Na, valahogy így.
Sokszor nem jön be. De van amikor igen. És? Akkor mi van?
Én azt hiszem, hogy amikor pusztán önérzeti kérdés lesz bármilyen igazságból, azt ott és akkor megette a fene.
Mert akkor már nem arról van szó, amiről szó van, hanem arról hogy ki kit győz le. Sajnos nem meg, hanem le!
Hatalmas a különbség!
Mert a vitakultúra gyakran sajnos a béka segge alatti.
Hiszen ha úgy vitáznánk, hogy tiszteletben tartjuk, amit a másik mond, emellett elmondjuk egyenrangúként a saját szempontjainkat is -amit vagy elfogad vagy sem-, akkor arról beszélnénk pontosan, ami a valós témánk. Mert nem az lenne a cél, hogy mindenképpen behódoljon a másik ésengedelmeskedjék.
Bizony, ez nem egyszerű dolog!
Van, akinek pusztán abból fakad a megdönthetetlennek vélt önbizalma hogy mindig mindenkinek megmondja a tutit. Elvárja az engedelmességet. Nem tűr ellentmondást. Azt hiszi hogy, ő erre hivatott. A tuti igazság birtokosaként!
A másik pedig mindeközben valójában egyáltalán nem számít.
Csak és kizárólag a saját önigazoló lénye! Csak a saját győzelme, a másik megsemmisítése.
Vérre menő szócsatákkal.
Aztán olyan is van, hogy valaki azért teszi amit tesz, mert saját tapasztalata szerint az úgy valójában jó!
Nem érti hogy ami neki jó, az a másiknak miért nem felel meg?
Itt ismét előjöhet az előzőekben emlitett csapda: "aha, te ezt nem hiszed el nekem, nem fogadod el, ergo, engem nem fogadsz el,biztosan lenézel, magadat okosabbnak hiszed, stb."
Ám ekkor megint nem az etetésről, altatásról, egyébről van szó, hanem a megingatott önbizalomról, az ingatag énképről, a kielégitetlen vágyról, hogy szeressenek, tiszteljenek, fogadjanak el!
Néha én is észrevettem magamon, hogy mekkora hévvel akarom meggyőzni a másikat, miközben nem is hallom meg az érveit.
Bizony, ilyenkor másról lehet szó, nem a bébipapiról.
Sajnos ez sok párkapcsolatban kialakuló komoly krizis alapja is lehet.
Mert néha igenis nagyon nehéz elfogadni, hogy a másik fél nem a tulajdonom, nem uralkodhatok a gondolatai és döntései felett, akkor se, ha nagyon más, mint amit én helyesnek tartok.
Nem tulajdonom a párom de a gyerekem se, és ha megtesz valamit, amit pedig ő nagyon másként érez jónak, lehet, hogy azért teszi, mert szeret és fél, hogy ha nem engedelmeskedik, elveszíti a szeretetet.
Itt a baj, hiszen az egyik fél bizony félelemből cselekszik saját akarata ellenében, a másik fél pedig zsarol, kizsarolja az engedelmességet.
Persze gyakran ez nem tudatos, de ha megpiszkáljuk, akkor bizony ez az igazság.
Nade akkor ki szeret kit? És mi a cél? És ki jár jól? A kisbaba biztosan nem. Az anya? Ő se. A nagyi? Ugyanmár.
Lehet, hogy mégis érdemes lenne megtanulnunk úgy szeretni, úgy segíteni, úgy megérteni a másikat hogy az neki is jó legyen!?
Ne csak úgy tegyen, mintha.
Óriási a különbség!
Igen, lehet, hogy finomabb a bébipapi, ha van benne cukor! Oké, igaz.
De ha a szülők ezt nem szeretnék? El kell fogadni.
Nehéz? Igen, valljuk be, néha baromira nehéz!
Aztán persze van ám olyan, amikor megértem és kipróbálom azt, amit a másik javasol és mit ad isten, beválik! Olyankor örülni kell, hogy valami sikerült, tök mindegy, hogy kinek volt igaza!
De egy puszi azért mindenképpen járjon érte;)!
(Azt csak nagyon halkan merem megjegyezni hogy úgyis eljön majd az a pillanat, amikor maga a gyermek dönti el, hogy mit(kit) szeret! Szemünkbe köpi, ha olyat adunk neki amit utál!)
Addig meg sok- sok humort, nagy adag elfogadást és megértést, rugalmasságot, mérhetetlen türelmet és nagyvonalúságot kívánok mindenkinek!
No war but peace:)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése