Ági a meglepetésről

Azt mondta egyszer nekem valaki,- egy meghatározó személye sorsom alakulásának- egész kicsi voltam még, hogy ha vendégségbe megyek, de akár ha haza is, vagy akár jó ismerősökhöz, barátokhoz, mindig vigyek magammal valami meglepetést, valami ajándékot. Kislány voltam, szerintem 8-10 éves. Leforrázva álltam. Hisz nem vittem neki ajándékot. Gondolom, ezért mondhatta. A megszégyenülés gyomorgörcsére azóta is emlékszem. 

Kifejezte ezzel a tanáccsal, persze talán nem tudatosan, hogy nekem, önmagamnak, ha érkezem valahova, nem lehet örülni. 

Vigyek magammal legalább valamit, aminek lehet. 

Sokszor adok, viszek, veszek, sőt, küldök is ajándékot. 

Szeretetből, kedvességből, figyelmességből. 

De valahol mindig bennem lehet ez a gyerekkori intelem. 

Szoktam néha mondani a szeretteimnek is, amikor elmennek, hogy "hozz meglepit!"! 

Mai napig nem értettem, hogy ez miért nem vált ki belőlük mindig felhőtlen örömet. 

Maguktól persze sokszor okoznak kedves, kellemes meglepetéseket, csak úgy is, meg ünnepekkor is. Ilyenek. Kedvesek. Figyelmesek. Szeretet-teliek. 

Ma értettem meg valami fontosat. Hja! A lélek malmai lassan őrölnek. 

A gyerekkori intelmek, nevelési minták, szavak, tettek és szinte minden- hatásai elkísérnek, társaink,  bennünk vannak, hatnak, viszhangzanak, vonzanak és választanak. 

Ma már, remélem, hogy tudom, és el is hiszem:  ajándékot nem azért viszek hogy örülni tudjanak nekem, hanem mert ajándékot adni jó. 

És: az is lehet igazi nagy ajándék, hogy vagy, hogy épp akkor ott vagy, elérhető vagy, szerethető vagy, társ vagy,anya vagy, barát vagy, az vagy, aki vagy! 

Aki pedig ennek nem örül, annak miért adnál ajándékot?