A visítós, hátát, végtagjait befeszítős, kezét ökölbe szorítós, szemeit villogtatós fajtát gyakorolja mostanság.
Hogy mikor?
Például ha apjaanyja bemegy a gardróbba és nem a porszívóval vagy a gitárral a kezünkben jövünk ki onnan, hanem neadjisten üres kézzel. Na ez állandó probléma.
Vagy ha elmegyünk a szökőkúttól. Vagy ott vagyunk, csak eláll.
Egyáltalán minden hisztit produkál, ami jó, de elmúlik.
Sok balhézó gyereket láttam már a parkban, utcán és rengeteg vörösfejű, üvöltöző szülőt.
Annyi bizonyos, hogy ezen esetekben mindketten a plafonon voltak és nem lehetett látni a dolog végét.
Azt ugyebár nem tudjatjuk, otthon hogy kezelik a hisztit, de azt láthatjuk, hogy nyilvános helyen hogyan.
Na és ez szerintem kulcsfontosságú.
Szerintem sok szülő úgy érzi, a nyilvános hiszti őt minősíti, fú, vajon mit szól a sok szomszéd, biztos azt hiszik, elrontotta a gyereket.
Egyrészt -ugye- a szomszéd le van szarva.
Másrészt, a hiszti természetes.
Nem minősít senkit.
A hiszti, mint a kamaszkori lázadás, tök természetes.
Képzeljük csak el.
A baba egy ideig csak feküdt, azt látta, amit elé tettünk, sodródott a széllel, a teste-lelke egy volt az anyjáéval, éntudat nélkül, csak a jelenben szemlélte a világot.
Aztán lassan kezd leesni a tantusz.
Van neki keze, ami az övé, nem anyáé. Van lába, azt is ő mozgatja, magától, jeee. Stb.
Aztán a testrészein túl kezd felfedezni dolgokat, ekkor kezd el mozogni. Már ekkor felfedezhetők az első dühkitörések.
Ez a frusztráció idézi elő a mozgásfejlődést, komoly funkciója van.
Mikor pedig már tud kúszni-mászni-állni-esetleg járni, egészen képben van, ami a testtudatot illeti.
Ekkor jön az ÉN. Én és a világ. A világ, ami tőlem függetlenül működik, néha nem úgy, ahogy én szeretném.
És bizony ez rossz érzés. Dühítő.
Nos, bármennyire is szeretnénk, egy babagyerek még nem tudja kezelni az indulatait. Az őt hirtelen elöntő idegesség új neki és pontosan azt teszi, amit mi, amikor idegesek vagyunk. Káromkodik (a maga módján), csapkod.
Ezt látni, elviselni nem könnyű, jól kezelni szinte lehetetlen.
De picit gondoljunk bele az ő helyzetébe.
Mondok egy példát.
Olvasod az újságodat, tök jól elvagy, mire jön valaki, aki nagyobb-erősebb nálad és elveszi, mert inkább most öltözködni kell.
Ugye hogy nem jó?
Vagy mondjuk fáj a fejed, rossz kedved van, erre jön valaki, hogy biztos éhes vagy és elkezd etetni.
Magyarul teljesen kiszolgáltatottak.
A kezdeti frusztráció arra kellett, hogy megtanuljon mozogni.
A hiszti pedig arra, hogy végre megtanulja kifejezni mit akar, hogy van.
Ez egy nehéz út, a kicsiknek és a szüleiknek is.
Gőzöm nincs, mi a helyes megoldás rá.
Ami eddig beválni látszik, az az empátia.
Nem adom oda, nem teljesül a hiszti tárgya, de nem szidom le érte, próbálok segíteni neki átbillenni az indulaton.
Legyünk őszinték, mi sem mindig tudunk helyesen reagálni ha felcsesz minket valami. Látható ez a hisztiző gyerekkel vadul ordító anyukán is. Miben jobb ő? Milyen példát mutat indulatkezelésből?
Én a hisztire nem reagálok, nem mondom hogy ne csinálja vagy hogy rossz dolog, azt úgysem érti, meg amúgy sem hall olyankor...
Figyelemelterelés egész jól beválik eddig.
Ha meg kicsit nagyobb lesz, hátha rá tudom vezetni hogy ha ideges, legyen egy párnája, amit olyankor megpüfölhet, belekiabálhat...
Majd meglátjuk.
Addig is, próbálok nem nagy feneket keríteni neki. Ne szokja meg hogy ezzel bármit elér.
Most itt tartunk.
Majd jelentkezem a fejleményekkel. ;)
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése