltődött a szülés óta tátongó boldogság űr-folt a szívem eldugott mélyén. 

Boldog voltam én. Nem extrém módon, inkább olyan nyugodtan.

A szülés után az anya ad és ad és ad. Ez a dolga. Ezt kell tennie. Ez a természetes.

A baba cuki, illatos, törékeny, ez gyengéd érzéseket ébreszt bennünk.

De aki felfedezte már a viszontszeretés jeleit a gyerekében, az tudja, hogy az újszülött iránti imádat csak a kezdet. 

És hol van még, hogy azt mondja: Ma-ma...

Anna

Ági a meglepetésről

Azt mondta egyszer nekem valaki,- egy meghatározó személye sorsom alakulásának- egész kicsi voltam még, hogy ha vendégségbe megyek, de akár ha haza is, vagy akár jó ismerősökhöz, barátokhoz, mindig vigyek magammal valami meglepetést, valami ajándékot. Kislány voltam, szerintem 8-10 éves. Leforrázva álltam. Hisz nem vittem neki ajándékot. Gondolom, ezért mondhatta. A megszégyenülés gyomorgörcsére azóta is emlékszem. 

Kifejezte ezzel a tanáccsal, persze talán nem tudatosan, hogy nekem, önmagamnak, ha érkezem valahova, nem lehet örülni. 

Vigyek magammal legalább valamit, aminek lehet. 

Sokszor adok, viszek, veszek, sőt, küldök is ajándékot. 

Szeretetből, kedvességből, figyelmességből. 

De valahol mindig bennem lehet ez a gyerekkori intelem. 

Szoktam néha mondani a szeretteimnek is, amikor elmennek, hogy "hozz meglepit!"! 

Mai napig nem értettem, hogy ez miért nem vált ki belőlük mindig felhőtlen örömet. 

Maguktól persze sokszor okoznak kedves, kellemes meglepetéseket, csak úgy is, meg ünnepekkor is. Ilyenek. Kedvesek. Figyelmesek. Szeretet-teliek. 

Ma értettem meg valami fontosat. Hja! A lélek malmai lassan őrölnek. 

A gyerekkori intelmek, nevelési minták, szavak, tettek és szinte minden- hatásai elkísérnek, társaink,  bennünk vannak, hatnak, viszhangzanak, vonzanak és választanak. 

Ma már, remélem, hogy tudom, és el is hiszem:  ajándékot nem azért viszek hogy örülni tudjanak nekem, hanem mert ajándékot adni jó. 

És: az is lehet igazi nagy ajándék, hogy vagy, hogy épp akkor ott vagy, elérhető vagy, szerethető vagy, társ vagy,anya vagy, barát vagy, az vagy, aki vagy! 

Aki pedig ennek nem örül, annak miért adnál ajándékot? 

Ági az első lépésről mesél a boldog(abb)ság felé

Olyan mesélős vagyok lassan mint Andersen, de ezt is elmondom nektek. 

Azt mondta valaki, aki nagyon nagy krízisben jött el hozzám, hogy amikor ma a rendelő fele jött, lassan sétált. 

Gyalog jött. 10 perc az út. 

Nézte az utat, az embereket, a fákat, a virágokat, látta az úton a szokásos forgalmat, az autók zaja elhalkult, a komor emberek szigorú tekintete ködbe veszett, az arcát és a  haját fújta a szél, picit az eső szitálni kezdett, hagyta, jól érezte magát, könnyűnek, derűsnek. 

Amikor megérkezett, így folytatta: "Nemrég még nem mertem a kislányomat magára hagyni egy percre se, hiába küldtek volna, ezt el se tudtam képzelni. Amikor vele együtt útra keltem, nagy nehezen persze, halálosan szorongtam mindentől, tele voltam mi lener ha kezdetű félelmekkel. Egyre ritkábban indultunk el, és senkinek nem mertem elmondani, hogy mennyire félek, mennyire elbizonytalanodtam mindenben és mindenkiben. Arról a káoszról nem beszélve, ami bennem belül volt, önmagamról, a reménytelen monotóniáról, a féltésről, a félelmekről, a felelősségtől."

 Most, hogy jól van, és visszagondol az eddig megtett útra, azt mondja, a legnehezebb az első alkalom volt, a döntés, az elindulás, hogy beszélni fog, hogy elég volt, hogy mert segítséget kérni. 

Itt a mese vége! 

Beszélj, merj önmagadért (is) élni, lépni, elindulni! 

Ezért írtam le ezt a mesét! 

Szép, laza, derűs, békés sétát mindenkinek! 

Rossz idő nincs, csak rossz kedv:)!  

Ezt meg egy kiskamasz ismerősöm mondta, köszönés gyanánt! Igy legyen! 

Nem kell megfeszülni???!!!

Oké anya, nem kell megfeszülni. Ez nagyon jól hangzik.

De mit tegyek, ha ketten vagyunk, mert Ádám dolgozik? 

Pár perc türelmet ki tudok sajtolni Mórból, de ennél többet nemigen. 

Én valahogy ehhez kezdek idomulni. Hogy nincs megállás. Ha mégis, akkor azt százszorosan megbecsülöm.

Mártír lennék? Nem hiszem. 

Nem gondolom, hogy jobb, több lennék azért, mert nem dőlök ki (teljesen) a sorból. 

Egész egyszerűen nem megy másképp. 

Ha beteg vagyok, vagy csak rossz napom van, megesik, hogy a bömbölő Mór felé nézek elkeseredve és próbálok észérvekkel hatni rá, hogy miért is nem kellene panaszkodnia.

Megesik, hogy kb 30 másodpercig nem mozdulok, magamba roskadva ülök/állok, hogy ennyi, nem megy tovább. Feladom.

Aztán persze sose. 

Egy láthatatlan kéz felráncigál, ad egy sallert visszakézből és máris megy tovább a nap.

Hogy miért hordozok, mászkálok, amikor nem vagyok a topon?

Mert másképp a négy fal között nyomasztanánk egymást Mórral. 

Ő egyre többet sírna, reklamálna, amitől én egyre ingerültebb lennék és rövid úton a pszichiátrián kötnénk ki mindketten.

Ezért inkább kihozom a napból, amit lehet. Fárasztó? Rohadtul. Megéri? 

Nem kifejezés, hogy nagyon. 

Mert kimozdít a dögrovásból.

Ez persze most a jó időben opció. 

Így -ha nem is vagyok csúcsmodell állapotban- jól érezzük magunkat együtt. Nevetünk, játszunk a szabadban, felfedezzük a világot. 

Panaszkodom-e vagy dicsekszem? 

Egyik sem.

Ez az én utam, ami szerintem a legtöbbet hoz ki a legnyomibban induló napból is.

Aztán persze, ha mondjuk Ádám hazajön és megkérdi, nem akarok-e egyet fürdeni, mire kettőt pislog már ott áll, kezében a gyerekkel, én pedig már a kádban heverek. 

Tudom, hogy a szomszédnak az az alap, hogy mindig mindent végigvisz, mindennap nevel, takarít, mos, főz és mellette ezobioöko-módon vezeti a háztartást, rendszerező mappában tartja befizetendő számláit, mindemellett jut ideje némi sportra is és mivel ilyen szuper életet él, nyilván sosem robban le.

De én nem vagyok szomszéd. 

Én néha nyomi vagyok. Aki olyankor próbál a nyomiságból valami jót kisajtolni.

A szomszéd meg -az organikus ételeivel és a vasbeton immunrendszerével együtt- le van sz***va. 

Anna

Anya,szereeeeeeeeeess!

Ma az utcán egy anyának látszó nő orditott egy kezdetben még hangosan kiabáló kisgyerekre. 

A gyerek azt kérdezte: "Anya miért nem veszel fagyiiiiiit? Anyaaaaaa! Anyaaaaaa!" 

A nő nem felelt, rá se nézett, húzta a gyereket, maga elé meredten, mintha egy kitűzött cél felé kellene minden áron eljuttatnia önmagát a gyerekkel együtt. 

Hajuk lófarokban, egy nagy és egy kicsi "lány", egyformán, csinosan felöltözve, címlapfotók is lehettek volna, ha csak a ruha és egyéb külcsínen múlik. 

A kocsijukhoz érve a gyerek azt mondta, hüppögte immár sokkal csendesebben: "anya, ha nem kérek fagyit, szeretni fogsz megint?"- A nő erre azt mondta: "szégyelld magad"- és nagyon bevágta a gyerekre a szuper kocsi szuper ajtaját. 

Majd a mobilját a füléhez tartva, mosolyogva a szuperokos telefonba, elindultak.

Azóta nem megy ki ez a fejemből. 

A babaülésük a legdrágább fajta, ahogy a kocsi és a külső dizájnjuk is. 

A kocsi rejti az ülést, az ülés védi a kislányt az esetleges baleseti sérüléstől.

Nade a kislányt ki védi meg az anyának látszó nőtől? 

Az anyának látszót meg önmagától? 

Mire tanította meg ezt a kicsi gyereket ma, ezzel, amit vele tett? Amit talán észre se vett? 

Mit gondolhatnak külön- külön most ők arról, hogy mi a szeretet? 

Ezen gondolkodom. Nem jön álom a szememre...

Ági 

Ági arról, hogy nem kell megfeszülni

Egyet bizony nem értek: hogy miért is kell lerobbantan hiperaktiv napot csinálni? 

Amit nagyon muszáj az persze nagyon kell, azokban nincs mese! 

Nade miért nem lehet a hiperkedést picurkát elhalasztani? 

És a muszáj teendők után és közt lefeküdni, lerogyni?  

Persze ha ott a gyermek, márpedig ott van, akkor nem az igazi, mert ő menne, nade olyankor nem kell hordozni, cipelni, mulattatni annyit, ha beteg vagy.

Miért kellene? Miért kell úgy tenni mintha nem lennél letobbanva, ha le vagy? (Egyébként hamarabb is múlik bármely nyavaja, ha időt kap ha csak egy keveset is! Hisz sok lerobbanás mögött ott a tudattalan időt kérés egy kis kiszállásra a babakerékből, vagy abból, amiből! ) 

Csak nem a szomszédra akarsz hasonlítani? Vagy máris szomszédosulsz? :)  

Ám a bébi most tanulja meg és pontosan tőled, mint ahogy minden mást, hogy a mama nem számit, csak ő (a kisded) a fontos, rád soha nem kell tekintettel lennie. 

The show must go on! Nade ez esetben  miért is? 

Nem árt tudni rá a valós, őszinte válaszod! 

Meg azt se hogy most dicsekszel avagy panaszkodsz?:)  

Persze a dolgok sose csak feketék vagy fehérek, tudom! 

Csak ez most mégis eszembe jutott. Így hát leírtam. 

Gyógyulási és pihenési joga van minden anyának, amikor beteg, bizony felmentés jár. 

Az engedély nem mástól jön, hanem önmagadtól!  

A gyermek igen sokat tanulhat ebből is! Lehet hogy nem ez lesz élete legaktivabb napja, de lehet az is hogy valami nagyon fontos élménnyel és érzéssel lesz gazdagabb! 

Ámde a tegnapi nap már a múlt, az élmény már megvolt, a tiétek, jól eltelt, sok mindennel! 

Jó, hogy volt koncert, séta, hinta, meg sok egyéb! 

Meg ráadásul az is jó, hogy ma már ma van! :) 

Kívánok egészséges, nyugodt, nem megfeszülős, örömös mát és holnapokat! A tegnaphoz meg gratula! :)

Egy lerobbant anya hiperaktív napja

Itt a nyár, legalábbis jó meleg van.

Mórral felfedeztük az egy köpésre lévő parkot, felavattuk a hintát, pléden bandázunk, ismerkedünk más gyerekekkel és anyukáikkal. Ez utóbbiról mindenképp írok majd, de előbb még gyűjtöm a sztorikat. Komoly kasztok vannak a játszón...Dugig tele szomszédokkal.

Na szóval, ma megint kicsit rosszul éreztem magam. Mit beszélek múlt időben?! Hiszen ismételten megfáztam. 

Persze az élet megy tovább, délelőtt park, hinta, pléden evés-ivás, majd egy hatalmas séta, mialatt Mór kendőben aludt. Aztán szociális élet, koncert beállásra kísértük el Ádámot, ahonnan körülbelül már csak vonszolni tudtam magam és Mórt a kendőben egészen hazáig. Kidőltem.

Aztán Mór a délutáni alvása után persze bal lábbal kelt fel. Én vettem -Ádámnak hála- egy forró fürdőt, majd nagy levegőt vettem és újra szórakoztató próbáltam lenni az én hiperaktív fiacskám számára. Ádám elment koncertezni, mi meg ketten maradtunk.

Egy ideig elvoltunk, de rájöttem, ilyen állapotban képtelen vagyok eljátszani Mórral még alvásig.

Így egy hirtelen ötlettől vezérelve beraktam a gyereket a babakocsiba (kendőt azért persze eltettem) és elmentünk még egy kicsit játszózni.

Hintázás, lovacskázás, mászóka megfogdosás, majd fogtam Mórt, beraktam a kendőbe és így beültem a hintába, jusson már nekem is valami. Na az szuper volt! 

Majd Mórt vissza a babakocsiba, elsétáltunk a közeli térhez, ahol cigányzenét hallgattunk pár percig.

Hazafelé sétálva átfutott az agyamon:

Nem is rossz ez a babakocsi dolog. Nem cipekedek, pihen a hátam és még támaszkodhatok is valamire, ráadásul Mór sem tiltakozik.

Abban a percben, hogy ez a gondolat átsuhant bennem, az én kicsi zsarnokom azonnal üvölteni kezdett. 

Végülis, kb 6-7 percet nyugodtan töltött benne. 

Hogy miért írtam le mindezt:

Mert ez a mai nap tipikusan mintázza az életet egy babával. 

Beteg vagy? Nem baj, a gyereknek attól még izgi nap dukál!

Leszakad a hátad a hordozástól? Nem baj, a gyerek attól még nem szereti meg a babakocsit. 

És mégis túlélünk minden egyes napot. Még ha a nap derekán teljesíthetetlennek tűnik a dolog. 

Azért ez elég komoly, nem? Lehet, hogy a férfiak erősebbek. Valakinél. 

De a nők a legerősebbek! 

Náluk csak a szomszéd erősebb.

De az le van sz***va.;)

Anna

Ági az énképről

Az, hogy mit gondolsz magadról, sok mindentől függ. 

A kisgyerek számára a szülők, a nevelő környezet jelenti a tükröt. 

Ha dícsérik, akkor jó és szép, ha bántják, akkor azt gondolja, hogy ő nem szép és nem jó. 

Ez a későbbi énkép alapja. 

A későbbi környezet visszajelzései erre ráerősíthetnek. 

Ha a gyerek az oviban vagy az iskolában rosszul teljesít és azt érzi, hogy haragszanak rá, nem szeretik, rátanul arra hogy a teljesítmény és a szerethetőség összefügg! 

Sok pszichés szorongásos tünet alapja ez lehet. 

A legtöbb választás  az énképen alapul. Ha én okosnak szépnek jónak hiszem magam, szívesen választok ilyen barátot, ilyen párt, társat. 

Kérdés hogy mi van, ha hamis az énkép? Ez a pár bevezető gondolat visz el ahhoz hogy arról beszéljek, amiről Anna is írt. 

Amikor a másikra haragszol, legyen ő szomszéd, barát, társ vagy akár a gyerek, miközben arról kellene inkább gondolkodnod, kinek is gondolod magad, mit vársz, mit és hogyan szeretnél, és az ehhez vezető utat helyesen és főleg elég őszintén vagy elég bátran választottad-e ki? 

Mert gyakran könnyebb leminősíteni a másikat, ezt nevezi a pszichológia bűnbakképzésnek, miközben esetleg azzal kellene szembesülni, hogy a szomszéd nem lusta hullafáradtan is rendet rakni, hogy aztán másnap reggel a szép tiszta konyhában vagy teraszon köszöntse reggeli italával az új reggelt. 

De gondolom, hogy ezer más példát is tudtok gondolni, saját élményeitekből. 

A partnerre is gyakran mondhatjátok, hogy figyelmetlen vagy érdektelen, vagy fáradt vagy lusta. 

Lehet, hogy tényleg az! Miért ne lehetne? Azért mert nem szült, ő is lehet bajban, lehet kedvetlen, enervált és indítékszegény. 

Olyan is lehet, hogy motiválatlanná vált, mert ha te úgy viselkedsz, mint egy mártír anyaszobor, akkor mitől, kitől vegye az erőt a vonzódásra, a vágyra, a közeledésre, testben és lélekben? 

A szomszéd lehet utálatosan tökéletesnek tűnő. 

De az is lehet, hogy szorgalmasabb, bátrabb, ügyesebb, összeszedettebb, mint te. 

Na és? Miért ne? 

Ha ez téged nagyon idegesít, ha indulatossá tesz, sírsz, kiborulsz miatta, akkor itt az idő! 

Gondold végig hogy mit utálsz annyira magadban! Lehet hogy mindazok hiányát, amit a szomszéd bizony kisajtol magából, mert ami fontos, azért tenni akar, tenni tud. 

A fontossági sorrendet ki-ki saját jogon állítja fel! 

Nade! 

Ha mégiscsak a megfelelési kényszeres kislány viszonyulás működik a felnőtt nő önálló viszonyulásai helyett? 

Akkor a szomszéd a hibás? Bizony nem! Igen, van, amikor le van sz..va! 

De van amikor a düh azért olyan feszítő az ő irányába, mert rávilágít saját elrendezetlen viszonyulásaidra, soha meg nem vívott, mindig halogatott harcaidra, elfojtott félelmeidre és indulataidra, távolba vesző, meg nem valósított, hajdan fontos vágyaidra, gyávaságaidra,  rossz és hibás döntéseidre. 

IIyenkor a szomszéd lesza...sa nem segít! Merj őszinte lenni abban,  hogy épp most miért is sz...rod le a szomszédot? 

De ne feledd! Az is lehet, hogy igazad van! :) 

Meg olyan is van, amikor elismered hogy ő valóban jobb valamiben, okosabb, precízebb, sikeresebb vagy csinosabb is akár, de te úgy vagy boldog ahogy az neked jó! 

Ha túl sok az indulat a szomszéd dolgai iránt, akkor picurka töke lehet a menyasszonynak a te térfeleden! :) Sebaj! Nincs jobb dolog mint megismerni önmagad, alakítani a dolgokat, kedved szerint! Választott családod, párod, gyermeked társadul szegődhetnek, szeretetük lesz a tükör, amibe belenézhetsz! 

És hidd el, aki szeret, ő hibáiddal együtt fogad el. Aki nem? 

Nos,  az viszont tényleg le lehet sza...va! :)

Párkapcsolat babával

Mór születése előtt sem voltunk túl nagy partiarcok Ádámmal.

Szerettünk otthon bekuckózva filmeket, sorozatokat nézni, sütni-főzni.

Ha kimozdultunk, akkor inkább jókat ettünk, moziba, vagy valami kávézóba mentünk. 

Szóval nem volt ránk jellemző sosem, hogy nagy kanállal faljuk az életet.

Viszont rengeteget beszélgettünk. Napi több órát. 

Aztán megszületett Mór. 

A házon kívüli programok száma értelemszerűen leredukálódtak.

De a beszélgetéseké is.

Azok témája is meglehetősen korlátozott. 

Pisi-kaki-böfi-sírás-alvás-hordozás-szoptatás-más gyereke-más szülése...

Emlékszem, amikor először babakocsiztunk úgy, hogy Mór már ülhetett benne. Tetszett neki az új perspektíva, így elnézelődött benne vagy egy órát. (Ilyen azóta sem fordult elő.)

Na akkor sikerült hosszú 7 hónap után végre egy jót beszélgetni.

Semmi babá-papás-mamás téma, hanem mindenféle más.

Mikor hazaértünk, Ádám meg is jegyezte, milyen szokatlan és jó volt ez.

Na igen.

Már-már közhelynek számít, hogy a párkapcsolatoknak mekkora próbatétel egy gyerek.

Elsősorban az intimitás, a szex hiánya a központi kérdés. Hogy ezen úsznak el a kapcsolatok.

Pedig ennél milliószor fontosabb, hogy a pár ne szűnjön meg egymás számára társként is létezni. 

Az anyukák világa beszűkül.

Apa hazaér, megkérdezi; mi újság, erre anyuka elmondja hány kakis pelus volt ma, baba azt mondta; gí és aludt kétszer húsz percet.

Ezután jó esetben megkérdezi apukát, hogy neki milyen napja volt, de közben másfél szeme a gyereken. 

Persze, tudjuk, hogy a nők jobban tudnak egyszerre több dologra is figyelni, de 100%-ig tutibiztos vagyok benne, hogy az első két perc után sokak csak biodíszletként vannak jelen a beszélgetésben.

Nehéz is figyelni. Nehéz a férfi fáradtságát hova tenni. 

Hiszen ő kimozdul. Érik más ingerek. Ha hazaér, játszik a gyerekkel talán, de gyakran a kanapén elterülve piheg.

Fáradt. Persze. De belül ott dohog benned a kisördög, hogy a Te műszakod mikor jár le? Te mikor dőlhetsz le? 

Megesik az ilyen. Néha. Vagy gyakran. A szomszédnál soha. Mert ez a dolga, hogy tökéletes anya és társ legyen.

Ámde ez veszélyes játszma.

Míg anya élettere beszűkült, a közös témák száma is egyre korlátozottabb lehet.

Hogy is tudna anya könyvekről, zenéről vagy filmekről beszélgetni, ami mindkettőjüket kikapcsolná, ha egyszer neki nincs módja olvasni, zenét hallgatni...

De muszáj próbákat tenni. 

Az, hogy külsőleg szexi, kívánatos maradj, közhelyes alapkövetelmény szomszédéknál.

Ám hiába vagy szexbomba, ha nem nyitsz a párod felé mentálisan, intellektuálisan. Ha nem lehet veled, csak pelusokról beszélni.

Néha kísérletet kell tenni arra, hogy ötvözzük a szülőket a gondtalan, fiatal párral.

Nem tudunk már moziba járni? Hát fülhallgatóval nézünk filmet, amikor Mór elaludt. 

Nem tudunk órákat beszélgetni?

Hát dumálunk tíz percig, amíg Mór játszik.

Hogy miről? Mondjuk arról, hogy Ádámnak milyen napja volt. Hogy hogy érzni magát. Meghallgatom. Figyelek. 

Annyi azó esik arról, hogy minket, nőket-anyákat senki sem ápol, babusgat.

De a férfi oldalt is gondozni kell. 

Ha intellektuálisan is teremtünk közös teret, a házasélet hálószobai attrakciói sem válnak kipipálandó feladattá pusztán azért, mert a mendemonda szerint annak hiánya a legnagyobb para egy kapcsolatban.

Elhihetitek, hogy a gondok nem ott kezdődnek. Az már következmény.

Most pedig abbahagyom az írást és tisztába teszem Mórt, hogy mire Ádám hazaér, a peluson túl is legyen élet. Legalább 10 percig.:)

A szomszéd nő pedig le van sz***va.;)

Anna

Mégsincs lesz***va a szomszéd?!

Elgondolkodtam 1-2 dolgon...

Annyiszor írtam le, hogy a szomszéd le van sz***va, de végiggondolva, azért ez mégiscsak elmélet marad a gyakorlatban.

Ha annyira le van tojva, miért is kavar fel néha annyira, ha úgy érzem, támadnak, becsmérelnek? Ha úgy érzem, nem vagyok aranyérmes?

Miért és minek, kinek akarok én megfelelni valójában? 

Persze, elméletben a rossz szomszédot tényleg le kéne ejteni, de vajon tényleg annyi rossz szomszédunk van?

Nem lehet, hogy a legrosszabb szomszédunk pont hogy mi vagyunk?

Mondok egy példát.

Látok egy makulátlan háztartást, pöpec, illatos házi süteménnyel az asztal közepén.

Erre én máris úgy érzem, mennyire nem vagyok ennyire jó, ennyire pompázatos.

Nem tudom értékelni a jót, amibe belekeveredtem, mert máris önmagammal találkozom szembe.

Ki kényszerít rá?

Senki. Ez automatizmus.

Semmi és senki nincs önmagában, minden arra világít rá, hogy vajonén elég jó vagyok-e?

Ez egy vesztes helyzet. Mert mindig lesz jobb. Mindig lesz ügyesebb. Szebb. Csinosabb. Jobb szakács. Jobb anya. Jobb nő. 

Sokan működünk így. 

Emlékszem, amikor még öt hónapos terhes voltam, egész jól tartottam magam. Volt egy csinos, kék kismamaruhám, egyszer abban mentem ultrahangra. A folyosón volt egy pad, azon egy 3-4 bemelegítős kismama, leharcoltak voltak, rosszkedvűek.

Nagyon csúnyán néztek rám. Egyidősek lehettünk, mégis legalább egy tizessel öregebbnek néztek ki.

Annyira ellenségesen néztek rám, hogy pár perc múlva már kellemetlen volt, arrébb is mentem. 

Nekem rossz érzés volt, mert elkezdtem azt hinni, nem illik csinosan felöltözni kerekedő hassal. Pedig nem voltam kipampucolva egyáltalán, nem voltam szupermodellszszédkismama, csak szimplán jól éreztem magam a bőrömben

Ők meg láthatóan nem.

Ezt pedig kivetítették rám. Tipikus női reakció. 

Vagy például van egy lány, aki láthatóan boldog. Szép, szerelmes, tervezi szerelmével a babát. Tényleg ragyog.

Erre látom a társaságunkban, hogyan változik okkersárgává egy másik lány arca.

Ő idősebb picit, 1-2 évvel. Egyedülálló.

A boldog lány ragyogása szemmel láthatóan szikrázó gyűlölethullámot indít el a pórusaiban. 

A más boldogsága az ő hiányérzetét nagyítja fel, ez számára rossz érzés, ezért utálja a lányt. 

Ez is tipikus női jelenség. 

Sok nő számára a világ egy aknamező, csak aknák helyett szomszédokkal van tele a terep. 

Néha teljesen kitalált, fantázia-szülte démonok ezek, ilyenkor válunk mi önmagunk szomszédjává.

Nekem sokáig a külső volt a démonom. Mint a legtöbb fiatal lánynak.

Mióta anya vagyok, azóta ez háttérbe szorult. 

Most más dolgok kísértenek. 

Kísért, hogy eleinte tápszert adtam Mórnak, mert nem volt tejem. Hogy a kórházban több éjszakára is leadtam őt a csecsemőosztályra. Hogy császárral szültem... 

Nem akarok hamis "próféta" lenni.

Írom, hogy le van sz***va a szomszéd, miközben igenis megpróbálok megfelelni az elvárásoknak.

Mikor kiének. Épp elég a magaménak is.

Szóval nehogy azt gondoljátok, hogy kisujjból rázom kifele a lezser önbizalmat.

Minden lépésem előtt körbenézek, nehogy elgázoljon a szomszéd. 

Legyen az vélt, igazi, vagy belső. 

De küzdök, nagyon igyekszem, hogy egyszer tényleg könnyű léptekkel közlekedhessek a világban.

Magyarul a szomszéd egyszer le lesz sz***va.;)

Anna

Ági a bizalomról, megcsalásról

Sokszor kérdezik tőlem a párterápiák kezdetén, vagy helyett, ha már nincs értelme a pár terápiájának, mert már pár rég nincs, hogy vajon miért csalta meg őt a párja? 

Gyakran boldogan élnek, van szép gyerek és ház, anyagilag is rendben vannak, és mégis! 

Nehéz a tényt elfogadni. 

Csodálkozom mindig, hogy nyomoznak sms után, email után, facebook bejegyzések alapján. 

"Véletlenül nyitva maradt az email, véletlenül belenéztem a facebookjába"- kedves, szerelmes szavak, boldogságot sejtető mondatok okoznak egetverő csalódást és fájdalmat, dühöt és minden rosszat! 

Egyik olvasónk kérdésére, hogy honnan lehet tudni, megcsal-e a párom, azt mondanám leginkább; kérdezd meg tőle! 

Ehhez persze az kell, hogy a párnak természetes legyen, hogy beszélgetnek az érzéseikről, egymásról, önmagukról. Ám ha nem? Ha sose? 

Megcsalásnak számít-e, ha mondjuk a pár férfi tagja, de lehet bármelyik, órákig tud beszélgetni valakivel minden olyan témáról, ami neki fontos? 

Nevetnek, vitáznak, kérdeznek, válaszolnak, közben ne adj isten, meg is isznak valamit. 

Megcsalás? Nem tudom. Megcsalás e ha szeretkezés közben vagy helyett mindkét fél vagy csak az egyik is- másra gondol, másra vágyik és ezt soha se mondja ki?

Vagy csak az "elhált" szex számít megcsalásnak? És ha a feleség otthon van a babával és nem lehet hozzáférni se szóval, se tettel , mert anyaságát és kisgyermekét pajzsként tartja maga előtt, jelezvén, hogy mint nő most ő nem elérhető? Nehéz kérdések, sokszor tabu kérdések, érdemes lenne ezekről bővebben is elgondolkodni. 

Olyan is van, hogy egy kapcsolatban se egyik, se másik nem próbált boldog lenni senki mással, de egymással boldogtalanul eltelt az életük. 

Érték ilyenkor a hűség? 

Én sokszor tapasztalom, hogy a párkapcsolati krízisek mentén fel tud pörögni -feltéve ha van- egy kapcsolat addig nem is hitt tartaléka, sosem volt gesztusok és ki nem mondott szavak indulhatnak el a másik felé. 

Nem mágikus szó a megcsalás. 

Ne dőlj be neki! Nem dől össze a világ! Igen van, hogy kifújnak egy szerelem vagy egy sosem volt szerelem tartalékai, ilyenkor bizony ott a tábla a kapcsolat filmjének a végén, hogy valaminek vége. De mindig az számít, mert az a fontos igazán, hogy mit keres, miért máshol keresi, mi az ami- aki hiányzik neki. 

És hogy a megcsalatás pillanatáig miért nem vette észre a másik, hogy valami nagyon nincs, valami nagyon nem elég, valami nagyon rosszul üzemel. 

Függ-e valami tőle? Megtette-e és ha nem,miért nem azt, ami az ő része? 

Az intimitás hiánya. A kedves szavak hiánya. Az elismerés utáni sóvárgás. A monotónia. A feladattá degradálódó mindennapok. 

Amikor, bár a jeleket látják és érzik, a boldogság hiányát itallal, cigivel, számítógépes játékokkal, gépies szórakozásokkal, elfoglaltságokkal pótolják, és örömtelenül kipipált szexszel fejezik be a napot, akkor vajon mi is fáj olyan nagyon, amikor kiderül az esetleges megcsalás? 

Azt hiszem a fontos kapcsolatok értéke, legyen az akár házasság, akár barátság, akár más fontos kötés, gyakran a bajban ismerszik meg! 

Sose öröm, ha kiderül, megcsalt a másik, sőt, iszonyú fájdalom. 

De gyakran ez hívja fel a figyelmet a kapcsolat valós fontosságára. 

Arra, hogy önmagunkba nézzünk. 

Ne bűnöst keressünk, hanem megoldást! Mert az mindig van! 

Persze a szomszéd erről is mást gondol. Na majd meglátjuk ha őt megcsalják!? :) 

Bizalomjáték

Sosem voltam bizalmatlan, féltékeny típus, ha párkapcsolatról volt szó.

Mindig szentül hittem, hogy egy kapcsolat alapja, hiába közhely, de tényleg a bizalom.

Anélkül lósz***t sem ér. 

A bizalom nem csak azt jelenti, hogy nem félünk a megcsalástól.

Hanem azt is, hogy megingathatatlanul hiszünk abban, hogy a párunkra bármikor számíthatunk. 

Ha elejétől fogva önmagunkat adjuk, pontosan kiderül, olyannak szeretnek-e, amilyenek vagyunk. 

Ilyenkor nincs szükség kitömött melltartóra, reggel suttyomban bekapott Negrora, nem kell zombifilmet nézni, ha nem szeretjük. 

Ha egy kapcsolat elején máris szerepet játszunk, az olyan, mintha nem gondolkodnánk hosszútávon.

Mi van, ha együtt leszünk hosszú évekig? Tudok-e, akarok-e egy olyan emberrel lenni, aki azt hiszi, mindig magassarkúban járok és szeretem a terrárium-lakókat, miközben a tornacsuka a kedvencem és irtózom a csúszómászóktól?!

Ha felvállalom magam, egyben el is fogadom magam. 

Ahogy a másikat is, hiszen normális esetben azért vagyok vele, mert szeretem olyannak, amilyen.

Szerintem egy kapcsolatblan a bizalom egyik alapfeltétele az ÖNbizalom.

Hogy érdemes vagyok arra, hogy szeressenek olyannak, amilyen vagyok.

Nem egy olyan bombacsajjal beszélgettem már, akik boldog szerelemben élnek, de kiakadnak, mert a párjuk kolléganője annyira szép. 

Kérdem én erre: Ééés??!! Akkor mi van??!!

Vagy mondok egy személyes példát.

Kb ezer évezrede, még csak úgy éve voltunk együtt Ádámmal, én a családdal voltam nyaralni. Telefonáltunk, az én kedves párom azt ecsetelte hogy kissé berúgott, most megy csatangolni a városba a barátokkal.

Mikor letettük, a nagynéném megkérdezte, nem vagyok-e ilyenkor féltékeny? Nem félek-e, hogy Ádám részegen valami hülyeséget csinál? Hiszen mégiscsak gitáros, az vonzza a csajokat.

Én már a kérdést sem értettem.

Hogy lennék képes egy olyan kapcsolatban lenni, amiben ilyesmi felmerül? 

Ha ez felmerülne, minden koncert, turné ideje alatt szívritmuszavarral küszködve rágnám tövig a körmeimet. 

Én azt gondolom, hogy jó esetben egy párkapcsolatban a két fél kommunikál egymással. Ismerik egymást. Olyannak, amilyenek. 

Ha ez így van, feltűnik a legkisebb változás is.

Mindennek van jele. 

De ez csak akkor működik, -véleményem szerint- ha tényleg önmagát adja végig a pár. 

Akkor tűnnek fel a változások. 

Hogy eddig mindig fecsegett, ha hazaért. Most meg nem.

Eddig szerette, ha birizgáltam a haját.

Most meg nem.

Eddig mindig korán jött haza. 

Most meg nem.

De mindez annyi mindent jelenthet.

Szerintem nagyon szomorú, hogy a legrosszabb, vagy legegyértelműbb opció,  ami ilyenkor egy női fejben felmerül, a hűtlenség.

Mi van, ha csak változásokon megy keresztül?

Bántja valami, vagy pont hogy kirobbanó formában van... Ki tudja?

Kommunikálni kell. Foglalkozni egymással. Érdeklődni. Tőrődni a másikkal. Őszintén.

Ha minden úgy megy, ahogy szokott, ha semmi negatív változást nem érzünk, minden klappol, miért is rontsunk bele a jóba?

Minek kreálnánk nem létező ellenséget?

Ha meg nem jó, akkor nyíltnak kell lenni. Nem hisztizni, köntörfalazni, játszmákba belemenni. 

Ami nem jó, azon változtatni kell, kimondani, ami foglalkoztat. 

Nem akarok megmondóember lenni.

Ez csak az én véleményem.

De sokszor kaptam meg a kérdést, hogy nem félek-e a megcsalástól, mivelhogy a párom sokat koncertezik, utazik.

Hát én sokkal inkább félek attól, hogy elfelejtünk figyelni egymásra. 

Hogy elfelejtünk meglepetést okozni. Küzdeni a másikért. 

A megcsalás mindezek hiányából fakadhat. Az már következmény.

Én nem akarok másnak látszani. 

Ha én nem vagyok elég jó, majd jó lesz a szomszéd nője.

Azt persze nyilván nehéz lenne lesz***ni.

Anya, te ehhez jobban értesz. Mondj valami okosat!

Anna

Nyűgös napok

Van, hogy rossz napom van.

Amikor legszívesebben ki se kelnék az ágyból. 

Mór előtt az ilyen napokon ezt néha akár meg is tehettem.

Laptop az ágyba, Született feleségek, Jóbarátok, Gossip Girl, Szex és New York maratont tartottam, mikor mihez szottyant kedvem.

Nézegettem a kedvenc epizódokat, a kaját házhoz rendeltem, vagy lesétáltam a kisboltba és vettem némi zsemlét, felvágottal, joghurttal, meg szívecskés és/vagy cseresznyés gumicukrot.

Szóval minden a passziózásról szólt. 

Ha front volt, vagy megjött, ez sokat segített rajtam.

Ám attól még, hogy anya lettem, most is megesik, hogy ölni tudnék egy ilyen passziózós napért.

Hiszen frontok most is vannak. Tegnap-ma például hidegfront. A császárhegem úgy fáj, mintha most szültem volna (igen szomszéd, szerintem a császár is szülés!).

Node van valaki, aki nálam is jobban kivan. Mór.

Nem tudom, hogy a hideg miatt, vagy úgy is, de láthatóan fáj az ínye-foga. 

Visít, nyekereg, csapkod, majd egy másodperc múlva mosolyog. Kiszámíthatatlan.

Én meg -mivel nem vagyok a szomszéd anya- kissé nehezen viselem, hogy ha fejemre állok, sem tudom "megjavítani" a babámat. 

Szóval úgy döntöttem, próbáljunk kompromisszumos megoldást találni.

Beüzemeltem némi Jóbarátokat a tévébe, Mórt a hátamra kötöttem, ráültem egy óriáslabdára a tévé előtt és rugózni kezdtem. 

A kísérlet sikeresen zárult. Én anélkül "semmittehettem", hogy Mórt hanyagoltam volna, ő pedig nem sokkal később boldogan elaludt rajtam.

Persze ez nem olyan, mint régen. 

Nem is segít maradéktalanul a frontérzékenységen, nehéz napon. 

De mégis jobb, mint mártír módjára egész nap járkálni egy ugyanúgy nyűgös babával.

A szomszéd sosem dől ki, soha nincs elege. 

Nem áll fejét fogva a bömbölő gyerek fölött és nem fordul meg a fejében, hogy kicsit, de csak kicsit ki szeretne szaladni a világból.

Ő nem sír, de még csak nem is fojtogatja a sírás. Mert milyen anya az olyan...ugyebár. 

Számomra az a néhány epizód Jóbarátok olyan gyógyító, pihentető hatású volt, mintha amikor anno ölemben a laptoppal tettem a semmit.

Csak most a hátamon szuszogott a kisfiam.

És megállíthatatlanul rugóztam a labdán.

Talán tartalmasabb programot is kitalálhatnék. 

Talán -ha megfeszülnék- sikerülne megvígasztalnom Mórt, mozgalmas játékokkal, programokkal.

De van, hogy anyának is rossz napja van, nem csak neki. Hogy anyának sem megy a játék, nem csak neki.

Igenis van olyan. 

És bizony anya -mint anno- ma házhoz rendeli az ebédet.

A szomszéd meg -aki nyilván nem érzi a frontot és a viharban is épp a biopiacra bringázik, hogy egy hétre előre bevásároljon- le van sz***va.

Üdv,

Anna

A Kihívás margójára

Nagy volt a lendület.

Többször is nagyot ugrott.

Néha meg leült.

Miért? Mert ilyen az életünk.

Ha van valami motiváció, az segít, hogy tudatosabban éljünk.

Ha adott volt a lehetőség, hogy leüljek inni egy teát, eszembe jutott a Kihívás és máris nem haboztam tovább.

Persze voltak napok, amikor esélyem nem volt. Mert hát KisMór diktálja ám a tempót rendesen. Volt, hogy lebetegedtem, hogy utaztunk...

Magyarul az élet folyt tovább és nekem ebben, mint a Kihívás zászlóvivője, meg kellett ragadnom minden lehetőséget, hogy négy pipával zárjam a napot.

Volt, hogy küldtetek képeket, hogy írtatok beszámolókat, privátban és nyilvánosan is.

Hihetetlen élmény volt olvasni őket.

Azt gondolom, hogy már azért megérte ebbe belekezdeni, hogy Petra, kislánya születése óta először kilakkozta a körmét. Vagy hogy Anett kipróbálta a baba-mama tornát. Vagy hogy Dudi is elhitte, jár neki az illatos fürdő.

És még számtalan példát tudnék mondani.

Mindazok, akik megpróbálkoztak a Kihívással, gyakorlatilag az élhető élet felé tettek egy lépést.

Nem nagy dolgok ezek. Hogy figyeljünk magunkra és a környezetünkre, amiben élünk. Hogy ragadjuk meg a pillanatot, ami jót tartogathat.

Elég szomorú, hogy mindez nem evidencia. Hogy ezt Kihívásnak kellett elnevezni. 

Nem kudarc, hogy ha nem sikerült mindig. Az már épp elég, ha megpróbáltuk.

Legyen az egyedülálló, házas, gyermektelen, vagy anyuka, egy nőnek meg kell tanulnia egyensúlyt tartani a kötelező feladatok és a lélek-testápolás között. 

Én észrevettem magamon, hogy jobban ment minden, ha tudtam egy nap legalább öt percet szakítani magamra. 

Nem stresszelt annyira, ha Mór kihagyott egy szundit. 

Nem purcantam ki teljesen, ha a hátiMórral kitakarítottam a lakást.

Ha ittam elég folyadékot, nem hasadt szét a fejem a nap derekán.

Szóval, mint mindtam, nem nagy dolgok ezek.

De mint tudjuk, a sok kicsi tényleg sokra megy. 

Nagyon köszönöm, hogy velem tartottatok!

Itt viszont nem állnék meg.

Továbbra is szívesen fogadunk bármilyen jelentést, ha valamire büszkék vagytok!

Kivasaltátok az összes felhalmozódott ruhát?

Voltatok Beautyrobic-on? (Nem tudod mi az? Keress rá, ez egy új őrület;) )

Esetleg gyümölcs napot tartottatok?

Elmentetek egy masszázsra?

Kisikáltátok a kádat?

Küldjetek képet, dicsekedjetek csak nyugodtan! 

Mert minden apróság számít, amitől jobban érzed magad!

A szomszédnak mindez evidencia.

Na de én addig nem nyugszom, amíg Nekünk, Nektek is az nem lesz!

Járnak az öt percek és jár a taps, ha kipipálsz egy házimunka mumus.

Ha máshol nem, itt biztosan.;)

A szomszéd nem Kihívásnak nevezi a fentieket, hanem kutyakötelességnek.

De az le van sz***va.;)

Anna

Ági a görcsről és a virágról

Mindössze annyival egészitem ki a görcsös kezdeteket, hogy az újszülöttnek bizony tényleg nagyon kell,sőt szükséges,hogy megtámasszák a fejét, mert nem tudja tartani. 

Az is jó neki ha szorosan tartják, akár pólyában, hordozóban, mert a születés utáni reflexei, pl. a Moro reflex (mór-ó :) ) annyira erős lehet, hogy ha leteszik  hanyatt, úgy összerezzen, sőt összerándul, hogy attól kezd el sírni hogy a saját mozdulatától megijed. A babák már csak ilyenek.:)

Szóval hogy a kezdetek görcsössége a tapasztalatlanság mellett abból is fakadhat, hogy az újszülött működése is gyakran görcsös, váratlan és ismeretlensége és hirtelensége miatt bizony ez ijesztő is lehet. 

Az újszülöttosztályon járva, anno, még Gyermekklinikás pszichológusként, szájtátva figyeltem, hogy az egyenruhás, egyenplédes bébik, akik távolról teljesen egyformának tűntek, közelről bizony másként fintorognak, mosolyognak, ráncolják a homlokukat, csuklanak, bár amikor rázendítettek a sírásra, a gyakorlott nővérfülek már kihallották az egyedi hangokat. 

Ica nővér mondta pl. hogy "na a Rebekának ma megint rossz napja van!" Vagy: "Sanyinak megint tele a gatya! " Sokszor láttam újszülött anyákat, papákat megilletődötten állni a kisbabájuk felett. 

Tanácstalanul, hogy hozzáérhetnek-e és ha igen, hogyan? 

És ha esetleg a hogyant is tudják, meg merik is, akkor még mindig ott a neheze, hogy mit csináljanak vele, hogy az tutira  jó legyen? 

Azt, hogy akkor kb. mit mondtam, most is vállalom: vegye fel bátran, ölelje magához, érezzék egymást, a többi jön magától, sokat nem tévedhet, ártani nem árthat, hisz már 9 hónapja forró dróton vannak, közeli ismerősök! :)

Csakhogy látatlanban. Most itt a lehetőség, minden érzékszerv ismerkedni akar! Rajta. 

Lesznek nagy melléfogások is, biztosan, nade minden korrigálható, lehet hibázni, nem kell félni a babától! 

Azt már csak saját tapasztalatból merem hozzátenni, hogy a kisbaba nagy megbocsájtó! ;)

Emlékszem, ahogy a főnővér vitte le gyakran a szorosan plédbe, sőt, pólyába burkolt, ráadásul pelenkával beboritott, masszívan beöltöztetett hazatérő újszülöttet a mögötte kullogó szülők előtt büszkén haladva, a lenn várakozó családtagokhoz, az autóhoz, taxihoz. A friss mama húzta a lábát, vánszorgott leghátul, mint egy lábadozó nagybeteg. 

Nos, ehhez képest  most "Hawai" van!  Ám lehet, hogy a félelem, a szorongás, a megfelelés és az állandó összehasonlítás kényszere közel sem változott annyit azóta, mint a külsőségek!?  

A mélyen gyökerező elvárások mélyebben erezettek, a tradíciók és elvárások lassabban moccannak? 

Nemrég járt nálam egy kismama, friss mama! Most szülte első gyermekét. Minden jó, sőt minden szuper. Lehetne. De nem az. Zokog megállíthatatlanul, mert azt érzi hogy az anyja mindent jobban tud, és ő sose lesz olyan, ha megfeszül se, mint az anyja. 

Ugyanakkor az anyja, aki átvette az irányítást, mindig azt mondja, ó, de hiszen nem olyan nagy dolog ez, mit van úgy oda, hiszen neki ugye 3 gyereke is volt (van) és sose csinált ekkora ügyet belőle, mint most a lánya. 

A férje meg tehetetlen, egy pár napig kitartóan vígasztalta, simogatta, de aztánmár ingerülten rászólt, hogy hagyja abba a sírást, hiszen mindenki körülötte ugrál, ellátják mindennel őt is, a babát is, semmi dolga csak hogy megetesse és mégis nyavajog. Úgy érzi, hogy már a férje is az anyja pártjára állt.                               

Azt hajtogatta zokogva,hogy teljesen egyedül maradt. 

Nem írom le most persze a teljes terápiát, csak annyit, hogy arra kértem, ne legyen egyedül, hiszen szült egy kisgyermeket, a sajátjukat, egy kisfiút. 

Nekik ez a kisfiú: A Gyerek. 

Nem 3 darab, az igaz, de egy, aki az övék, és számukra ő most legfontosabb. Anyukája lett egy kisfiúnak. Megszülte, kihordta. 

Hogyhogy egyedül van?! Hogyhogy ő érzi magát egyedül??? 

Naná ő továbbra is a lánya maradt a saját anyjának is, de a pici kisfiú az övé, meg a férjéé, most ő ölelje át, a férjével együtt, tanulják meg,hogy kis család lettek, bámulják némán vagy se, az új jövevènyt, ismerjék meg egymás új hangjait, illatát, testét, lényét, és csak akkor engedjenek be ebbe a körbe valakit, ha attól jó lesz, ha a lét könnyebb lesz általa és tőle. 

A dolog működni látszik! 

Anyja is elfogadta az új helyzetet, sőt, anyák napján átölelte a lányát és adott neki egy szál virágot, mint anyànak! Szívemből örülök annak hogy így is lehet! 

A hordozás nem várt mellékhatása

Emlékszem, amikor Mór megszületett, milyen pici és törékeny volt.

Hogy a fejét milyen szigorú figyelemmel tartottam, nehogy billegjen.

Lépcsőn lépegetni is alig mertem, ha a kezemben volt.

Pontosan bevésődött a fejembe, amikor először mentem le vele az emeletről. Rajtam a narancssárga pöttyös itthonka, előttem Ádám, mögöttem anya. 

Jókedvű voltam, aznap vehettem le a kötést a császársebemről és végre óvatoskodás nélkül tusolhattam le, ami a 40 fokban igazi ünnep volt.

De mire leértünk, én teljesen lefőttem, úgy féltem, hogy leesek babástul a lépcsőn.

Persze nem történt semmi baj.

Ekkor készítette anya az első családi képet hármunkról.

Mindennek már 9 hónapja.

A szorongó, mindenben bizonytalan, a babájára rettegve tekintő új-anya képe már a messze távolban egy pici pötty.

A napi 24 óra -amit együtt töltünk- nyilván felruházott némi határozottsággal, hiszen nálam jobban senki sem ismeri, érzi Mórt és a jelzéseit.

De a hordozás -a sok, már agyonragozott előnyein túl- valami olyat adott, amire nem számítottam.

Bátorságot, önbizalmat.

Egyrészt ez a fajta közelség több érzékszerven keresztül is eljuttatja hozzánk, mikor mit szeretne a baba.

Érezzük a levegővételét, halljuk a legkisebb purcintást:) és ha melege van, hamarosan nekünk is az lesz.

Ezeknek köszönhetően gyakran azelőtt reagálhatunk a jelzésekre, mielőtt igazi hangot adna a nemtetszésének, akaratának.

A természeti népeknél gyakorlatilag ismeretlen a kólika, a bukás, nyűgösködés, mert kezdetektől hordozzák a kicsiket és pillanatok alatt összehangolódik a mama meg a kicsi.

Emiatt nincs mohóság amikor eszik, mert folyton ciciközelben van, nem nyel levegőt a nagy kapkodásban, nyugodtan, ráérősen eszik, így nem fáj a pocakja, nem is kell böfiznie...

Na, szóval a hordozott baba-mama kiegyensúlyozottabb tud lenni, ez a mi tapasztalatunk. Nekem ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy hívő legyek.

Aztán elkezdtük a hátiMórozást.

És itt jön a bátorság, önbizalom a képbe.

Előszöris hátra pakolni -akármelyik módszerrel is- a bébit-gyereket, nem kis határozottságot igényel. 

Aztán az, hogy nincs előttem, nem látom, kiélezi az érzékelésemet. 

Nem vicc, anélkül, hogy látnám, hallanám, tudom, hogy elaludt. 

Olyan utazás ez a baba-anya kapcsolatban, ami mélyebbre visz, mint azt valaha is képzeltem.

A hátiMórozás amellett, hogy nagyon kényelmes, neki jó móka, mert jobban kilát. 

A szabadságom is nagyobb, mert simán tudok enni-inni, sminkelni, ágyat kinyitni, anya Kiskegyed-ét átlapozni, róni a lépcsőfokokat és Benji öcsém Toffifee készletét megdézsmálni.

A hordozás már egymagában felturbózta anyai önértékelésem. De hogy a hátihordozás feltette a habra a cseresznyét, az tuti.

Innen tényleg messze az az első parázós lépcsőzés...

A szomszéd szerint a háton hordozott gyerekek büntiben vannak. 

Szerintem meg le van sz***va.;)

Anna

U.i.: Már csak azt kéne kiszuperálni, hogy a hátamon alvó Mórt észrevétlenül tudjam az ágyba áttranszportálni. Ma délután sikerült először. Szóval nem reménytelen.:)

Ági a képekről a keretben

Nekem kisgyerek koromból 5-10 fotóm van összesen. 

Emlékezetem filmszerű. Mindent lefényképez, megőriz. A pszichológusnál az is számít, melyik a legkorábbi emlékkép. 

Az enyén 2 éves kori. 

Album sose készült rólam. 

Semmi nem maradt ami az elmúlt gyerekkorom tanúja lett volna. 

Tárgyak, képek, játékok, ruhák- semmi. Én se őrizgettem semmit a saját gyerekeim életkezdetéről. Most már sokszor sajnálom. 

Nem tanították meg nekem anno, hogy kell ezt csinálni. Így maradtak a belső filmek, a megőrzött illatok, szinek és képek, hangok és dallamok.

Felnőtt voltam már, gyerekem is volt, amikor valaki az önismereti csoporton fotókat kezdett készíteni, sokat, csak úgy, rólam is. Zavarban voltam. Rólam? De miért? 

Ő azt mondta, hogy megismerd magad. Igaza volt. Megismertem magam. 

Hogy milyen vagyok mások, az ő szemében. 

Egyik se volt beállitott kép, spontán készültek. Ezután én is el kezdtem fényképezni. 

Szívesen bekereteztem, feltettem, nézegettem. 

Azóta is sok a kép a nagy falon. 

Jó rájuk nézni és elmélázni, mi is volt akkor és ott és úgy, és mindez miért is pont úgy és kivel és hogy. Albumok nincsenek, se esküvőről se hajtincsről. Emlékfilmek özöne viszont van a fejemben, katalogizálás mentesen. 

Ha fotó készül egy szép pillanatról, az jó. Dacolunk az idővel. Mindig az idő győz, de a kép legalább dacol vele! 

A kényszerkattintgatásról, a szelfikényszerről, a megélés odafigyelés  helyetti kattról most nem beszélek. Az más történet. Ebben lehet kényszeresség, kicsi mánia is. Önigazolás. Mintha élmény. Az valódi odafigyelés és a jelenben jelen levés helyett. 

A falakon képek. Sose éreztem hogy a bekeretezett fotók szomszéddá tennének. Egyszerűen csak jó velük. 

Digitális emlékképek

Komoly dolog a technika. Áldásos hozadékai ugyanúgy problematikusak is.

Az én gyerekkorom viszonylag színesen lett dokumentálva. Video felvételek, fényképek. Lehet, nem minden egyes nap, de minden rendszeresen meg lett örökítve anélkül, hogy így utólag bárkinek hiányérzete lenne.

Mikor terhes lettem, valami megkattant bennem. 

Mániákusan fotózni kezdtem a hasam.

Aztán videózni, ahogy mozog.

Majd eljött Mór születésének napja.

És onnantól napi 10-20 képet lőttem. Csak én. Mert van ám a gyereknek apja, nagyanyja, nagybátyja...is. Akik szintén fotózzák.

Ha mosolyog, ha nevet, ha kúszik, ha eszi a lábát, ha díbol, telefon máris kéznél, már fényképezünk is.

Jelenleg 1300 kép van a telefonomon. Úgy, hogy néhányat már töröltem, mert felraktam a laptopra.

Kinyomtatva elvétve van 1-2. 

Digitális formában van megörökítve Mór életének bent és kint töltött 9 hónapja.

Nehéz ügy ez. Mert neki minden pillanata nagy pillanat, ami jó, ha eltehető emlékbe.

De mi van, ha az állandó dokumentálás hatására a valódi emlékezés lanyhulni kezd? Vajon fényképek alapján fogok visszagondolni az első mosolyra? Az első megfordulásra? 

Vajon nem maradok-e lényeges dolgokról, amíg a fotózás- módra kattintok a telefonon? 

Nem baj-e, hogy ennyire, már-már kényszeresen próbálom minden pillanatát megőrizni? 

Amikor alszik, gyakran az elejétől végignézem a képeket. Meghatódok, elérzékenyülök tőlük. Hogy akkor milyen pici volt és most már milyen nagy.  

Ilyenkor boldog vagyok, hogy van mit nézegetni. És hogy lesz mit nézegetni.

Csak ki kéne nyomtatni őket...hogy nehogy egy rossz mozdulattal kitörlődjenek...

De addig is, míg a nyomtatásig eljutok, talán kevesebbet kellene fotózni...hogy a két szememmel véssem a fejembe az emlékeket. 

A szomszéd fala dugig van képekkel.

Mind szépen bekeretezve. A maradék albumokba rendezve tematikusan. 

Én meg azt sem tudom, hol van a babaemlékkönyv.

Nem csináltam lenyomatot Mór pici lábáról sem. Ajjajj. Milyenanyaazilyen? 

Mondaná a szomszéd fennakadt szemekkel. De le van sz***va. Jobb úgy mindenkinek.;)

Anna

Ági a 9 hónapja kibújt Mórról

KisMór 9 hónapos. 

Ügyesen betöltötte ezt a dátumot is! Nagy ellenálló, amit akar abban következetes:)! 

Anno a születése időpontjába se tűrt sürgetést,amikor a Péterfy Bori koncerten 3000 ember hangosan szuggerálta hogy induljon el kifele! 

Nuskán a reflektor fényével, mindenki kiabált neki a 40 fokban, késő este, de ő ellenállt, hiába táncolta, ugrálta végig a kedves mama meg az egész kompánia az egész estét! 

Most sincs ez másként! 

Anyukája is dettó ilyen volt mindigis! 

Az óvodában pl. amikor az általa nem szeretett ovinéni volt ott reggel, ő leszegte a fejét, megkapaszkodott az ajtóban és nem ment beljebb, hiába hivta, kérte. Ha hozzáért valaki, akkor orditott. Haza kellett vinni. Aztán ez az óvónő el is ment, sőt a pályát is elhagyta! Nade ilyenből nem egy sztori van ám! 

Így aztán csak azt mondhatom, hogy a boldog 9 hónapos szülinapon jó erőben rugaszkodjatok el a továbbiakhoz, éljen soká és sok örömben az igen erős akaratú Mészáros Mór és szülei! 

Ági anya napja

Tegnap este a Müpában megnéztünk egy cigány zenés darabot, a címe mindig kimegy a fejemből- Somnakaj- valami ilyesmi. Egy cigánylány neve. (Somnakaj-Anna voltam;) )

Hihetetlen furcsa és mélyről jövő lüktető érzelmeket húzott elő valahonnan a lélek mélyéről, könnyeket, mosolyt, szépséget, magát a zenét! Mert a zene az kell!  Ezt nevezi a lélektan aha élménynek? 

Állva és hosszan tapsolt a végén az egész terem, meghatottan, boldogan. Szűnni alig akaróan. Aztán kint ácsorogtunk a Müpa előtti téren, bentről a színházból lassan elment a közönség, az utolsó után bezárták az ajtót is. A művészbejárónál a boldog szereplők, zenészek, táncosok, színházi emberek ölelgették egymást. 

Mi vártunk. Mátét vártuk. A legnagyobbat. Ő hozta tető alá ezt a nagy vircsaftot. 

Fáradt  volt amikor összetalàlkoztunk és mindenkire mosolygott, akikkel búcsúzkodtak. Azok meg vissza őrá. Ölelések, fáradt, boldog emberek. Köztük mi is. 

Anyák napja estéje volt. Ragyogtak a csillagok, a zene bennünk zengett csendesen tovább, a kisMór a város túlfelén hinni akartuk, hogy szunyált, lefektetvén maga mellé az első anyàknapjás anyát s apját. 

Benji itthon, hisz hétfőn érettségi, őrá Amari -a barátnője - vigyáz, mi pedig Mátéval meg az apukájával lehajtottunk egy egy egy pohár italt mindenki szép álmára, a fáradtságos örömre,  a boldog fáradt anyákra, apákra, mindenkire, aki boldog, vagy se, de valahogyan mégis boldog szeretne lenni, Sumnakajra, és a magam részéről még a szomszédra is! 

Anyák napja=katarzis?

Tegnap volt az anyák napja.

Nekem az első, mint anyuka.

Tulajdonképpen furcsa volt, katarzist vártam, helyette mélázgatás, agyalgatás lett osztályrészem.

Lehet, páran meg akarnak majd kövezni -például a szomszéd-, de én az anyaságot nem nagybetűsen élem meg. 

Nem magasztalok senkit és semmit az egekbe, nem használok máshogy szavakat, mint eddig.

Én nem használom a gyermek szót, csak ha ironizálok. Nekem a gyermek a gyerek.

Az anyát kis betűvel írom. 

A terhességet nem neveztem áldott állapotnak, a végén egyáltalán nem is éreztem annak.

A szülést kifejezetten rosszul éltem meg, a szoptatás is kínszenvedés volt az első három hónapban. Most sem könnyű, a ma 9 hónapos Mór szinte kizárólag anyatejen él, amit néha megnehezít, hogy tejkövekkel küzdök.

Bevallottan kipurcanok egy-egy nap végére.

Nem vagyok tökéletes anya. Az arcomat nem járja át az áhitat.

De nem azért, mert nem vagyok boldog, vagy mert nem szeretem a végtelenségig a fiacskámat.

Hanem mert számomra ez az egész tök természetes.

Mór itt van, idepottyant közénk, felforgatta az életünket, de mi sem természetesebb ennél.

Megváltoztam? Meg hát! 

A tűrő- és teherbíróképességem határai számomra is meglepő módon tolódnak egyre kifele.

Már nem nyomkodhatom a szundit az ébresztőn. Mivelhogy az ébresztőm az orromat csavarva, a szememet kapirgálva kelteget.

Kevesebbet sírok, mert nem akarom Mórt megijeszteni. De sokkal többször érzékenyülök el, mint valaha.

Határozottabb, bátrabb, tettrekészebb vagyok.

Jobban értékelem a nyugalmat, csendet, mint korábban.

Stb.

De mindez teljesen természetes, ezekre Mór tanít, tréningez.

Mindettől függetlenül ugyanaz az infantilis, bohémlelkű, szépet-vidámat kutató, édességimádó, lökött tyúk vagyok, mint Mór előtt.

"Csak" kiteljesedettebbnek érzem magam.

Anyák napja alkalmából ezeken gondolkodtam. 

Tudom, hogy amit végigcsináltam, csinálok, a legnagyobb dolog a világon. Hogy nincs ennél szebb és csodálatosabb.

De mindezeken túl számomra ez a legTERMÉSZETESEBB állapot a világon. 

Nem áldott, nem katartikus. 

Hanem egyértelmű.

Mi mást is tennék? Mi más is lennék, mint Mór anyukája?:)

Pl lehetnék szomszéd...de lesz***m.;)

Anna

Ági az empátiáról, ami gyakran fáj, ezért menekülnénk előle

Igen azt hiszem, ilyen mindenkivel megesik. 

Nem baj, bár nagyon tud fájni. 

De mi ez annak a fájdalmához képest aki sír, aki bajban van! 

Persze, igen, szeressük, etessük, takarjuk féltett szeretteinket. 

De amiről te írsz, az az empátia! 

A segitőszándékkal egybekötött beleérzőképesség! 

Jobb lenne a világ ha ez a képesség jobban működne, jobban

élne, lenne, hatna. 

Van egy nagyon kedves barátunk. 

Okos, tehetséges, bátor, nyitott, őszinte, hiteles nő. 2 nagy gyerekkel. 

Ő maga olvasott, művelt és vad rajongója a Rolling Stones- nak is például. 

Nos, ő például a haiti földrengés óta több alkalommal kiment oda, és az ott élő árván maradt, táborokban élő gyerekeknek tanított festészetet, kreativ alkotást, kiállitanak, ösztöndíjakat nyernek, újra pályáznak, vannak olyan tanitványai akik igy bejutottak amerikai egyetemekre, a semmiből, a szeméttelepről. 

Visz ki ruhákat, mindent amit bír. Segít. Ott sok más, hozzá hasonló ember van. Összedolgoznak, segitenek.

Mostmár az Unicef is megkereste őket. Ennek következtében kevesebb a síró, éhező, kilátástalan életű gyerek. 

És sok ilyen embert ismerek. 

Nem eleget persze. Az önszervezett segités sokat segithet. 

Annak is aki kapja és annak is aki adja. Van amikor elég egy takaró. 1 pohár viz. Egy százas. Ha nem látjuk a fájdalmat, mert becsukjuk a szemünket, attól az még van. Nem oldhatjuk meg más életét, sorsát. De van, amikor segithetünk! 

Én egyszer karácsony táján egy menekült , 3 tagú, apa anya kisgyerek családot láttam tanakodni a boltban. 

3 kiflire és egy májkrémre számolgatták az aprót. 

Gyorsan kifizettem a sok cuccot ami a kosaramban volt, betettem egy szatyorba, odamentem, kezükbe nyomtam, biztosan mondtam valamit és gyorsan eljöttem! 

Mikor visszanéztem, már a kocsiból, ők kint álltak immár a szupermarket előtt. 

És néztek ide oda. Hogy mi is történt velük hirtelen, ott. 

Belső nyugalmat éreztem. Kicsit rázott a hideg a meleg kocsiban. Üres csomagtartóval érkeztem haza, békében, csendben. Kicsit biztosan sirtam is.                                                És itthon persze minden volt a hűtőben, nem hiányzott a vacsorához semmi! Még a másnapi ebédhez sem...

Azért hogyne emlékeznék én is arra, hogy a szivverésem elakadt, a víz kivert amikor anno a pici babámra néztem és elképzeltem hogy mi lenne ha, ez vagy az történne... és borzalmas volt. 

Azóta amiben és ahol tudok, ahol mód van rá, próbálok segíteni. A hivatásom is ilyen.  Nem sok ez, nem is elég, persze, tudom. De amit adok az, mindig jó helyre kerül és neki, aki kapja, jobb lesz tőle. Ennyi az én mozgásterem. 

A szomszéd meg sepregessen a saját háza táján! 

Szép májust mindenkinek! 

És boldog Anyák napját!

Ági

Rémálmok, rémképek

Tegnap, miután Mór elaludt -rajtam-, jégkrémet majszolva elkezdtünk Trónok harcát nézni. 

Nem fogok spoilerezni, azt sem mondom, mikori részről van szó.

Legyen elég annyi, hogy az egyik jelenetben egy kisbaba sírt, egy rongyba bugyolálva, télen, a szabadban. 

A további részletek nem lényegesek, de gondolom sejtitek, hogy nem egy vidám jelenet volt.

Erre én persze pánikba estem. 

"Jaj, valaki takarja be!"

"Jaj, valaki ölelje meg!"

"Jaj, az anyukája kell neki!"

"Jaj, valaki etesse meg!"

"Jaj, valaki vigye már egy meleg helyre!"

Egy idő után levettem a fejhallgatót, mert nem bírtam hallgatni, ahogy sír.

A szívem elkezdett szinte hallhatóan dübörögni.

Aztán már nem is néztem oda, helyette a vadul cicicumizó Mórt néztem, hogy de jó, ő be van takarva. 

Mióta anyuka vagyok, kétféle rémálmom van:

1. Velem történik valami és Mór hiába üvölt utánam.

2. Világégés van, káosz, füst és veszély, ahol bújkálnunk kell, de Mór sír.

A régi visszatérő rémképek (nem jön ki hang a torkomon veszélyhelyzetben, nem tudok futni...) helyett most ilyesmik nyomasztanak a ritka, alvással töltött órák alatt. 

Eddig is szorongva néztem a világ eseményeit, hogy merre halad az emberiség.

De mióta itt van Mór, mindez sokkal ijesztőbb.

Mégis, egy hihetetlen pajzsot épített körém a bizonyosság, hogy nincs az a fizikai-lelki fájdalom, amit ne tűrnék el érte.

Ez nem egy mártír vallomása, ez valami fura, beépített, az anyasághoz csatolt áru.

Az állandó szorongás, rettegés és az ezek mögött lappangó magabiztosság, erő és bátorság.

A kétféle érzés közötti rés viszont igazi gyenge pont.

És betonbiztosan betalál egy síró baba, gyerek, akár filmen, akár a valóságban.

Eddig is érzékeny voltam az ilyesmire.

De mostmár minden más megvilágításba került. 

A minap a Nyugatinál láttam egy kb pár napos-maximum hetes babát, aki torkaszakadtából visított.

A babakocsi fölé tornyosult apa-anya-nagyi és a kezét emelgetve beszélte hozzá, hogy "ó ne sírj!". 

Én meg úgy kellett visszafognom magam, hogy basszus, vegyék már ki, vegyék végig a lehetséges opciókat (éhség, kakispisis pelus, melegevanfázik, anyahiány...)!

Az agyam eldurrant, hogy egy apró újszülöttnek próbálnak az eszére hatni, egy zajos, büdös pályaudvaron, ahelyett, hogy tevékenyen megoldanák a babának nyilvánvalóan rossz helyzetet.

Erre az öcsém rámszólt, hogy ne legyek szomszéd.

Na igen. Így születnek a szomszédok.

És le vagyok szarva.

Vastagabb bőrt kellene növesztenem és megpróbálni kevésbé érzékenyen nézni a világra, ami tele van gyerekekkel, akikhez tulajdonképpen semmi közöm.

Vagy az anyasággal csak egyre érzékenyebb leszek? Hogy van ez? Lassan a Reszkessetek betörők is egy rémálom lesz, mert Kevint akarom majd ölelgetni, hogy ne aggódjon, majd én vigyázok rá?

Sok lenne a világ összes valódi és filmbéli gyerekéről gondoskodni. Azt hiszem.:)

Itt a sajátom.

Be van takarva. Jól van lakva. Biztonságban van. 

Ez az egy, ami számít.

Ez az egy, ami sosincs, sosem lesz lesz***va.

Anna

Ági a tapasztalatokról

Azon gondolkodom, hogy is van az, hogy vagyok én, meg az életem, az élményeim, az ahhoz tapadó érzésekkel. Ott van az ezek mentén kialakult értékrendem, ízlésem, viszonyulásaim, vagyis, én magam. Myself. 

Amikor már nem egyedül vagyok, most nem a társamról beszélek, hiszen a fentiek rá is vonatkoznak értelemszerűen, hanem amikor megszületik a gyermek, a gyerekeim, első és második és a harmadik. 

Minden életszakaszomban egy gyerek. Más külső, más nő, más lakás más minden. 

Ők amikor születnek, a jelent látják, a nekik kedves arcot, hangot, az akkori illatot, kedvet, rezdülést, az akkori mamát, anyát, Ágit, sőt Ágigabit, ahogy bennünket hívott anno Máté. 

És azt kapják értékrendben, nevelésben, elvekben, érintésekben, szeretetben, amit a szülők adni bírnak, adni akarnak, ott és akkor, itt és most, ahogy Mérei mester mondta mindig. ( Aki nem tudja ki ő: az egyik legfontosabb magyar pszichológus volt, de ő halhatatlan:)!, ő írta a Mérei- Binet Gyermeklélektan könyvet, aki nem ismeri, veszít vele.) 

Szóval, a baba akkor eszik, ha kap, akkor lesz tiszta, ha tisztába  teszik, akkor nem fázik, ha betakargatják, és akkor boldog, ha szeretik. 

Mindezt megteszik érte, megértik, mert meg akarják ismerni, megértik, mert meg akarják érteni, és szeretik, önmagáért, mert van, mert az övék. Tőlük függ! Kiszolgáltatott teljesen. 

Szülők, gondozók nélkül elpusztulna.  

Ez hatalmas felelősség, hatalmas lehetőség. 

Viszont a kisbaba megbocsájtó! 

Ha sír és nem értik miért, sír és sír és addig sír, amíg megértik. Akkor viszont elhallgat és boldog. Hálája jele a nyugalom a béke. A mosoly. 

Na jó, látom én, meghát én is anyából vagyok, hogy ez a béke és nyugalom néha csak pár percig tart, aztán kezdődik újra. 

De ez a megismerés, és ez a szeretet útja. 

Nem könnyű út, ezt nem ígéri senki, legfeljebb nem szokás róla beszélni! Aztán, amikor a gyerek elkezd növekedni és először ki is mondja, hogy nem, sőt nemnem, toppant, földre vágja magát, vicsorít, és ellenáll, na, igen, az egy nagy pillanat, egy nagy fordulat, az éntudat kialakulásának origója! 

És innen már más kérdések sora indul. De a fontos alapok kilakulásának, alakításának  idejét most élitek, Freud szerint a személyiség lényegi alapjai az első 3-4 évben kialakulnak! 

Nos, igen, én mint anya, sőt inmár grandma, ráadásul mint pszichológus, 2 felnőttnek látszó és egy épp felnövő gyerek után és mellett elmondhatom, igen, Freudnak ebben (is) igaza van! Élvezzétek, szeressétek ezt az időszakot (is), nem baj, ha nehéz, hisz ami fontos az szinte mindig nehéz is, nem baj ha hibáztok, semmi se baj, minden helyrehozható, ha van valós szeretet, egymásra figyeléssel, ha nincs önző érdek, irigység és számítás, ha nincs parancs-uralkodási vágy, akkor minden rendben, minden oké, még az is, ami úgy tűnik hogy nem:)!  

Minden megoldható, ha az alapok ilyenek! 

És hát, igen, ez még cssk a kezdete egy gyönyörű útnak, ahogy a Casablanca film utolsó jelenetének utolsó kockàjàn elhangzik az ezt kifejező klasszikus mondat! 

Nusikám, ha tudod, írd ide, a te memóriád szuper! 

***Szerintem arra gondolsz, hogy "Ez egy gyönyörű barátság kezdete...", de az nem az utolsó kocka...azt hiszem az utolsó mondat, hogy "maga sokkal szentimentálisabb, mit én."...vagy nem?:D***

Ragyogjon a májusi nap mindenkire! 

Nuska, Mór és Benji vonatoznak