Mór, a holnap 11 hónapos nagyfiú apás lett. Szinte észrevétlenül.
Napi több órát hordozom, igény szerint szoptatom, küzdök a tejkővel, a harapós bébivel és erre mit látok? Hogy tol el magától és az apját akarja.
Ha Ádám egy méterrel eltávolodik tőle már sír.
Tudok én mindent, hiszen én mondok neki nemet legtöbbször, például amikor harap, én kínzom legtöbbet a pelenkazással, íny-kenegetéssel, én adtam neki a kúpot, fogom le amíg vágom a körmét...
Apa meg vicces, szórakoztató.
Mindent értek.
És tudom azt is, hogy szeret a kisfiam engem is, csak most apa kell.
Tényleg megértem.
De azért fáj.
Minden jár neki, a legtermészetesebb, hogy bármit megteszek érte.
A szomszédnál is jobban lesz***m, hogy fáj a mellem a tejkőtől, főleg mióta Mór harapdálni kezdett, hogy hidegfrontnál a császársebem jobban fáj néha mint amikor friss volt, hogy alig alszom mióta intenzíven fogzik..ez nem nagy szám, komolyan. Nem vagyok mártír, ez alap, természetes, nem para. Mert amikor odabújik hozzám, minden kín elmúlik.
De hogy eltol...ez új.
Tudom, nincs jelentősége. És biztos lesz ez fordítva is. De most először fordult elő hogy azt éreztem, én csak egy testmeleg kajaautomata vagyok beépített rágóka és rázogatószék funkcióval. Oké, hangsúlyozom, tudom, hogy ez butaság. De akkor is kicsit igazságtalan.
Persze az anyaság már csak ilyen.
Érdekes.
Nem várok cserébe semmit. Csak egyet NEM várok: visszautasítást.
Azt hittem, ez ráér kamaszkorban. De ki tudja, talán fokozatosan készítenek fel a gyerekek arra hogy bizony nem mindig kell a mama.
Nem baj ez. Legyen több támasztéka. Minél több. Legyen sok bizalmasa, pajtása, szerető szomszédja (miért ne?)- rokona-ismerőse.
Tudom, hogy úgyis tudja, ha a háttérben (szipogva) is, de mama ott van neki bármikor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése