Ági az ambivalens érzésekről

Szinte mindenben van ambivalencia. 

Az nem baj, csak néha (gyakran) nehéz. Amikor nem alszik a gyerek és te fáradt vagy, álmos, kimerült és ideges, akkor persze, hogy maga a jóisten se tud lángolva szeretni. 

Amikor mindent adtál, amid van, meg egy picurkát még többet is és még mindig ordit, akkor igenis nagyon rossz tud lenni. 

Rossz érzés, rossz gondolat, rossz az egész világ.

Aztán ha csend lesz, elalszik végre és te is pihenhetsz, akkor ébredéskor ránézel és helyrebillensz. 

De van, aki nem. 

Ez megint kicsit szakma, de egy kicsit saját élmény is.

Van hogy nem sikerül könnyen visszabillenni. 

Ez aztán, ha párkapcsolatban- ha babakapcsolatban (stb)- okozhat krizist, érezhezed hogy vége mindennek. 

Persze nincs, de érezheted! 

Első lépésként úgy segithetsz magadnak, hogy ne maradj a rossz érzéseiddel magadra, magadban. Oszd meg. 

Ha lehet, azzal, akire vonatkozik, és- vagy olyannal akit szeretsz és aki jelenléte  megnyugtat, akit szeretsz s viszont. Sokszor elég egy ölelés, egy érintés, elég ha meghallgat. 

És fontos az is, hogy legyen magánszféra, legyenek a mamának külön programjai, néha felfüggesztődhessen a szimbiózis. 

Mert amikor egy nő teljes egészében, 24 órában anya, az csodás, de az anyaelemek is kimerülhetnek! 

És a baba nem akar mást mint boldog anyát! 

Érdeklődve nézi, hogy a mama kinyúlva fekszik mellette. De segiteni nem tud, "csak" azzal hogy van:)! 

Vegyetek igénybe segitséget ha van, merjetek inteni és kilépni a baba mellől az ajtón. 

Lehet kicsit rossz ez is, nehéz, de hatalmas lesz a belépés öröme! 

Anno, ezer éve, este lefektettem Mátét, anyósom érkezett bébiszitterkedni. 

És mint kezdő lélekbúvár, mint tanuló, önismereti csoportra indultam. 

Puszi Máténak, integetett is fekve, mosolygott, 2 éves lehetett? Megbeszéltem vele hogy megyek és ő alszik, és Ibu jön és vigyáz rá, és mire felébred itt leszek.. satöbbi. 

Nyilván magamat győzködtem erősen! Kiléptem a szobából és öltöztem. Egyszercsak ki áll mellettem az előszobában, pucér talppal, pizsamában és teker magára kapkodva egy nagy sálat meg mindent amit lát? 

"Sapa, kaba, baba isz el"- hadarta, közben engem nézett, felém kapkodott, lázasan sietett, hogy velem jön. 

Ó nem, ő már akkor se volt önző, már akkor se a másikat (én) akarta   akadályozni, visszatartani. 

Nem nem, ő akart társulni, ő akart helyzetet megoldani. 

Anyával, együtt lenni. Akit szeret, aki őt szereti, nem magára hagyni. 

Ő ma is ilyen. Jó ez neki?  

Egyet tudok, hogy szeretni, jól szeretni, közben önálló identitásnak is megmaradni, ami szintén létkérdés, nagyon jó, mindennél jobb lehet, de néha (soxor?) irgalmatlanul nehéz. 

Ági a szoptatás vs közösségi oldalak-témáról

Freud biztosan tudná a tuti választ erre a farizeusságra is. 

Valamelyik jó könyvben olvastam egy fejezet kezdetén hogy a "fejfájást be kellene tiltani"- tetszett nagyon! 

Ha ez ilyen egyszerű lenne!?! 

Betiltom oszt jónapot, el van intézve. Háááát... Sokan tudnának sokfélét mesélni tiltott dolgok titkos megvalósításairól. Most ne erről beszéljünk, noha ha valaki erről írna, az jó lenne! 

Ámde a képmutatás az nagy úr! 

Meg a hazugság is. 

Mert gondoljuk végig hogy mit is tilt be az aki a diszkrét szoptatós képet betiltja?

Ő nem tud az anyasággal, a nőiességgel,  a gyengédséggel, az intimitással mit kezdeni. 

Én sem szeretem, amikor valahol telibe-kitárulkozó szoptatásos helyzet közepébe kerülök. 

Mondjuk egy étteremben, de legyen az bárhol. 

De ez a betiltás nagyon másról szól. 

És ez szomorú. 

A terápiás helyzetekben is gyakori hogy az intimitás, a gyengédség, az érintés mennyire nehéz. 

Mennyi félelem társul hozzá. 

Mennyi meg nem valósult vágy. 

Sok kapcsolat megy ettől tönkre. 

A ki nem mondott szavaktól, a visszavont mozdukatoktól, az érintés hiányától. Helyette mi van? 

Indulat, düh, agresszió, depresszió, magány és a másikat elítélő, fensőbbséges erkölcsi pallos könnyen lesújt. 

Persze a másikra! 

Mert mindig ő a rossz, ő a hibás, ő a bűnös. 

Nosza, bántsuk, tiltsuk be, hagyjuk el! 

Aztán magára maradva az ilyen ember, amikor belenéz a tükörbe... 

Nos, az egy nagyon keserű pillanat lehet. Pszichológusként tudok ehhez viszonyulni. 

Hiszen ott ő keres meg, kliensként, mert szeretne változni, változtatni, gyógyulni. Motivált a változásra!  

Belátja hogy valami miatt nem jó az élete.

Önmagát szeretné megismerni, változtatni, hogy jobb lehessen neki és vele. 

Magánemberként a mindennapokban viszont taszitanak az ilyenfajta emberek, mert félek a humortalan, merev, másokat megítélő és szabályozni akaróktól, a farizeusoktól. 

Freud, mint mondtam az elején, tudná a választ, az okokat is sorolná, végtelenségig. 

Talán mi is tudunk sorolni lehetséges okokat. 

A megoldásokról viszont el kellene komolyan gondolkodnunk! 

Ő, mármint Freud igy fedezte fel a pszichoanalízist:)! 

Ági arról, hogy kihívás a Kihívás

Anna kérdezi tőlem, hogy miért nem csinálom a Kihívást? 

Csinálom én, csak másnak hívom:)! 

Ki be rohangálok, fel le a lépcsőn, mert teregetek, pakolok, főzök, elmegyek, visszajövök, közben bolt, munka, intéznivalók, kert, hajmosás, Mórozás, tevés-vevés, egymás froclizása, na mindezt nevezném  én a mindennapok kihívásának. 

Nagy a nyüzsgés, sok a teendő, el is fáradok rendesen. 

De ez nem a rossz fáradtság. Értelme van, ad sok sok örömöt. 

KisMór ahogy ugrál az ugrálójában, az valami frenetikus. 

Hangosan kacag, s vele mi is! Zeng a ház. 

Sokan vagyunk, jól vagyunk. Ez jó! 

A rendeléseimen sokszor látom hogy mennyire magányosak, elvadultak az emberi kapcsolatok. 

Azt is, hogy a gyerek-szülő viszony milyen szűk körben mozog: hogy tanul, hogy viselkedik, hogy eszik, és miért éppen úgy teszi azt amit tesz. 

Fogadd el és szeresd olyannak, amilyen, azt, akit szerethetsz. 

Talán ezt a legnehezebb megvalósítani. De mi ebben ennyire nehéz? 

Aki tudja a választ, ne titkolja, ossza meg a titkot, sok múlik rajta...

Ági arról, amikor a jó szomszéd fűje szép zöld

Most arról írok hogy vannak jó szomszédok, akik milyen jó is, hogy vannak! 

Mert van ám olyan is hogy valaki jó indulatból és szeretetből mond vagy tesz valamit. 

Sokszor rosszul eshetnek az őszinte szavak, de ha nem kap gellert a szándék, ha nem sértődünk meg miatta rögvest, akkor akár segithet, lendíthet és javíthat is!  

Bizony nem minden szomszéd zöldebb. Van nagyon jó szomszéd is! 

És de jó hogy van! 

Olyankor az isteni előny, hogy közel van, elérhető, lehet rá számitani! 

Remélem sokaknak van ilyen szomszédja! Legalább egy jó ha van:)!  Nagyon-nagyon fontosak a jó szomszédok!  

Szóval attól még hogy esetleg a gyereke babakocsis, nincs és nem is volt soha semmilyen hordozója, 4 óránként etet és ráadásul a gyereke imádja a főztjét, és naná hogy időben és békésen fogzik, bilizik, köszön még a szomszédnak is, és bónuszként végigalussza az éjjelt és szereti a férjét és a férj meg őt, szóval, ettől önmagában nincs lesz..va, még lehet igaza több mindenben is és lehet az is, hogy ő a jó barát.                                             Vannak durva, boldogságtolvaj (irigy), öröm-ölő emberek. A közvetlen közelben is lehetnek ilyenek. 

Mit lehet tenni? 

Első és legfontosabb, hogy meg tudjuk állapítani hogy ki a jó és ki a rossz szomszéd! 

Hú de nem mindegy! 

De aki jó szomszéd, azt engedjük közelebb magunkhoz! 

Aki viszont mosolyog vagy sem, de mindig rosszabb lesz tőle a nap, ha valahogy megnyilvánul, nos igen, ő a rossz szomszéd. 

Tőle érdemes távolabb lépni. 

És még valamit mondanék. 

Igen, van akinek van tapasztalata, anyáink, apáink, az ő szüleik, az ő szomszédaik, sőt az azoké is és ez szinte a végtelenig fokozható. 

Ám ez nem jelenti és nem adja az alanyi jogot arra, hogy a saját megélt élményük árnyékába kényszerítsék azt, aki most készül épp élete nagy eseményére, mondjuk szülni! 

Sokszor elhangozhat az a letaglózó mondat hogy én csak tudom, hisz én már 2x3x, nx szültem, vagy az, hogy mit vagy úgy oda, nem nagy dolog, más is kibírta, és sok más hasonló. 

Hallottatok esetleg ilyesmit? 

Egy másik ember cselekedeteinek, döntéseinek, lényének bagatellizálása mindig az alá-felé rendelt viszonyról szól. Aki így beszél, annak nagyon fontos a dominancia, kikényszeríti a fölényt, a tiszteletet, fontos az uralkodási igénye,  szereti függőségben tartani a környezetét, lételeme, hogy ő legyen az akire felnéznek, a referencia pont, az etalon, a bezzeg. 

Örömöt ront, félelmet kelt, indulatot generál, és közben elismerést és szeretetet vár el. 

Ám ez már egy másik téma, igaz, nehéz téma, hogy mit lehet ilyen helyzetekben tenni. 

Önmagunkért, meg aztán már az újszülött kisgyermekért, az alakuló új családért, a belső szabadságért, a valódi szeretetért és a saját jogú boldogságért. Kívánok mindenkinek jó szomszédokat, és mivel mindjárt éjfél, szép álmokat! 

Ha lehet akkor ne a szomszédról:)! 

Ági

Húsvét reggel Áginál

Ági a hibákról és a húsvétról

Anno, nem sokkal születésem után, már az édes otthonban, egy konyhai hokedlin, nyitott sütő ajtó előtt fürdettek, mert ott volt jó meleg. 

A szappanos kéz csúszik, én meg hirtelen berepültem a sütőbe. 

A családi legendárium része ez a történet, hiszen itt vagyok sületlenül, ilyen szempontból tutira épen, de valahányszor ez a sztori említésre kerül, és lepereg előttem mint egy kisfilm, mint egy vágókép, egy kis snitt, picurkát kiver a víz tőle, mielőtt elmosolygom a történetet.  

Ez jutott eszembe a hibázásról, elsőre. 

A tökéletesség vágya talán innen eredhet: szeretnénk tutira menni, szeretnénk hinni hogy velünk nem fordulhat elő mindaz, ami másokkal! 

Hááát, jelentem, előfordulhat, aztán vagy megússzuk, vagy sem. 

Amit megúszunk, azt elnevezhetjük mondjuk hibának, vagy mázlinak, vagy annak, aminek! 

Lényeg, hogy ne legyen belőle semmi maradandó baj, "legfeljebb"  egy (rossz) emlék. 

Azzal meg már elbánunk, nem igaz? 

(Én csak tudom, hisz ez a szakmám :))))          

Nade itt a húsvét!                         Annával számtalanszor festettünk  tojást, legutóbb tavaly, amikor a kisMór még "bentlakásos" volt. 

Ahogy azt kedvenc, sőt, kedves sógorom (is) mondja, elmúla a húsvét de nem múla el a bájgli

Így igaz, mindig volt bájgli, meg minden húsvéti kellék. Nyuszink nem volt. "Csak" Nyuszika. Ez Anna beceneve az atyai szájból:).   

Egyszer Ibu, (a szupernagyi) vett húsvétra 2 kiscsibét, tiltásom és kérésem ellenére Nuskának, még a Hadházin, az emeletes házba...A papagáj kinőtt kalickájába tettük, hova máshova??? 

Azt már nem kell mondanom se, hogy az egyik félszemére vak is volt. Mármint az ajándék csibe! 

Na ja, anyósom (amúgy xuper) gyermek és felnőtt ideggyógyász volt, nem pusztán szupernagyi! :) 

Nade Nusika imádta őket, és ez természetesen mint mindig, akkor is Ibut igazolta. 

Húsvét vasárnap van, a legkisebb fiúnk, a család Benjaminja ma, 20.-án 20 éves! (Anno pedig Nusikát hoztuk haza a szülészetről húsvét napján. )                 Így aztán igen boldog szülinapot, örömös feltámadást, szép húsvétot  kívánok mindenkinek! Benjinek külön! 

Ági a Tutitippről

Emlékeztek a Sose halunk meg-ben a tutitippre? 

Na, valahogy így. 

Sokszor nem jön be. De van amikor igen. És? Akkor mi van?  

Én azt hiszem, hogy amikor pusztán önérzeti kérdés lesz bármilyen igazságból, azt ott és akkor megette a fene.  

Mert akkor már nem arról van szó, amiről szó van, hanem arról hogy ki kit győz le. Sajnos nem meg, hanem le! 

Hatalmas a különbség! 

Mert a vitakultúra gyakran sajnos a béka segge alatti. 

Hiszen ha úgy vitáznánk, hogy tiszteletben tartjuk, amit a másik mond, emellett elmondjuk egyenrangúként a saját szempontjainkat is -amit vagy elfogad vagy sem-, akkor arról beszélnénk pontosan, ami a valós témánk. Mert nem az lenne a cél, hogy mindenképpen  behódoljon a másik ésengedelmeskedjék. 

Bizony, ez nem egyszerű dolog!  

Van, akinek pusztán abból fakad a megdönthetetlennek vélt önbizalma hogy mindig mindenkinek megmondja a tutit. Elvárja az engedelmességet. Nem tűr ellentmondást. Azt hiszi hogy, ő erre hivatott. A tuti igazság birtokosaként! 

A másik pedig mindeközben valójában egyáltalán nem számít. 

Csak és kizárólag a saját önigazoló lénye! Csak a saját győzelme, a másik megsemmisítése. 

Vérre menő szócsatákkal. 

Aztán olyan is van, hogy valaki azért teszi amit tesz, mert saját tapasztalata szerint az úgy valójában jó! 

Nem érti hogy ami neki jó, az a másiknak miért nem felel meg? 

Itt ismét előjöhet az előzőekben emlitett csapda: "aha, te ezt nem hiszed el nekem, nem fogadod el, ergo, engem nem fogadsz el,biztosan  lenézel, magadat okosabbnak hiszed, stb." 

Ám ekkor megint nem az etetésről, altatásról, egyébről van szó, hanem a megingatott önbizalomról, az ingatag énképről, a kielégitetlen vágyról, hogy szeressenek, tiszteljenek, fogadjanak el!  

Néha én is észrevettem magamon, hogy mekkora hévvel akarom meggyőzni a másikat, miközben nem is hallom meg az érveit. 

Bizony, ilyenkor másról lehet szó, nem a bébipapiról. 

Sajnos ez sok párkapcsolatban kialakuló komoly krizis alapja is lehet. 

Mert néha igenis nagyon nehéz elfogadni, hogy a másik fél nem a tulajdonom, nem uralkodhatok a gondolatai és döntései felett, akkor se, ha nagyon más, mint amit én helyesnek tartok. 

Nem tulajdonom a párom de a gyerekem se, és  ha megtesz valamit, amit pedig ő nagyon másként érez jónak, lehet, hogy azért teszi, mert szeret és fél, hogy ha nem engedelmeskedik, elveszíti a szeretetet. 

Itt a baj, hiszen az egyik fél bizony félelemből cselekszik saját akarata ellenében, a másik fél pedig zsarol, kizsarolja az engedelmességet. 

Persze gyakran ez nem tudatos, de ha megpiszkáljuk, akkor bizony ez az igazság. 

Nade akkor ki szeret kit? És mi a cél? És ki jár jól? A kisbaba biztosan nem. Az anya? Ő se. A nagyi? Ugyanmár. 

Lehet, hogy mégis érdemes lenne megtanulnunk úgy szeretni, úgy segíteni, úgy megérteni a másikat hogy az neki is jó legyen!? 

Ne csak úgy tegyen, mintha. 

Óriási a különbség! 

Igen, lehet, hogy finomabb a bébipapi, ha van benne cukor! Oké, igaz. 

De ha a szülők ezt nem szeretnék? El kell fogadni. 

Nehéz? Igen, valljuk be, néha baromira nehéz! 

Aztán persze van ám olyan, amikor megértem és kipróbálom azt, amit a másik javasol és mit ad isten, beválik! Olyankor örülni kell, hogy valami sikerült, tök mindegy, hogy kinek volt igaza! 

De egy puszi azért mindenképpen járjon érte;)!  

(Azt csak nagyon halkan merem megjegyezni hogy úgyis eljön majd az a pillanat, amikor maga a gyermek dönti el, hogy mit(kit) szeret! Szemünkbe köpi, ha olyat adunk neki amit utál!) 

Addig meg sok- sok humort, nagy adag elfogadást és megértést, rugalmasságot, mérhetetlen türelmet és nagyvonalúságot kívánok mindenkinek!  

No war but peace:)! 

Ági az életnagyságú céltábláról

Vettem szombaton egy csokor medvehagymalevelet, erre másnapra kivirágzott. 

Azóta már a medvehagymalevél sehol, de egy vékony szálon a fehér fürtös kisvirág, az virít! 

Amikor Anna pici volt, mondjuk annyi mint most a kis Mór, ő már sok mindent eszegetett, iszogatott, szerette, élvezte az ízeket, színeket. 

Derűsen eszegette a pici falatokat, csettintgetett is a szájával, jelezvén, hogy finom! 

Érdekes, akkor és ott, körülötte nem volt szomszédszerű képződmény, vagy csak én nem vettem észre... 

Persze olyan azért volt, hogy azt mondták hogy te jó ég, megfázik ez a kisdrága,  mert nem volt rajta sapka és borzolta a haját a szél, vagy a szoknyácskája miatt szóltak, hogy "megbetegszik a kis veséje, kifázik örökre",  meg olyan is volt hogy nem kell ilyen szép kislánynak az a csúnya cumi, és azt is mondták hogy "jaj a mama is kislány még, nem korai ez a baba?"- mondjuk Anna volt a második, 34 múltam akkor és a terhesgondozáson meg idős terhesnek neveztek már akkor, képzelhetitek 7 év múlva mi volt Benjivel...) - hát igen, így hogy belegondolok, mégis voltak szomszédok akkor is, de valahogy az akkor nekem fel se tűnt. 

Anna adhatta akkor a magabiztosságot, az önbizalmat, mert ha valami nem tetszett neki, azt elutasította, amit szeretett azt is kimutatta.

Mielőtt sírt,csücsöríteni kezdte a száját, esélyt adva nekünk arra hogy ne tegyük azt amit terveztünk, mert sírni fog... Ha vettük a lapot, akkor megmaradt a csücsörítésnél és aztán hálásan vigyorgott, ha módosult a szándék és elégedetté tettük. 

Igen mindig érzékeny volt, szerette ha dícsérik, amikor kicsit nagyobb volt és hercegnőnek öltözve járt, volt hogy úgy mutatkozott be hogy Hófehérke vagyok, és elvárta az ennek megfelelő bánásmódot. 

Ehhez képest bizony nagy lépés az anyaság. 

Igen, valóban sokszor és sokan tenyerelnek bele az intimszférába, tapintatlanul, önérzetesen, tévedhetetlenül, erőszakosan. 

Én, aki akkor még nagyon naiv voltam, amikor Anna kicsi volt, ezt ösztönösen úgy oldottam meg, hogy mosolyogtam, továbbléptem, vagy könnybelábadt szemmel semmit se szóltam, vagy valami tétovát legfeljebb, aztán sokszor magamban örlődtem, sokáig. 

Akkor még nem volt fogalmam az aszertivitásról! :)

Érdekes, azt sose gondoltam hogy nem vagyok jó anya. 

Hiszen annyira megtettem mindent, amit én magam jónak gondoltam, hogy nem kételkedhettem abban hogy van, amit nem. 

Nade hozott anyagból dolgozunk, anyának se lehetünk jobbak, többek, igazabbak, mint amilyenek vagyunk! 

És legyen ez elég biztatásnak! 

Sárga irigység (Ági)

A sárga rikító szín, nehéz nem észrevenni! 

Az irigység is azonnal érezhető, látható, hallható. Sokszor még szagolható is😉! 

A nők olykor borzasztóan irigyek, féltékenyek tudnak lenni!

(Persze a férfiak is, de az más téma. Ott a kinek van nagyobb, erősebb, szebb és jobb autója, nője, tulajdona kérdések körül forog leggyakrabban a rivalizáció. Volt idő, amikor párbaj vagy háború döntött arról ki a leglegleg.) 

Az irigység nehéz ügy, mert eltorzítja a testet és a lelket, és ez a torzulás olyan, mint a hibás tükör, nagyít, kicsinyít, semmi sem olyan benne mint valójában. Egyszer azt mondta egy szép és fiatal nőre egy másik, jól hallhatóan egy orvosi váróban hogy minek az ilyennek gyerek? A szép lány okos is volt, rámosolygott és azt mondta szép a babád, látszik hogy szereted, mint én az enyémet! 

Intett, köszönt, távozott. 

Ez jutott most eszembe hirtelen. 

Sok olyan megjegyzés születik amely bántó és alapja az irígység. 

Ő sovány (szép, ápolt, humoros, szabadon él, gondolkodik, mosolygós, derűs, hűséges, türelmes, fiatal, stb.), én meg nem. 

Szeretnék olyan lenni, ámde ez is, mint annyi más, megmarad passzív vágynak. Ezért aztán lefikázom őt, aki tesz érte hogy olyan lehessen amilyen, és leszólom. 

Ezzel aztán fel is mentem önmagam, hiszen aki leszól valakit, az automatikusan feljebbre teszi önmagát, mert ugye fentről lehet igazán jól lebeszélni, leszólni, lenézni. 

Az irigy ember ritkán boldog ember. Hiszen minden pillanatban dolga van, mindenkiven riválist, ellenfelet lát, ez beivódik a pórusaiba. 

A saját élete a lefolyóba megy, míg a másét irígyli közben. 

Irigység elleni szer, ha belegondol az irigy a saját házatájába, abba, hogy ott kellene sepregetnie talán, mielőtt a másikat leszólja. 

Ha ott minden oké, akkor jön a derűs mosoly, és az a hozzáállás,ahogy a szép és fiatal anyuka reagált ott és akkor rendelőben. 

Irigységmentes szép napot, söprögetést a saját ház (nem a szomszéd) tájékán, ez kihívásnak se rossz:), és a sárga legyen inkább nárcisz, napsütés, rántotta vagy vaniliafagyi, vagy anyatejes kaki, bármi inkább, mint a szánalmas irígység! 

Ági Anya lett-2. rész-Anna

Ma van Anna szülinapja. 

Maradjunk abban hogy elmúlt 20.:)

A nagy testvére és közte 10 év telt el. Okaira itt és most nem

térnék ki. 

Egy keddi napon született meg. 

Mint "mindig" ekkor is veszélyeztetett terhes voltam. 

Az 5. hónapig még a gyerekklinikán se vette senki észre hogy babát várok. (Volt ott baba elég...) 

Dolgoztam, legyen elég, hogy nehéz munkát végeztem. 

Utolsó pár hétben már befejeztem. Készültem, kimostam a kisruhákat, pakolgattuk a bútorokat ide-oda, hogy beférjen a kiságy, meg a legszükségesebbek. 

Kell mondjam hogy ekkor is tanultam, megint és még mindig, Pestre jártam. 

Ott is fontos volt hogy ne tudjanak a babáról, mert akkor nem tudtam volna befejezni. 

Anna ebben is ügyesen kooperált. Második gyerek, második diploma. Szóval, egy keddi napon kontrollvizsgálatra érkeztem a klinikára. Megvizsgált az orvos (egy másik, nem akinél Máté született), "kicsit" keményen, úgy éreztem. 

Mondta is utána, hogy induljak nyomban fel a szülészetre, szerinte megindult a szülés. 

Nem értettem, nem éreztem a vizsgálat fájdalmán kivül semmit. 

Jól voltam. 

Lefektettek, én ezt sem értettem miért. Jött a dr, mondta hogy hozzanak oxytocint. 

Nane, gondoltam én, azt már nem. Mondtam is, hogy ezt nem szeretném, várjunk, a baba oké, láttam az ultrahangon, én is remekül, akkor minek a szer? 

Az orvos azt mondta oké, 1 óra múlva visszatérünk rá. Elment. 

Férjem ingázott a munkahelye (a klinikai elméleti tömb) és köztem. 

Persze hogy ekkor is, megint és azóta is mindig, sok dolga volt:)! 

Épp azon morfondíroztam hogy kellene valami könyv, amikor beindult a dolog. Felgyorsultak az események, és mire a dr visszasétált, már élesben zajlott  minde, reggel 9-kor érkeztem az ambulanciára, és délben háromnegyed 12- kor már megszületett Anna Eszter. 

A nevét, az Annát, Máté választotta, az Esztert én. 

Amikor ráirták a karjára az Annát, akkor kértem meg a szülésznőt hogy írja oda az Esztert is! 

Kerek, rózsaszín, elégedett, ügyes kislány született aznap ebédtájt. 

Nagyon éhes voltam. 

Az ebédosztó osztotta az ebédet, paprikás krumplit. Letette az távoli szekrényre és kiment. 

Evőeszköz nuku, nekem se volt persze, miután nem szülni érkeztem. 

Éreztem a finom illatot. Nem értem el. Senki nem volt ott, a kedves papa végig jelen volt, de amint kiderült hogy minden oké, elment dolgára, meg értesíteni Mátét, a szülőket és nagyszülőket, hogy megérkezett Pannuska. 

Így aztán a paprikás krumpli ahogy jött, úgy ment, érintetlenül. Éhen maradtam. Nusika nem, ő kezdettől ügyesen és

rendületlenül  rámcsatlakozott. 

Délután anyósomék, Ibu és Papa érkeztek, orvosiköpenyük zsebében csempésztek be kristálypoharat(!) meg  kis üveg pezsgőt, koccintottunk, hogy a veszélyeztetett terhességből egészségesen kerültünk ki! 

Máté is megérkezett apukájával, megtekinteni a jövevényt. 

Engem hosszan ölelt, összebújtunk. Meghatottan, megilletődötten, de inkább udvariasan méregette a kiságyat betöltő kis csomagot, megtapogatta, de igazán egy dolog izgatta, hogy mikor indulnak már haza. 

Technic legó bűvölete volt a célkeresztben, a korábbi ígéret beváltása, nevezetesen, hogyha meglesz a kishúg, megkapja az áhított legót. 

Másnap már azzal gazdagodva érkezett, és összehasonlíthatatlanul sokkal vídámabban és nyitottabban a világra és benne ránk, mint előtte napon. 

Meghatott volt most is, türelmes, viccesen kedves. 

És büszke az új legóra:)! 

Betette a kiságyba, megmutatta, azt hiszem, ennél nagyobb húg és helyzet elfogadás nem is lehetett! 

Ő akkor volt 10 éves. 

Egyébként Nuska mellett innentől mindig ott sertepertélt, büszke volt rá, tanította, teáztatta, mikor miben segített. 

Rám is nagyon odafigyelt! 

A kisAnna húsvét hétfőjén hagyta el velünk a klinikát. 

Sütött a nap, meleg volt. 

Őt is kis fülesdobozba fektettük, abban aludt, autózott haza, bilikék Trabantban, piros fehér horgolt szoknya és felső, kalapocska volt az alternatív viselete, megbotránkoztatva a nővéreket. 

Evett, aludt. 

Kerek testű, kerek lelkű, békés, derűs kislányt hozott a gólya, Máté mellé a közös szobába. 

Így volt, rég volt, mintha ma lenne, pedig  holnap lesz több mint 20 éve:))! 

Boldog szülinapot, Anna Eszter, Pannuska, Nusika, Pannika, Nusogó, Nünü, Annuska, Annácska, Nyuszika! 

Ági arról, ha a gólya késlekedik...

Ma váratlanul kaptam egy türkizkék fülbevalót, egy csillogóan piros kis zacskóban. 

Valaki küldte nekem valakivel. 

Annyira nagy örömet szerzett, olyan meglepő volt! 

Aki küldte, ahogy küldte és egyáltalán, hogy küldte, hogy rám gondolt, csak úgy! Volt nektek is ilyen élményben részetek? Akkor tudjátok hogy ez milyen érzés! Akinek nem volt, annak kivánom hogy legyen. 

Mert olyan jó! 

Ma reggel óta dolgozom. 

Egész napos egyetemi gyakorlat. Érdekes, nem könnyű, izgalmas szakmai és emberi együttlét, okos, gondolkodó hallgatókkal. 

Elfáradtam. 

És ekkor jött ez a meglepi. 

Ajándék a mai napért? Örülök! Jobb adni és szeretek is! 

De most ez a " kapás" jól jött, jól esett, kellett. 

Azon gondolkodtam, hogy itt a blogban  kisbabás kisanyák olvashatnak egymásról, babákról... Nade talàlkozom olyanokkal, nem kevesekkel, akik mindent megtesznek azért hogy legyen gyermekük. 

És sehogy se sikerül. 

Aztán olyan is van, hogy mire végre összejön, vége is a kapcsolatnak. 

És olyan is van, amikor nem találnak semmi hibát és mégse jön össze. Ilyenkor szokott felmerülni, hogy "szihés" okai vannak. 

Sokszor, valóban igen. 

A téma bonyolult, komplex. 

Most egyet emelnék ki, az ambivalenciát. 

Amikor pl. az elvárásoknak akar megfelelni egyik, vagy mindkét fél. 

Mert már itt az idő! Mert már nekem ilyenkor 2 gyerekem is volt, mondja valamelyik "szomszéd", már unokáznék, mondja a másik, már minden barátnő szült, az utolsó pillanatot nem kellene megvárni, stb. 

Ilyenkor észrevétlenül köttetnek nagy kompromisszumok. 

Jó feleség lesz... Jó férj lesz...Jó apa lesz... Jó anya lesz. 

Esküvő, csodás külsőségek, mindenki örül, mindenki célozgat, kérdezgeti hogy na mikor jön a bébi, kacsintgatással elinditott nászút, már minden és mindenki a helyén, csak a gólya nem akarja az igazságot. 

Mert a tudat mélyén ( a tudattalanban) más a vágy, mint a külső elvárás. 

A fiatal pár szeretne megfelelni. És nem megy. A sokadik kudarc után szembesülhetnek azzal, hogy valóban akarják e azt, amit hajszolnak. 

És kiderülhet hogy nem. 

Nehéz ezt bevállalni. Azt hogy nem a környezetnek szülünk, nem a nagyszülőknek új életcélt, hanem azért, mert mi ketten vágyunk arra,hogy közös gyereket csináljunk, örömböl, vágyból, szerelemböl. 

Akkor, amikor nekünk a legjobb. 

Azzal, akit erre kiválasztunk. 

Ha menet közben kiderül, hogy nem ő az, akitől gyereket szeretnék, de nem merem magamnak se bevallani, nemhogy a másiknak, akkor is előfordulhat, hogy a gólya dönt jól, amikor nem jön. 

Szóval, sok-sok  oka lehet annak, amikor nem sikerül a baba" projekt". 

Ne ijedjen meg senki, hiszen ez is egy esély a kapcsolat végiggondolására.

Gondolatébresztőnek szántam ezt, nem törekedtem a teljességre. 

Olyan sok eset volt, amikor egyszer csak besikeredett a baba. 

Mindenfajta művi beavatkozás leállása után. 

Amikor már nem a programot akarták lefuttatni kényszeresen és pánikszerűen, hanem önmagukra és egymásra figyeltek újból, szerették egymást és nem pusztán az önállósult petesejtet és hímivarsejtet szerették és vágyták, hanem egymást! Egy kisbaba ritkán tud megmenteni olyan kapcsolatot, amely már rég nem működik, mert a felek nem szeretik, és nem is ismerik sem önmagukat, sem egymást. 

Talán sokszor ezért is nem születik meg. Örüljetek a babáitoknak, önmagatoknak, a választott párotoknak! 

Lepjétek meg azzal hogy kifejezitek. 

Ez lehet olyan hatású, mint nekem, ma, ez a türkiz fülbevaló! 

Ági a Kihívásról

MSokszor kihívás már az is, hogy elkezdjük a napot.

Szemkinyitás, körülnézés, a mára eszmélés. 

Régebben, anno, Doberdónál, amikor mikor melyik gyerek volt Mórnyi, amikor az első nyikk elhangzott, pattantam ki az ágyból. 

Anna gyakran ébredt mosolyogva. 

Kerek, rózsaszín, elégedett baba volt sokáig! 

Vele el mertünk indulni az akkori NDK-n keresztül, Brno-n át, Wargúrral, ahogy Máté -a legnagyobb- mondta, két és fél napon át Svédorszàgba, ahol akkoriban a kedves papa kutatta a beteg sejteket. Út szélén forraltuk a vizet, gázpalackon, NDK-s határőr öntötte a földre a termoszból az útra gondosan lefejt, eltett biztonsági anyatejet, mielőtt a svéd kompra szálltunk, mert gyanús volt neki az "anyag"... No comment...

Na szóval Anna aludt, evett, mosolygott, aztán megint aludt, a kis útidobozában. Neki mindegy volt, hogy kelet vagy nyugat. 

Ezt ott és akkor nem éltem meg kihívásnak. 

Pedig nagyon is az volt, ezt csak most látom, hogy visszagondolok rá! 

Nade vissza a mába! 

Dolgoztam ma is és mint annyiszor, ma is megfigyeltem, hogy az emberek, ha kellő időben kapnak kellő segitséget, mindenre képessé válnak. 

Ehhez pedig az kell hogy felismerje, hogy hopp, ez most egyedül nem megy, és merjen segitséget kérni. 

Ha lehet, ne a szomszédtól, aki elmondja hogy bezzeg az ő baja mennyivel nagyobb, komolyabb és ő mégis, avagy mégse. 

Aztán felsorolni se kevés teendő. Megoldandó feladatok. 

Megoldva, elnapolva, ki mit érdemel. Nekem ma nem égett le semmi. ( még) Nade! 

Mi mindent égettem már el, azt el se hinnétek! 

Mondjak példákat? Karácsonyi töltöttkáp? Vendégváró főfogás? Az utolsó szelet kenyér a piritóssütőben?

Érdekes, annyi mindenen bírtunk már veszekedni, de az ilyeneken csak vinnyogva nevettünk, aztán valami mindig akadt helyette amit megettünk. 

Ám például a kisbabának is valahogy a tudtára kellene adni, hogy a "személyzete" nem pusztán azért van, hogy őt szórakoztassa! 

Mert esetleg ő azt hiszi! 

Mert úgy tűnik neki, hogy az ébren töltött nap minden pillanata azért van, hogy neki jó legyen, nevessen, élvezze. 

Hát, pedig nem! Van olyan, hogy nem jó valami, hogy unalmas. 

Egyszer a legkisebb, Benji, úgy 1 éves lehetett. 

Méltatlankodva acsarkodott. 

Próbáltunk mindent. Semmi. 

Egyszer csak leültem vele szemben egy paradicsommal és elkezdtem enni. 

Ő lehalkult szép lassan,és figyelt. Nem szóltunk. Én szürcsölve ettem a paradicsomot. Nagyon éhes lehettem... Ő nézett, nézett, kicsit mosolygott is és csendesen el kezdett játszani a kis labdájával. Valamit ott és akkor megértett. Kívánok Nektek ilyesmit is!  Merjétek hagyni unatkozni, méltatlankodni is kicsit! Nem sírni, csak picurkát küzdeni. Neki is jár a saját sikerélmény.;)    

Esteledik.Lassan finisbe fordul a délután! Nem elég mára az önfeláldozásból? 

Aki nem tette, jól tette, aki tette, hagyja abba ha bírja:), és  eressze el magát. Próbaüzemként csak pár percre! 

És ez sokszor már maga is kihívás! 

Ági

Pár perc pozitívan (Ági)

Ma a reggelt közjegyzőnél kezdtük, a Halközben. Korán volt, 8 körül. 

Régen nem jártam már a főutcán és környékén, pláne ilyen korán. Sütött a tavaszi nap, kicsit melegített is már. Fújt egy kis szél, még hűvöst hozva. Elintéztük a hivatalos ügyet majd négyen négyfele széledtünk. Az idegsebész idegsebészkedni, a kutató orvos kutatóorvoskodni, a nőtársaik a földhivatalba, a bankba és bevásárolni. Én hazaszaladtam és sóskát főztem ebédre, mindig főzök, hogy a " kicsinek" (20 éves) legyen, amikor hazajön. Betettem a mosást, rend látszatát keltve gyorsan össze is pakoltam. 

Kinéztem a kertbe, ragyog a nap a fák közt. 

A 2 lusta idős macskahölgy, Icu és lánya Icuka szigorúan háttal fekszenek a homokban. 

Kapnak enni, inni, nem hálásak, elvárják. Aztán megyek mindjárt tovább, a rendelőbe, meg ügyeket és bajokat intézni, közben a munkában is társ barátnővel találkozni. 

Meg kellene javíttatni a soron következően elromlott háztartási gépet, és nem folytatom mi mindent kellene még. 

Ehelyett most pár percre eldobom magam és arra gondolok, hogy most, épp most, right now, jó nekem... 

Filmként végigfut bennem mindazok arca akiket szeretek, mint egy patchwork montázs-film. 

Hirtelen és váratlanul. Érdekes és jó érzés. 

A fordítottját, a rossz dolgokra gondolást már számtalanszor megéltem. Ez új. Mostanában egyre inkább észreveszem, hogy gyűjtöm a jót. 

A gyerekek tanitottak meg erre?! 

Azzal hogy olyanok lettek, amilyenek?! Visszatanitanak nekem fontos dolgokat? Van, aki ingerülten kioktat, magyaráz, sőt, számonkér. Van aki kedvesen tükröt tart. Van aki viccesen de hajszálpontosan eltalál egy bíráló-figyelmeztető, segitő szóval. Befogadom.

És most úgy érzem, hogy ez a pár perc nyugalom született belőle. 

Szép napot, szívben megélt és kifejezett szeretetet mindenkinek! 

Ági

Ági Anya lett-I. fejezet

1977-ben született a legnagyobb! Egyetemista voltam. Államvizsga szóbelin a hasamon irtam a tételkidolgozást. 

19-én. 22-ére virradó éjjel született meg Máté. 

Veszélyeztetett, agyon-ijesztgetett terhességből született, seduxent szedtem, konyakot ittam, orvosi javaslatra. 

Utolsó éves bölcsész voltam. 

A szülészetre naná hogy gyalog mentünk, mert autónk nem volt, taxi szóba se jött, a kedves papa 2 nap múlva esedékes bel-államvizsgára készült, úgyhogy nem volt elragadtatva, hogy pont most muszáj(?!) szülnöm! 

Előtte szigorlatozott szülészetből, de amikor megkérdeztem tőle hogy szerinte amit érzek az már a szülés-e, akkor pánikszerűen lapozgatni kezdte a tankönyvét, mert net a holdban se volt még akkor, és megállapitotta, hogy ilyen tünet, amit én érzek, nincs is (hatalmas rugás érzés a gátra).

Persze megkérdőjelzte nyomban hogy valóban úgy van- e, vagy csak panaszkodom de amikor kitartottam, meg fájdalmat is éreztem már, akkor végülis elindultunk. Ismétlem, gyalog.

Néha leültem már a járdaszigetre. Fájt. Odaártünk. 

Nem keltettük fel a szunnyadó portást, naná hogy tekintettel voltunk rá, így gyalog a lépcsőn felmásztunk a szülőszoba emeletére, ahol az akkor megszokott alpári körülmények fogadtak. Az orvos akihez jártam, már úton volt a klinikára.

Annyira biítam benne, hogy különösebben nem is vizslattam meg- csak a szülés után vettem észre hogy alacsony, csipőficamos, de utóbbit is csak azért mert figyelmeztettek rá, úgy én 9 hónapig magas, szép embernek láttam.:) 

Tényleg nagyon kedves, barátságos, egyenes ember volt.

Szék egy volt a szülőszobán,  azon ki más, mint az ügyeletes férfi orvos ült, ő vette fel az adatokat, mellette a vajudók sorbaálltak, szakadt egyenhálóingben -ami kötelező volt.

Aki épp sorra került annak volt egy szék és leülhetett az úr szine elé. . 

Én is beálltam a sorba. Nade nagyon fájt. 1 wc volt, de beöntést mindenki kapott, zsinórban. 

Innen mindenki képzeljen amit akar, úgyse tudja elgondolni azt, ami ott volt. Én leguggoltam, végzős orvostanhallgató férjem tehetetlen volt, de legalább ott volt velem. 

Ez volt a legtöbb amit ott tehetett értem akkor. 

Az adatokat sem bírtam bediktálni már. Persze az orvos nem hitte, ugyan már, első gyerek, szedjem össze magam, este fél 12, reggelre, ha lesz belőle valami! Ekkor megérkezett az én kedves orvosom, befutott ( szerintem) és felgyorsultak az események, már nem kellett szék, de ágy igen, szólt hogy kiabáljak ha fáj, de nem kiabáltam, aztán a férjem átemelt a szülőágyra( ennyi haszna volt, hogy szigorló orvos, hiszen bent lehetett:), és szerintem nem hamar, de a valóság szerint negyed óra alatt világra született Máté, a búzakék szemű. A szülés előtti napon azt álmodtam hogy megszületett. (Ultrahang ugyebár nem volt akkor...)

Álmomban pici volt,tenyérnyi, olyan kék  szeme volt mint a rajzfilmen a méhecskének, és hatalmas seprűs pillák. És a fejebubján egy pörgő propeller. És mosolygott. Kis fonott kosárba tettem hogy nehogy ráüljön valaki. Szóval, Máté. Az új apa kiment vele, amíg fürdették, vizsgálták, macerálták és aztán visszajött hozzám, aki vártam hogy na, milyen, minden rendben,mert a kisbabákat akkor azonnal elvették és elvitték,  csak annyit mondott: olyan amilyennek álmodtad. Csak nincs propellere...:)

3100 gr, 49 cm. Másnap reggel gurították be hozzám az emeletes babaszàllitó rekeszekben. 

Akkor ismerkedtünk meg " személyesen".  Ő nyomban tudta mi a dolga. 

Rámnézett, pislogott. Aztán segitett nekem. 

Tőle tanultam meg etetni őt. Mert ott és akkor nem volt bababarát senki. 

De Máté tudta, hogy kell egy gyámoltalan, tudatlan, tanácstalan, bizonytalan bölcsész anyának megmutatni az anyatejes táplàlás lehetséges módját:)! 

A többit, a textilpelenkás tisztábatételt, az üstben kifőzéssel fertőtlenitett ruhát, a kötelező rékli, kis ing, pólya kényszert, amit persze megszegtünk, az állandó vasalást, a fejés-etetés-mosás/vasalás  kombót, a szülés utáni gondokat most nem mesélem el, mert mindegy ma már. 

Ott és akkor is, és most meg pláne, az volt a lényeg, hogy a sok vészmadárság és baljós jelek és a kártékony szomszédok ellenére szépen, csendesen, apás szüléssel meghitten és gyorsan világra jött a kisfiú. 

Naivabb, ösztönösebb anyával nem hozhatta volna össze a gólya. Összeillettünk, összekapaszkodtunk. Pedig akkor a trend nagyon nem erről szólt. 

Ez is mindegy ma már. Rég volt. 

És látjátok? A valóban fontos dolgok mintha ma történnének, annyira tisztán megmaradnak. 

A többi meg ugyebár le van sz.. va.

(Bár, titokban és bizalmasan bevallom, van ami néha kicsit még ma is bír fájni. De csak egy pillanatra:)! 

Így lettem anya, ő meg az én kisfiacskám. A Máté. 

Ő hozta divatba ezt a nevet. 

A debreceni klinikán igencsak meglepődtek. Amikor láttam a Körhintát, belül eldőlt hogy ha valaha fiam lesz, Máté lesz. És lőn. Ma már nagyfiú. Egy nem változik. Ez a kép, ez a film, ami bennem él. 

Akkor is vasárnap volt, mint ahogy ma is! Ugye hogy nincsenek véletlenek:)! 

Anna 10 év múlva, Benji pedig rá 7 évre születtek. 

De ezek már új fejezetek!

Ági a legfontosabb mentőmellényről

Anno, kislánykoromban apukám szerint "mísz", vagyis undok, humortalan és rosszkedvű gyerek voltam, nem is értettem mi a baj velem. 

Ő folyton humorizált, bagatellizált, mindennek a jelentőségét csökkentve ezzel. 

Mindig okosakat mondott, idézett szépeket, nagyon szerettem volna megfelelni neki. 

Persze soha nem sikerült. 

Aztán szép lassan megértettem és kivettem ebből az " örökségből" a számomra fontosat: sose vedd halálosan komolyan önmagad, nézd a humor szemüvegén mindazt amit bírsz, és közben tudd, keresd hogy mit szeretnél őszintén, igazán. 

Ez az utóbbi olyan kérdés amit ma is mindig felteszek. 

Ha esetleg nem, mert nem megy, mindig megbánom. 

Olyankor rosszul döntök, rosszul érzem magam, vagy ami még rosszabb, nem döntök sehogy. Van persze megérzéses döntés, ahogy mondják, ösztönös. De Freud óta ez se olyan egyszerű, ő ugyanis azt mondja, nincsenek véletlenek:)! 

A gyerekeimre azonnal ráadtam ezt a mentőmellényt, ezt a humort, olykor fekete humort, néha a szarkazmust is, végső esetben. 

Nem tiltakoztak ellene, észre se vették és rajtuk volt. 

Nem egyformák a mellények, hiszen ők se azok. Mind más szinű, más anyagú, és más korú. 

A Mátéé (ő a legidősebb gyerekem) a legrégibb, az akkori még nem volt valami kiforrott, hogy finoman fogalmazzak.

De ezzel is sok fájdalmas életeseményt sikerült "fulladás" nélkül átélni. 

Ebben a mentőmellényességben partnerek nagyszámú családunk tagjai, az összes keresztlány:), a sógorok és sógornők, és a valódi barátok. 

Amikor együtt vagyunk, félszavakból is értjük egymást. 

Nevettünk együtt Annával is, amióta a Mór-éra kezdetét vette, persze volt, hogy sírtunk közben. 

Amikor Mórka lemeritette még a tartalék lélek és test akkukat is. 

Volt idő, amikor én még nem viseltem ezt a mellényt. Nem volt birtokomban. Okokat most nem taglalom. De azt elmondom  hogy olyankor bizony nem volt könnyű az élet. Olyankor azt hittem, hogy vége a világnak. 

És akkor kezdtem anyósom tanácsára önismereti csoportra járni, ami akkor még nem volt se divat, se szokás, de ő jó pszichiáter volt, idehozta a módszert Debrecenbe, hála érte Méreinek, Szakácsnak, Ajkaynak, de Szakácsnak külön is...

Eliindult a pszichodráma, és én beiratkoztam. 

Anyósom addig babyszittelt, Máté akkor még kisbaba volt, hú, de rég volt.:)

Azóta hiszek ebben a módszerben. Ennek ezer éve. 

Hitelesnek érzem magam, ezért ma már ezt a módszert én is tanitom. 

Akkor lettem pszichológus is. 

Mert azóta hiszek abban, hogy aki mer és akar, az tud változni, változtatni. 

Mert akkor is vállalja a kockázatot, ha a pakliban ott a Fekete Péter. 

Egyedül is megy... 

De ha közben van legalább egy ember, aki bízik benned, mert szeret- nos, akkor nagy vesztes nem lehetsz. 

De legalább egy  mindig legyen!  

Ha más  nem, akkor te magad! Emlékszel? A rosszabbik feled is te vagy. Fogadd el. Büszkélkedni persze nem kell vele. Magánügy!  

Amin akarsz, változtass! Ha nem megy, hát szeresd magad olyannak, amilyen vagy, mit veszithetsz:)? 

Ha fáj, bátran ringasd el magad, "ha senki nincs ki elringasson" just do it:)! 

A hordozós anyák/babák nagy előnye hogy mindketten jól járnak ilyenkor is:))! Szép esős vasárnapot, mindenkinek! 

Miért kérdezi? (Ági)

A szomszéd mindig valami kellemetlent kérdez. Kérdése egyszerűnek tűnik, sima érdeklődésnek, pl: mennyit hiztàl, fogytàl, szobatiszta-e már, van-e foga,a kérdések száma és tartalma végtelen! A szorongó, mefelelni akaró " egyed" azonnal válaszol, magyarázkodik, mentegetőzik, érvel. Aztán kimerülve, idegesen, mindenben megkérdőjelezve, elrontott nappal vonszolja magát tovább. Nálam bevált, amit én is tanultam, hasonló helyzetben vergődve, egy számomra nagyon fontos embertől! Azt mondta, kérdezz vissza"! Nem is értettem! Aztán kipróbàltam a gyakorlatban, és működött! Amikor a szomszéd azt mondta nekem hogy miért adtam oviba a kisfiamat, amikor még olyan kis esendő, megkérdeztem tőle hogy "miért kérdezed? " És nem tudott rá válaszolni! Makogott, meglepődött nagyon, zavartan nevetgélt majd megsértődött és áttért más témára, aztán hamarosan elköszönt! Szóval, nem kell minden kérdésre görcsösen válaszolni. Csak amire akarsz! És csak annak akiről tudod hogy miért kérdezi! Jó szándékú, a helyzetet jobbitani tudó, őszinte közlési szándék esetén  érdemes kinyitni a szánkat! Miért? Mert másként észre se vesszük hogy mi is undok szomszéddá deformálódunk! 

Start (Ági)

Újrakezdeni bármikor lehet, de tavasszal a legzajosabban a leglátványosabban, legszebben, legoptimistábban! 

Úgyhogy rajta, bármikor, akár most is, miért várni, halogatni? 

Az öt perc magaddal törődés naponta mi, ha nem az? 

A finom reggeli? Az se az? 

Minek a fészkes fővárosba menni innen, vidékről ahhoz hogy újjászüless, újrakezd, belekezdj, folytasd, tisztitsd, takaritsd és élvezd!  

Hiszen már elkezdted!

Te magad ugyanaz vagy itt is és ott is!  Én abban hiszek, hogy valaki ott és akkor kezdi azt amin szeretne vàltoztatni, amikor és ahol van! 

Én sokszor sok mindent kezdtem, kezdek újból! 

Szinte naponta! 

Egy dolgot nem lehet, az életet! 

De ha belegondolok, végülis, dehogynem! Azt is lehet! Mindent lehet! Just do it! Right now, amit lehet! 

Ami fontos, ne halaszd! 

Ami kiderül, hogy nem igazán fontos, azzal meg ne verd át magad, hogy az! 

Ez nem jelenti hogy ne tervezgess, dehogynem! 

Csak vedd észre azt is, ha már elindultál a változás útján.;)

A tavasz szép! 

A "depresszió" is elszáll tőle, kinyílik a tekintet és könnyebben találkozik társakkal, tobzódnak a színek, a fények, az érzések is bátrabbak, a hangok is bemásznak a fülekbe! 

Minden reménytelinek látszik! 

De nem csak látszik, mert ha kinyílunk a lehetőségekre, és elindulunk feléjük, akkor egyszercsak beindulnak a dolgaink. 

Ilyenkor mindig kiderül, milyen igaz a közhely, hogy mennyire rajtunk múlik! 

A tavasz ehhez fáradhatatlan, sose vénülő, optimista és vidám társ! 

Vagyis: nem vagy egyedül!:) 

Hiszen itt van veled a tavasz! 

Most Te következel! 

Bármit szeretnél, miért ne kezdenél bele ma, április elsején?! Mint a szomszéd..;)

Mindenki hordoz(zon) (Ági)

Simuljatok össze. Figyeljetek egymàsra. Szeressétek egymást. Nevezd hordozásnak, csináld hordozóval. Kinek árthat? Hordozod, ahogy eddig is tetted, 9 hónapig. Hiszen hordozni ( tovább) csak szeretetből lehet. 

Az meg nem ártott még meg soha senkinek ha valakit úgy szerettek hogy közben figyeltek az igényeire, a jól létére, a rezzenéseire! 

 A hordozás gyógyír, kinek mire! De arra biztosan:)! 

A hordozótt baba simogatásra, mosolyra késztet! És ő is ezt teszi! 

Lehet hogy aki megszól, annak is kellene egy hordozó, egy mosoly, egy puha érintés, odafigyelés és összebújás? Sose késő! 

Egy fontos dolog lesz majd, nem most, de lesz: az elengedés. A jó elengedés! 

Ami ugyanúgy meghatározó az ember életében, mint ez a korai szimbiózis, az egyek vagyunk élménye! 

De most a hordozás ideje van, élvezd, örülj, a két kezed szabad, a lelked nyitott, a tavasz ezerrel teszi a dolgát,tartsd a nap felé az arcotok, bár a tested több kilóval többet hordoz, de az nem háj, hanem egy zsebibaba, egy kisMór! Elkacagjátok magatokat ha a tükörből néztek egymásra! Ki irhatja ezt fölül? Csak nem a szomszéd nője? :) 

Annyi mindent hordozunk, sérelmet, haragot, agressziót, gonoszságot, fájdalmat, hazug érzéseket, irigységet,mindezek meg is betegithetnek,  mégis hordozzuk, letagadjuk, vagy elfojtva nem is tudunk róla! A hirtelen betegség szembesithet esetleg vele!  

Egy kisbabát hordozni látványosan érdemes! 

Az előbbieket nem lenne szabad hordozni, sőt, cipelni,  mert árt! 

Hordozz babát, ne mást, a többit meg  tedd le, oldd meg, gyógyulj,  tegyél ellene! De szép is lenne! 

Hordozz jót, kedveset, szépet! 

Ölelj, szeress, és figyelj a benned levő örömre, mert az átáramlik abba is akit hordozol, akit érintesz, akivel közel vagytok egymáshoz! 

Gyógyír, ne feledd! 

Éljen április 1, de amit irtam azt nem viccnek szánom:)! 

Boldog, vidám napot mindenkinek!