Azt mondta valaki, aki nagyon nagy krízisben jött el hozzám, hogy amikor ma a rendelő fele jött, lassan sétált.
Gyalog jött. 10 perc az út.
Nézte az utat, az embereket, a fákat, a virágokat, látta az úton a szokásos forgalmat, az autók zaja elhalkult, a komor emberek szigorú tekintete ködbe veszett, az arcát és a haját fújta a szél, picit az eső szitálni kezdett, hagyta, jól érezte magát, könnyűnek, derűsnek.
Amikor megérkezett, így folytatta: "Nemrég még nem mertem a kislányomat magára hagyni egy percre se, hiába küldtek volna, ezt el se tudtam képzelni. Amikor vele együtt útra keltem, nagy nehezen persze, halálosan szorongtam mindentől, tele voltam mi lener ha kezdetű félelmekkel. Egyre ritkábban indultunk el, és senkinek nem mertem elmondani, hogy mennyire félek, mennyire elbizonytalanodtam mindenben és mindenkiben. Arról a káoszról nem beszélve, ami bennem belül volt, önmagamról, a reménytelen monotóniáról, a féltésről, a félelmekről, a felelősségtől."
Most, hogy jól van, és visszagondol az eddig megtett útra, azt mondja, a legnehezebb az első alkalom volt, a döntés, az elindulás, hogy beszélni fog, hogy elég volt, hogy mert segítséget kérni.
Itt a mese vége!
Beszélj, merj önmagadért (is) élni, lépni, elindulni!
Ezért írtam le ezt a mesét!
Szép, laza, derűs, békés sétát mindenkinek!
Rossz idő nincs, csak rossz kedv:)!
Ezt meg egy kiskamasz ismerősöm mondta, köszönés gyanánt! Igy legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése