Mórt sikeresen elaltattam, én pedig lüktető háttal és császárheggel (front vagy mi miatt??!!) fekszem a hátamon, hitetlenkedve, hogy csend van (ugye megint a csend) és csak heverek.
Ha valamiért hálás lehetek, akkor az ez a pillanat.
Mégha nem is hibátlan, mert fáj a fáradtságtól az egész testem, illetve Mór egy időzített bomba, mindig akkor riad fel, amikor én leginkább ellazultam...
De mindezekkel együtt, összeteszem a két kezem, hogy legalább ennyi jut.
Megtanultam értékelni a keveset is.
Az anyaság egyik fő szuperereje ez. :)
Úgyhogy elnézést kérek, hogy most csak ilyen hányaveti poszttal jelentkezem, node aki a keveset nem becsüli...Ugye?:)
Ha ma éjjel kipihenhetem magam, akkor holnap sokkal pompázatosabb írással jelentkezem legalább, valamit valamiért.
Pihentető éjszakát mindenkinek!
A szomszédnak is! Aki le van sz***va.;)
Üdv,
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése