Volt, hogy én voltam beteg.
Olyan is volt, hogy mindketten, sőt, mindhárman azok voltunk.
De mindig volt 1-2 adu a tarsolyomban.
Vagy a szoptatás, vagy a hordozás.
Csakhogy most nem várt nehézségeink támadtak.
Mór megfázott, köhög, mindemellett a fogai egyszerre jönnek. Pazar.
Mit kéne tenni? Igen tudom, szoptatni és sokat hordozni. Eddig ez a legnehezebb napokat is megkönnyítette.
Ámde én meg lerokkantam.
Az esztergomi nyaralás során olyan ágyba aludtam, ami soha nem tapasztalt mértékben vágta haza 27 éves, ámde érzetben 127 éves derekamat.
Nem kicsit sajog, hanem pokolian.
És bizony így létezni is fáj, nemhogy hordozni a 11 kilós kisfiam.
Marad(na) a cici.
Ha Mór nem kezdett volna el random pillanatokban harapni. Nem sokat. De általában olyankor amikor altatnám, vagy nyugtatnám a szopizással.
Ha megharap, cicit elveszem, szólok hogy nem szabad, hogy fáj, néha le is teszem a vigyorgó szadizó babát a földre.
Mondják hogy ez elmúlik, de egyelőre aggasztó a helyzet.
Nyugi, szomszéd, nem adom fel, túl sokat harcoltunk a szoptatásért hogy néhány kard élességű rizsszem kifogjon rajtam, de azért nem sejtettem, hogy a sírva szoptatás korszaka visszatér majd.
Aki követi a bejegyzéseimet, tudhatja, hogy Mór kizárólag hordozóban vagy cicin alszik el.
Így felmerülhet a kérdés, akkor most mi van? Nem alszik a gyerek?
Természetesen alszik.
Mert van neki egy bezzeg apukája.
Feltűnt hogy Mór mennyire sokat kérezkedik ölbe a napokban, nyilván nem érzi jól magát. Aztán leesett, hogy basszus, a napi több óra hordozás hiánya biztos feltűnik neki, biztos az hiányzik neki.
Ádám elkezdte hordozni és láss csodát, Mór lenyugodott, csöndesen, elgyötört arcából halvány mosollyal nyugtázta, hogy végre a helyére került.
Szóval az apja csitítgatja a csatos hurciban, majd amikor már nagyon kipurcant, jöhet cicire, már nem harap, csak két slukkot szív és már alszik is.
Nekem persze tátongó űr van a lelkemben, hogy a csodafegyvereim nem, vagy alig működnek.
Hiányzik a hordozás.
Hiányzik a békés szoptatás, amit mostanság fegyelmezések kísérnek.
Haszontalannak érzem magam. Félkarú óriásnak.
Persze tudom, ez egy időszak.
És jó tudni, hogy a mélypontokon van, aki átsegít.
Nyilván a szomszéd dereka és a mellbimbója is vasbetonból van, soha nem fáj neki semmi, nem panaszkodik, nem sír, nem támaszkodik másra.
De aki nem szomszéd, az kell, hogy beismerje, hogy be tudja ismerni, mikor kell kiállni a sorból, hogy esetleg más adja meg a gyereknek, amire ő (most) nem képes.
Nem szégyen az. Persze nem is jó érzés.
Viszont minél mélyebbre kerülünk, annál magasabra tudunk kukkantani.
Szóval lesz még itt sok-sok hordozás és meghitt szopizás.
Addig meg megpróbálok (felszisszenés nélkül) hátradőlni és gyönyörködni a hordozós apuka látványában, amit mé a szomszéd is megirigyelne. ;)
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése