A gyerek azt kérdezte: "Anya miért nem veszel fagyiiiiiit? Anyaaaaaa! Anyaaaaaa!"
A nő nem felelt, rá se nézett, húzta a gyereket, maga elé meredten, mintha egy kitűzött cél felé kellene minden áron eljuttatnia önmagát a gyerekkel együtt.
Hajuk lófarokban, egy nagy és egy kicsi "lány", egyformán, csinosan felöltözve, címlapfotók is lehettek volna, ha csak a ruha és egyéb külcsínen múlik.
A kocsijukhoz érve a gyerek azt mondta, hüppögte immár sokkal csendesebben: "anya, ha nem kérek fagyit, szeretni fogsz megint?"- A nő erre azt mondta: "szégyelld magad"- és nagyon bevágta a gyerekre a szuper kocsi szuper ajtaját.
Majd a mobilját a füléhez tartva, mosolyogva a szuperokos telefonba, elindultak.
Azóta nem megy ki ez a fejemből.
A babaülésük a legdrágább fajta, ahogy a kocsi és a külső dizájnjuk is.
A kocsi rejti az ülést, az ülés védi a kislányt az esetleges baleseti sérüléstől.
Nade a kislányt ki védi meg az anyának látszó nőtől?
Az anyának látszót meg önmagától?
Mire tanította meg ezt a kicsi gyereket ma, ezzel, amit vele tett? Amit talán észre se vett?
Mit gondolhatnak külön- külön most ők arról, hogy mi a szeretet?
Ezen gondolkodom. Nem jön álom a szememre...
Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése