Juli a karácsonyról

Hamarosan karácsony, amit nagyon várok, mint gondolom sokan, ugyanakkor rettegek is tőle. Mert nekem a karácsony az együttlét, a lelassult idő, nagy beszélgetések, nagy evések és szeretteimnek örömet okozása mellett az őrült megfelelési kényszerről is szól. A felnőttléttel a karácsonyt is meg kell oldani. És nem is akárhogy, szépen, varázslatosan és maradandóan. Mert egy kedves karácsonyi története gyerekkorából mindenkinek van. És én szeretném a jó emlékeimet a gyerekeimnek is átadni. A csodában való hitet, mert lehet, hogy a fele csak mese, de a másik fele viszont mi magunk vagyunk. Mi tesszük azzá. Ilyenkor érezzük igazán, hogy a másik öröme mennyi mindent jelent. Én például ajándékozásnál mindig megvárom, amíg mindenki kinyitja, amit kapott tőlem. Imádom látni, hogy boldogságot okoztam. 

A karácsony igenis a legszebb ünnep, csak sajnos ezt a mai világban az eszement ajándékozási lázban és terüljterülj asztalka gyártásban hajlamosak vagyunk elfelejteni. Én biztosan. Elfelejtem, hogy nem az ajándékokban lapul a szeretetem, hogy nem attól lesz tökéletes a karácsony, mert nagyot ettünk, sok mindent sikerült adni és kapni. Elfelejtem, hogy nem most van az utolsó pillanat, hogy kifejezzem a szeretetem. Ez egy lehetőség, egy alkalom, hogy kedveskedjünk egymásnak, de nem a mennyiség számít, hanem a szándék.

Mióta elköltöztem otthonról egy kicsit megszűnt a karácsonyi szentség. Vagyis az ünnep szertartás jellege: a helyszín, a szereplők.
Azelőtt minden szentestén ugyanaz volt a forgatókönyv. Ez már a "nagy leleplezés" utáni idő, amikor már mi gyerekek is készültünk ajándékkal. Nálunk voltunk, nagymamám átjött délelőtt, pedig megbeszéltük, hogy 4 körül gyújtjuk meg a fát, amit mindig a öcsémmel ketten díszítettünk aznap délután, röhögve és veszekedve, mialatt bátyám a szobájában duzzogott, mert utálta a karácsonyt. Ezt ugyan sosem mondta. Nem is tudom mi baja volt, lehet csak segíteni nem akart. Anyukám a konyhában tüsténkedett, nagyi meg, mint egy kakukkosóra jelentette óránként, hogy mennyi az idő, hogy mennyi van még 4-ig, aztán meg, hogy mennyivel múlt el. Végül, mikor minden elkészült, jött az angyalcsengetés, ami a fiúk dolga volt, a családi Samu-csengővel, egy Samu nevű bárány csengője volt, állítólag. Éneklés, elérzékenyülés a "Mennyből az angyal" utolsó sorainál, attól főleg, hogy láttam anyukám arcát, akit szintén mindig megríkatott. Majd körbepuszi, amikor is bátyámmal elmondtuk: minden évben csak egyszer, most karácsonykor. És aztán a karácsonyi menü, ami mindig rántott afrikai harcsa meg kukorica-, majonézes krumpli-, meg hagymás krumplisaláta.
Majd kiröppentem a családi fészekből, és ezek a dolgok mind megváltoztak, átalakultak. Tesóim évekig külföldön éltek, és nem tudtak hazajönni karácsonyra, anyukám eladta a családi nagylakást, nekem is lett saját családom, amivel megörököltem gyermekeim apukájának édesanyját, aki ilyenkor 4 napig élvezte vendégszeretetünket.

Így hát semmi átmenet nélkül, egyszer csak nekem egyedül kellett levezényelnem a karácsonyt. Valahogy úgy, hogy elköltöztem, tehát felnőtt lettem, ezentúl az én dolgom.
És én, mint egy jó tanuló, megvettem az afrikai harcsát, csengettem a Samu-csengővel, elkészítettem a kukorica-, majonézes krumpli-, hagymás krumplisalátát. Anyukám ugyan segédkezett a háttérből, de inkább csak vendégnek érkezett hozzánk, és a többi családtag is, mondván a picik miatt így lesz a jó. Én meg próbáltam megfelelni az igényeknek. Varázslatot csinálni a karácsonyból, mire hazaér a gyermek, majd gyermekek, feldíszített fa várja őket, alatta az ajándékkal, amit a Jézuska az angyalokkal idehozott, a karácsonyi menü gőzölög az asztalon, és mindenki nagyon boldog, mert együtt vagyunk szeretetben itt a béke szigetén.
No ez a valóságban úgy festett tavaly, 24-dikén délután, hogy egyik gyereket nagypapa vette gondozásba és vitte el, másik pici babaként velem volt, hiszen, ő még minden előkészületet láthat. Drága gyermekeim apja nyilván az utolsó percben rohant el fáért, és nyilván nem volt akkor épp autónk, így gyalog hozta hazáig.
Remek ötletnek bizonyult a házi nutella, mint ajándék a népes rokonságnak. És mikor betoppant vidékről a drága anyósom, én épp porcióztam a mogyorókrémet. A konyha úszott a masszában meg a csempére ragadt mindenfélében, amit a turmixgép fröcskölt ki magából minden irányba. Megjegyzem én is rémesen festettem az egész közepén. Az afrikai harcsa a mélyhűtőben várt a sorára, a gyerek mindeközben rám kötve hordozókendőben, a lakás meg bombarobbanásszerű állapotban. Kedves anyós csak annyit kérdezett hova tegye le a pakkját, meg a sütit, amit hozott, de akkor bizony felcsattantam, hogy bárhova, akárhova, nézz körül, meg rám, hát nem mindegy, igazán?!
(Azért arra bizonyos fagyújtási pillanatra összeállt minden, de a sok idegeskedést inkább kihagytam volna.)
Akkor határoztam el, hogy ezután másként lesz, hozzánk egy darabig nem jön senki karácsonyozni. Szívesen elmegyünk bárkihez bájos kis ajándékcsomagot lóbálva.
Így esett, hogy idén útra kelünk. Igyekszünk a kevesebb több elve alapján gondolni a szeretett emberekre. Inkább megélni, mint túlélni az ünnepi napokat. Viszont az afrikai harcsát azért mi visszük, úgy látszik attól nem lehet olyan könnyen szabadulni. Tradíció az tradíció.

Dorka a karácsonyról

Nálunk a karácsony olyan, mint azok a kavargó hógömbök, amiket a vásárokban lehet kapni. Anyukám védelmező búrát von köré és megidéződnek minden évben gyerekkorom karácsonyai, a nagyszüleim, azok az illatok, azok a fények.
Ez nem változott azóta sem, hogy Máté megszületett, pedig az első karácsonyán még csak kilenc napos volt. Sosincs kérdés, hogy hol töltjük a Szentestét. Sehol se lenne AZ, csakis együtt mind. Nagycsalád. De nem is a pontos helyszín a fontos, mert anyu gondoskodik róla, hogy bárhol megteremtse AZT a "nappalit". Mind ott legyünk és minden ugyanúgy történjen.
A mi családunk mindig is imádta a változatosságot. A mindennapok hektikusan szórakoztatóak. De ez az ünnep szertartásos és ettől csodaszép. Mindannyian úgy kezdünk neki 22-e környékén, kicsit kapkodva, fáradtan, hogy tudjuk: alig várjuk már! Akkor szerzem be az ajándékok nagy részét még, akkor nyugszom le. Meg kell érkezni az ünnepbe.
Pár nappal karácsony előtt mi, nők, elmegyünk a Csarnokba. Cipekedünk, halat veszünk, savanyú káposztát, rengeteg mindent. Ez nem változott Máté születése óta sem, csak már őt is hajkurásszuk az árusok között.
Anyukám szentestére halászlét főz. Pontosan úgy, ahogy jó pár évvel ezelőtt Papi, a nagypapám, még kint a kertben, bográcsban. Abban az évben, mikor a nagyszüleim egymás után mentek el novemberben és januárban, gyerekként szaladgáltam Anyu és a fekvő, beteg Papi között, hogy mennyi pirospaprika, mennyi só, mi kell még bele, hogy pontosan ugyanolyan legyen. Olyan lett. És minden évben pontosan olyan, azóta is. A rántott hal is. A krumplisaláta is. Mintha ők is itt lennének. És Máté imádja a halat.
A szenteste a szertartásról szól. Még a délelőttje is. Apukám rendszeres morgásáról a faállításkor, amibe már Peti, a barátom, is besegít. A nagymamám szaloncukrot köt (megállás nélkül ezret).
Amíg Máté az apukájánál van, én sütök, ajándékokat csomagolok, felállítom Petivel itthon is a fánkat.
Anya náluk főz és díszit Dédivel és Apával, néha feldől a fa, összekapnak, apa elfaragja a kezét. Mi ebből mar csak a tapaszt látjuk. Mert mi nem láthatjuk a karácsonyfát végleges formájában, hiszen azt a Jézuska hozza.
Három körül Máté is megérkezik. Négyre csinosba öltözünk. Átmegyünk, állunk a nappali ajtaja előtt és várakozunk. Megszólal a karácsonyi csengettyű, megidéződik hirtelen minden gyerekkorom karácsonyából. Gyerek vagyok én is megint. Fogom ölemben a gyerekemet, akinek minden idegszála boldogan feszül, izgatott és kíváncsi. Mint én. Belépünk a mesebelien feldíszített fa elé, megszólal a Mennyből az angyal, szikráznak a csillagszórók. Mind szorítjuk egymás kezét, Máté az ajándékokat fürkészi, mi őt. Ugye Ő is ugyanazt érzi??? Annyira fontos ez a pillanat. Mindenki megöleli a másikat. Aztán bontunk, játszunk, vacsorázunk (Máté ehelyett is játszik). Társasozunk. Régi filmeket nézünk. (Abigél, Charlie nénje, Igazából szerelem...) Együtt vagyunk.
Másodnap látogatjuk Peti családját, harmadnap Máté is átmegy apukájához, ott is ünnepelni. Aztán mind lemegyünk a vidéki házba. Hogy megint együtt legyünk!
Tudom, hogy én leszek az, aki ha anya már nem győzi vagy tudja majd megteremteni mindezt, akkor pontosan ugyanígy megteszem majd. Az egy új szerep lesz, amibe anyukám is beletanult, amikor kellett neki. Generációkon át öröklődik. Szerencsés vagyok, mert a húgom is tud segíteni, hogy az aroma ugyanaz legyen. De ez még remélem 100 év múlva lesz! Mert nem akarok felnőni!
Jaj, úgy várom mar az idei karácsonyt is!

Dudi a karácsonyról

Minden évben, amikor jön a karácsony, akkor az az első gondolotom, hogy "de jó, mind az öten együtt leszünk!" Mármint öten, testvérek. Aztán persze eszembe jut, hogy nem leszünk. Bori nővérem 18 évesen költözött Amerikába, akkor én még csak 6 éves voltam. Onnantól kezdve egyértelműen az volt a legjobb a karácsonyban, hogy Bori haza jött. Aztán Zsófi is külföldre költözött, úgyhogy őt is lehetett haza várni. Nekem mindig az volt a legjobb, hogy mindannyian együtt vagyunk. Olyankor hangosak vagyunk, szivatjuk egymást, veszekszünk, de arra az egy percre, amikor megláttuk először a fát, valahogy mindig csönd lett, mindig megállt az idő.  

Persze aztán ők is férjhez mentek, úgyhogy onnantól már nem volt fix, hogy mikor jönnek haza. Arról nem is beszélve, hogy ők mindketten hannukah-t tartanak, mert a férjeik is zsidók és a gyerekeket is úgy nevelik. Ilyen az, amikor az ember vegyes házasságba születik.  

Van nálunk csengetés karácsony este, mennyből az angyalt is éneklünk (főleg a nagyi miatt), de a mama maceszgombóc levest is főz és én már évek óta, vacsora után, amikor a papa az új könyveit olvassa, a mama meg pakol, elmentem a Szódába, a Wesselényi utcába mulatni egyet. Idén lesz először, hogy nem megyek a Szódába. Még tavaly is ott támasztottam a pultot, a hasamban Palkó, a kezemben málnaszörp. 

Idéntől minden kicsit más lesz. Amikor csilinelnek az angyalok én csak Pali arcát fogom nézni, hogy mit szól a gyertyákhoz, a csillagszórókhoz. És jövőre, amikor már kicsit nagyobb lesz, akkor majd elmondom neki, hogy amikor én kicsi voltam, akkor bekukucskáltam a nappali ajtaja alatt és láttam egy angyalt kirepülni az ablakon - hátha ő is látni fogja. És ha majd még nagyobb lesz, akkor talán otthon hagyom kicsit a mamával és megint elmegyek pár órára a Szódába. 

Mi meg majd újra együtt leszünk, mind az öten, júniusban, az unokaöcsém bar mitzvah-ján. 

Anna a karácsonyról

Mióta anya vagyok, a karácsony a várttal ellentétben keserédes időszakká vált számomra.

Mór előtt izgatottan készülődtem az ajándékokkal, menütervezéssel, imádtam apukámmal nagybevásárolni, szürreális díszekkel dekorálni a fát, várni a csilingelést...

Érdekes, Mór előtt a férjemmel, vagyis akkor még "csak" a barátommal sem töltöttük együtt a szentestéket. Ki-ki a saját családjával ünnepelt. Ő Szoboszlón, én Debrecenben.

Évek teltek el (azt hiszem hat), amikor végre együtt voltunk 24-én. 

Délutánig náluk, koraestétől nálunk.

Aztán megszületett Mór és vele együtt egy brutális gyomorgörcs, melyikünk családja hány percet babázhat az ünnepekkor. 

A tavaly karácsonykor négy hónapos kisbabánk akkoriban még háromszor aludt nappal, képzelhetitek a matekozást hogy mindenkinél igazságosan töltsünk el időt, miközben a gyerek a fél napot átalussza... 

Rohanás volt az egész, idegileg bele is rokkantam, pedig amúgy nem is volt a végeredmény olyan vészes, köszönhetően a hordozókendő nyujtotta szabadságnak. 

Szóval nem csak túl, hanem valamennyire megélni is sikerült az ünnepeket. 

Aztán teltek a hónapok, tudtam én, újabb december közeleg...

Mi Budapesten élünk, így nincs leegyszerűsítő opció, hogy egyikünk családja hozzánk jön, másikunkéhoz meg mi megyünk. Vagy valami hasonló...

Nekünk muszáj utazni.

Ez mindegy is. De elkezdett bántani, hogy ne már, hogy történhetett hogy a valaha úgy várt és szeretett ünnep ilyen rettegett őrületté vált?! Milyenanyaazilyen aki nulla erőfeszítést tesz azért hogy a gyerekének mesés varázslatot idézzen elő?! 

Aztán rájöttem. 

Nem is (csak) a rohanással van a baj.

Hanem a bennem még mindig élő gyerekkel. 

Aki szeretne az apjával bevásárolni. Az anyjával menüt tervezni.

Az öccsével balhézva fát díszíteni, miközben szól a Betlehemi királyok bakelit. 

Hát bizony, kimondom, amire rájöttem.

A karácsony számomra mindannak a sok változásnak összegzése, ami az anyasággal jár. 

És az nem mindig egyszerű. 

Önző gondolat ez, mondhatja bárki hogy minek szül az ilyen, de egy percig sem állítom hogy számítottam erre az érzésre. 

Az én izgatott ünnepvárásom tovaszállt annak nyomása alatt hogy mindenki megfelelő percnyi-órányi időt töltsön velünk és a Mór alvása és túlpörgése meg legyen akadályozva.

Talán annyiban megszállt némi ünnepi hangulat hogy naponta-kétnapota sütök valami sütit-kekszet, hogy édes illat lengje be a befűtött lakást...számomra ez az idill. Azt hiszem ez a kezdete az új hagyományainknak.

Már nem vagyok gyerek. 

A régi hagyományokat át kell színezni, új díszeket ráaggatni, más dalokat is meghallgatni. 

Nem hazudok, a napokban jöttem erre rá, hogy ez bizony nem megy pikkpakk.

Nekem úgy tűnik, igenis nehéz átállni felnőtt üzemmódba.

Mivel a karácsonyt mi vidéken töltjük, a pesti otthonunkban semmi jele az ünnepeknek, nálunk akár húsvét is lehetne, de még az se. 

Ez is kifejező ám. Igen. Azt hiszem, a bennem élő gyerek makacsul ragaszkodik a régi hagyományokhoz. 

Tényleg milyenanyaazilyen?!

De ezzel a felismerésemmel azt hiszem elindultam a felnőtté válás útján. 

Idén a rohanás kisebb lesz, a szenteste szüleimnél lesz, a másnap az anyósoméknál. 

Bevallom, óriási megkönnyebbülés volt, amikor a férjem ezt a kevésbé rohanós opciót felhozta, hiszen magamtól soha nem javasoltam volna, hogy valamelyikünk családjával ne legyünk szenteste. Szóval idén nyugisabb lesz minden, már amennyire lehet.

A bennem élő gyerek meg kicsit el is mosolyodott, mert talán esélye lesz néhány hagyományt megtartani, miközben Mór ott totyog a fa körül, labdázik a díszekkel, táncol a Betlehemi királyokra, gitározik a fakanálon amivel megkutyuljuk a húslevest...

Igen, gyerekkel egy rohanás a karácsony, nagyszülőktől nagyszülőkig. 

Már nem a csodavárós készülődés az egyetlen feladatunk, hanem mellette ezer más szempontra is figyelni kell.

De rájöttem, hogy a bennem élő gyerek még segíteni is tud, hogy Mórnak hogy tudnék még mesésebb ünnepi világot kreálni. 

Szóval ezen leszek. 

Habár az idei nagy készülődéssel lemaradtam, de mostantól rástartolok a hagyományrenoválás projektre.

Nem erőszakolok semmit, csak úgy csinálok mindent, ahogy belülről jön -például ugye tepsiszám sütöm a kalóriabombákat-, aztán mire észbekapok, még az eddigieknél is csodálatosabb hagyományokat teremtünk. Még jó hogy csodásabb. 

Mert Mór szemében tükröződik vissza minden adventi gyertya fénye. Végülis csak ez számít.

Jövőre pedig már istenbizony én is újra aktívan várom majd a karácsonyt. 

Vica a karácsonyról

Sziasztok!

Vica vagyok, az egyik új társszerző kismama. Íme az első bejegyzésem a blogon, a MI karácsonyunkról.


Én az az ember vagyok, aki kibekkeli a hónapokat karácsonyig. Augusztus végén már néha dúdolom a Jingle Bell Rock-ot. Szeptemberben nagyokat sóhajtozom és juszt se hallgatom meg. Októberben suttyomban rákeresek a youtube-on Bing Crosby-ra. Novemberben megveszek minden ajándékot, és minden nap megnézek egy karácsonyi filmet. December elején feldekorálom a lakást, és napi három karácsonyi filmet nézek meg. Szóval teljes elmebaj az életem.

Más a nyaralást várja, vagy a születésnapját, a szilvesztert (fujj), én a KARÁCSONYT. Imádom. Mindent. A vásárokat, fenyőfát,a giccset, az ajándékokat ( nem csak adni, kapni is), a rántott halat, a csomagolópapír hegyeket, adventet, mindent!
A karácsonyfát általában 15-e környékén feldíszítem, hogy minél tovább fekhessek alatta.
Aztán mire megnézem a Love actually-t, a Télapu 1-2-t, a Reszkessetek betörők 1-2-t, az Aludj csak, én álmodom-ot és a Karácsony Artúrt vagy százszor, addigra eljön Szenteste.
Mi hárman vagyunk tesók, szokássá vált, amióta sok a gyerek, hogy a 24-ét mindenki otthon tölti a maga pereputtyával. Mi ilyenkor anyukámékat és anyósomat is meglátogatjuk, és mindenhol végigesszük a menüt.
25-én pedig végre összeeresztjük magunkat, idén még tizennégyen, jövőre már (tesóm jóvoltából) tizenöten leszünk. Minden van, amit csak el tudtok képzelni. Három fogásos ebéd, ajándékhegyek, óriási karácsonyfa… Még éneklünk is a fa körül (na a Grincseknek most durrant el az agya)!

Ezen a cukormázon túl azért évek óta volt egy rettenetesen mély üresség bennem. Néztem a testvéreim gyerekeit, hogy milyen édesen tépik el vagy éppen vigyázva nyitják ki a csomagokat. Hogy a szülők milyen aggodalommal várják a reakcióikat. Én meg egy félig felnőtt félig gyerek ültem a kupac tetején és reménykedtem, hogy talán a következő karácsonyon már én is éltethetem a csodát valaki kedvéért.
Szóval ez a karácsony más lesz. Mert ugyan a kisfiam még nem sok mindent fog felfogni ebből az egészből, de ez nem számít, én azért dugdosom az ajándékait, titokban csomagolok, és bizisten csilingelni is fogok Szenteste.
Mert olyan sok évig vártam erre… És higgyétek el, ez egy igazi csoda.

Kedvenceim listája

Csináltam már egy hasonló listát a legjobb tippekről még hónapokkal ezelőtt:

http://mindigzoldebb.blogspot.hu/2014/06/a-legjobb-tippek-listaja.html?m=1

De most, hogy Mór totyogóvá lépett (szó szerint) elő, újabb lista állt össze a fejemben, gondoltam, megosztom veletek. 

Mert egy lépegető babávala z élet és az azt megkönnyítő eszközök tárháza is változik, alakul. 

Egy járkálásban kifáradt totyogó kis szünetet tart. Legjobb érzés.  (A kendő Sakura Bloom)

Mint azt már korábban többször is írtam, mi átálltunk a mosható pelusokra. 

Nem részletezem az előnyeit, azt már megtettem a témábavágó posztokban, csak annyit tudok mondani hogy: WOW!

Szerintem mindent elmond, hogy amikor nemrég mindketten egyszerre betegedtünk le és kb létezni is fájt, ugyanúgy mostam a pelusokat. Nem holmi mártír szenvelgés miatt, hanem mert ennyire nem jelent több macerát. Hozzáteszem, Mór ipari mennyiségeket termel minden téren és hacsak nem bénán adom rá a pelust, SOHA nincs ázás, nem úgy mint az űberluxuspelus, a Pampers esetében. 

Mór már a szobatisztaság jeleit is mutatja, ezt állítólag szintén a moshatózásnak lehet köszönni, mivel jobban érzi a pisit-kakit, hamarabb szól. És lőn. 

Szóval a mosható pelus tényleg szuperszónikus egy dolog. 

Ha márkát kérdeztek, én abszolút fanja lettem a Pop-In márkának, ami hiperegyszerű, apanagyibabysitterkompatibilis, kezdőknek tökéletes és igazi masszív, minőségi cucc.

A változatosság kedvéért vettem egy FuzzyBunz patentos, zsebes pelenkát, eddig ez is nagyon tuti, ez egy fokkal még egyszerűbben használható, de picivel kevesebbett bírt eddig mint a Pop In.

Találkoztunk az ImseVimse pelussal is, hát, bár irtó cukin néz ki, de eddig egyedül ezzel volt igazi brutál átázás,  viszont szerintem csak fazon probléma miatt. Egyszerűen nem passzol úgy Mór csombjaira, nem az ő alkatához való. Azért néha csak ráteszem ezt is, rövid távra teljesen tökéletes. 

A LittleLamb bambuszbelsőt vízzáró külsővel ritkábban használjuk, de eddig sosem okozott csalódást. 

Az utolsót kivéve az összes pelust a Babamosoly üzletében vettem (az üzlet Debrecenben van, de webshopjukból bárhonnan, bárhova rendelhetsz), ahol minden idegesítő kérdésemre türelmes válaszokat kaptam. 

Szóval kösz, Babamosoly, bűntársak vagytok moshatóssá fertőzöttségemben. 😜

Ez a FuzzyBunz zsebes pelus Mór habtestén...💛

Ezzel kis összefüggésben van a Juli barátosném -akivel hamarosan Ti is megismerkedhettek...😉- ajánlotta a kókuszolaj nevű csodát. 

Miért csoda? Mert MINDENRE jó! Egészséges, természetes és hipergazdaságos. 

Lehet használni sütéshez, főzéshez, de kenheted a szádra, csinálhatsz belőle illóolajjal illatos kencét, napi 1-2 kanál pedig segít a bacik ellen felvenni a harcot. Ja és nem hízlal. ;) 

Én a süteményeimbe is ezt használom vaj helyett, a tegnapi csirkecombot is ebben sütöttem. A hiedelmekkel ellentétben nem kókuszízű, az illata-íze teljesen semleges. Legalábbis annak amit én veszek...☺️

Ha Mór bőrét kicsípi a valamilyen termése, akkor is ezt használom, pikkpakk rendbeteszi. Amúgy a mosható pelusnál nincs szükség krémre egyáltalán, csak ha pirosodás van, ami fogzáskor sajnos elő-előjön... Nade a kókuszolaj nyugtat, gyógyít. 

Fürdetéshez kikevertem egy kókuszolaj+5 csepp 100%-os levendula illóolajos wellness kencét amit fürdéskor masszírozok a csapot vadul szerelő Mór bőrébe, meg a magaméba is mert issssteniii!

Mióta Mór totyogó, a hordozás okozott némi kihívást, mert a hőn szeretett Liliputi csatosunkat kinőtte, a hátam is elkezdett fájni, a hordozókendőzést megy egyelőre csak itthon merjük gyakorolni, így újabb beruházásra került sor, ami egy újabb szerelem:

A Tula Toddler hordozója. Nem ecsetelem. Rohadt drága, de minden fillért megér. A 12 kilós gyerek súlya felére csökken érzetre. 

Nem mindegy, ha az ember napi szinten akár órákat is hordoz...Ezt a hordozót itthon csak a Baby To Go csapata forgalmazza, keressetek rájuk, kedvesek, segítőkészek és csodaszép hordozókat árulnak. 

Ha már hordozás. Akkor hordozós kabát. Én kaptam egy Liliputi kabátot. És TEJÓÉG! Csodás! Ha olcsóbb megoldást keresel, akkor ha ráguglizol, vagy a hordozós csoportokban kérdezősködsz, sokféle opció van, mindenesetre én odavagyok a kabátunktól. 

Liliputi Makakabát in action

És végül, de nem utolsó sorban, 1-2 téli öltözködési tipp. 

-Babylegs: Ez tulajdonképpen egy combfix és egy zokni törvénytelen gyereke. Nadrág alá kiváló lábmelegítő, ha meg lakásba belépve meleg van, a nadrág alól egy mozdulattal levehető. Pelenkázásnál sem kell fáznia a lábaknak. És cuki. 😂😜

-Gyapjú holmik: Legyen az pulcsi, nadrág, sapi, a gyapjú verhetetlen. Melegen tart, de szellőzik és természetes anyag. Egy lelkes nagyi -mint például az anyósom- csudajólat tud kötni. Én mást se nagyon adok Mórra, amúgy meg isteniel áll rajta. 😃

-Űrhajós sapi: Nem tudja levenni magáról, melegen tartja a nyakát is, hátihordozásnál különösen praktikus. És. Cuki.💛☺️👌

Azt hiszem ennyi aktuális kedvencem van mostanság.

Ha valami megtetszett, itt megtalálod őket:

babamosoly.hu

babytogo.hu

Mindkét üzletnek van facebook oldala is.

Kókuszolajat bioboltban, de dm-ben és tescoban is kaphatsz. 

Remélem, találtál hasznos tippeket (is). A szomszéd nyilván hüledezik hogy régen nem volt ennyi minden és mégis felnőttünk. Ja. De jelenleg én nem tudom elképzelni az életünket a fentiek nélkül. 😃☺️

Nektek van valami kedvencetek? Ki vele!

Üdv,

Anna

Első lépések, valami új kezdete...

Közhelyesen hangzik, de minden első lépés bizonytalan, tele van ismeretlennel, keressük a kapaszkodókat és a megbillenéseknél, eséseknél akár le is állunk a próbálkozásokkal.

Az első lépések alatti visszafogott lélegzet, amikor még nem tudni, mi lesz a következő pillanatban.

Az anyaság tele van elsőkkel.

Az első, az a bizonyos első pillanat. 

Felemelő, katartikus, vagy épphogy nem az...

Az első pelenkázás, öltöztetés, etetés, szoptatás.

Az első óvatos, féltő fürdetés.

Az első éjszaka.

Az első órákig tartó üvöltés.

Az első fáradt kiborulás.

Az első séta.

Az első mosoly.

Az első nevetés.

Az első fültövig összecsinálós produktum. 

Az első átaludt éjszaka. Vagy az első egyben átaludt óra. 

Az első kimozdulás gyerek nélkül.

Az első forgás.

Az első kúszó mozdulat.

Az első falat gyümölcs.

Az első fog.

Az első mászó mozdulat.

Az első önálló felülés.

Az első felállás.

Az első szó.

Az első hiszti. 

Az első lépés...

Talán -nyilván- nem ebben a sorrendben.

De mindenki megéli, ismeri, vagy majd megtörténik a jövőben.

Ezek az elsők az egész babakort belengik, egy visszafojtott lélegzetté varázsolva ezeket a hónapokat.

Ezek az elsők aztán rutinos eseményekké válnak. 

Megszokjuk, hogy a baba már tud fogni, már eszik darabos ételt is, már gitározik a kiskanálon...

De amikor először történik, el sem hisszük, hogy valaha meg tudjuk szokni. 

Hogy lesz majd első nap a bölcsiben, oviban, suliban, egyetemen is...ójaj.

Mór elkezdett járni. Totyogó lett. 

Nem siette el, óvatos fiú, semmit sem bíz a véletlenre. 

Lassan, komótosan áll fel, keresi az egyensúlyt, megnézi, hová lép. 

Ő ilyen. 

Megtanultam nem a tankönyvi babákhoz hasonlítani őt, hanem pusztán megismerni olyannak, amilyen.

Az anyaság megtanított arra is, hogy nem én vagyok a főnök.

Nem vagyok ura a testemnek, a lelkemnek, a gyerekemnek pláne. 

Terelgethetem a dolgokat, tehetek lépéseket, hogy befolyásoljak néhány dolgot, de mióta anya vagyok, tudom, ha a gyerek nem akar aludni, nem fog. 

Ha nem akar enni, nem fog. 

Ha nem akar puszit dobni, nem fog. 

Ezzel szemben, ha én nem akarok ébren lenni, akkor is ébren tart.

Megtanulni kezelni a sokszor keserű, reményvesztett indulatot, amikor a hisztiző gyerek hatmilliószor mamázik a nadrágot letépve rólam...nem könnyű.

Az első lépések affelé, hogy megtanuld kezelni az érzelmi hullámvasutat, felszabadítóak.

Amikor rájössz, nem vagy tökéletes.

Amikor rájössz, hogy nem is kell annak lenned.

Amikor rájössz, más sem tökéletes.

Amikor rájössz, hogy az is tök mindegy, hogy más sem tökéletes.

Hiszen amit minden anya tud, csak mondjuk nem beszél róla, az az, hogy anyának lenni folytonos meglepetés. 

Első alkalmak sokasága. 

Kiszámíthatatlan. 

Senki sem tudja, mi lesz a következő pillanatban.

Pont, mint amikor a gyerek először jár egyedül. 

Nem tudni, mikor puffan a földre. Nem tudni, feláll-e onnan, vagy sírva inkább pihenteti egy időre a projektet. 

Az anyák, még a leghatározottabbak is, bizonytalanok. 

Mert nem lehetnek biztosak olyasmiben, ami ennyire tele van meglepetésekkel.

A bizonytalanság sokszor frusztráló.

Ez a frusztráció sajnos rengeteg konfliktust szül.

Nekem is volt már brutális csörtém, mert amiről írok a blogban, valakinek bántó volt. 

Mert ha én arról írok hogy van olyan anya, aki tápszert ad, akkor biztos már minősítek.

Ha arról, hogy hordozok, akkor biztos kinézem a babakocsisokat.

Ha arról, hogy otthon vagyok a gyerekkel, akkor tuti leszaranyázom a dolgozó anyukákat.

Ha arról írok, hogy mosom a pelenkát akkor nyilván az ördög mamái az eldobhatóst használók.

Szóval elgondolkodtam.

Mert én soha egy anyát sem minősítek, aki szereti a gyerekét. 

Miért is kéne? Nem ennyi a lényeg? 

Hogy szeresse a gyerekét?

A szomszéd nem én vagyok. 

Ez egy hatalmas belső feszültség, ami szinte keresi a kritikus szemeket. A kritikus szemeket, amiket keresni se kell, mert mindenütt ott vannak és már gyakran akkor is látjuk őket, ha épp baráti szempár néz ránk.

Így esett, hogy összefogva néhány szuperjófej anyával, egy új projektbe fogtunk.

Egy olyan anyaközösséget akarunk létrehozni, ami az elfogadásra épül.

Ahol senki sem tökéletes. 

Ahol senki sem kritizál. 

Ahol nincs helye trollkodásnak. 

Ahol senki sem okoskodik.  

Tanács csak kérésre érkezik. 

Ahol valódi anyák a valódi arcukat mutatják. 

Egy biztonságos hely minden anyának, aki szereti a gyerekét.

Ahol segítünk megtalálni, elfogadni és megszeretni az anyát, amilyen vagy. 

Nem amilyennek a szomszéd szerint lenned kellene.

Van köztünk császáros, otthon szülő, babakocsis, hordozós, eldobhatós és mosható pelust használó, főzőcskéző, máshol kajáló, pedáns és rumlis,bort iszogató, absztinens, szoptatós és tápszert adó, kilókkal küzdő és azokat letojó, férjével szexelő és pincemély libidójú, együttalvós, különszobás, dolgozó és otthon lévő, sokgyerekes, első gyerekes, boldog és kevésbé boldog, biokajás és mindenevős. 

A lista végtelen. Mégis imádunk együtt dolgozni, lenni. 

A gyerekeink boldogak, egészségesek.

Minket meg ez éltet.

Ez az egy legalább közös mindünkben.

Ez az új közösség lesz az első lépés egy önmagát és másokat is (jobban) elfogadó anyatársadalomhoz.

Lélegzetvisszafojtva lessük minden pillanatát.

Hamarosan indulunk...

Ági az új "mi"-ről, avagy szopcsiztunk, kaksiztunk, pisiltük,böfiztünk, és naná hogy pukiztunk

Zavarba ejt amikor egy gyermekes anya elfelejt egyes számban gondolkozni. 

A szimbiózis a születéskor megváltozik, egy testből két lélek lesz, két test, két ember. 

Persze a kisbaba sokáig még elpusztulna ha nem találnák ki a gondolatait, nem táplálnák, nem gondoznák, nem védelmeznék. 

Csakhogy sok mama a szimbiózisban reked. Elfelejti az egyes szám első személyt. Összeolvad, azonosul, egyesül a kisgyermekével. Baj ez?  Ugyan, dehogy, hiszen ezzel az attitűddel lehet megérteni, megszeretni és elfogadni az újszülöttet.

Csakhogy a születés pillanatában Ő-Ő. Hagyjuk őt Ő lenni. 

Ő eszik, mégha az anyából táplálkozik is. Ő eszik és az anya táplálja. 

Aztán egymásra mosolyognak és szeretik egymást. 

A nagyobb baba már meg is simogatja hálája és szeretete jeléül az anyamellet, vagy a tápláló kezet.

Ami közös, ami összeköti őket, az a szeretet, és a hála ezért az érzésért. 

Ha a bébi összetrottyolja magát, az apja- anyja tisztába teszi, a baba boldogan mosolyog. Hálás? Nem tudjuk, de boldog, mert jól van! 

Ha az anya azt mondja ilyenkor, hogy "bekakiltunk", mit fejez ezzel ki? 

Azt hogy nem külön- külön identitásként fogalmazza meg önmagát és gyermekét. Baj ez? Nem, nem az. 

De az elengedés sose könnyű egy kapcsolatban. 

Akit szeretünk, azt nem akarjuk elengedni. 

Márpedig a gyerek, fejlődésével párhuzamban egyre inkább önállósodik, felnőtté válva önálló röppályára indul. 

Az, hogy ekkor majd mennyire tudjuk segíteni abban, hogy önálló, tetteiért felelős, boldogságra képes, saját útját bátran kereső felnőtt lehessen- most alapozódik meg! 

Ő kaksizik. 

Ő hamizik. 

Ő lázas. 

Az ő foga jön. Az övé! 

Ám vele örül, vele izgul, vele szenved az, aki szereti őt. 

Én és ő. Ez a :Mi. 

A ragozást, a személyes névmásokat a gyermek megszületése után újra kell tanulni!  

És még egy fontos dolog! 

Az anyuka ne felejtse el a saját keresztnevét a szülés után se!  

Az apuka se a sajátját. Ne ragadjon bele az "anyuka, apuka" általános alanyba egyikőjük se! Mert ők egymásnak nem apjai és anyjai! 

A gyerek fogja őket igy szólítani. 

Nem is olyan egyszerű ez, ha belegondolunk.

Ági a gyászról, veszteségről

Sok mindent elveszítünk. 

Néha az eszünket, néha a türelmünket, a kulcsunkat, vagy más egyebünket. Minden tárgy és hiba pótolható! Korrigálható. 

Néha kiderül hogy nem is hiányzik! 

Ezzel ellentétben sok minden(ki) akkor értéklődik fel igazán, ha már nincs, ha a hiányát éljük meg! Vannak azonban másmilyen veszteségeink. Véglegesek. Személyesek. Pótolhatatlanok. 

Egyszer rég, amikor még gyógyíthatatlan beteg gyerekek osztályán dolgoztam a klinikán, az egyik orvos megkérdezte a szülőt, van-e másik gyereke.

A szülő nem értette, azt motyogta, nincs, csak ő, aki nagyon beteg...Az orvos azt mondta: "háát, jobb lenne, ha lenne!" 

Így tudatta a szülőkkel, hogy el fogják veszíteni a gyereküket. Akkor is, azóta is kiver a víz, ha erre a jelenetre gondolok. Volt olyan is, hogy valaki elveszítette a gyerekét, és amikor a környezet bíztatására sürgősen szült egy másikat, pedig még gyászolt és siratott, őt, az újat-igaziból sose tudta szeretni, mindig elégedetlen volt vele. 

Szegény gyerek, sose tudott olyan lenni, hogy azt érezhesse, önmagáért szeretik. Pótlék szerepre szánták, az elvesztett gyermek miatti gyászt sose tudta a szüleiben megszüntetni. Ma már felnőtt. Visszaidézve gyerekkorát, elmesélte, borzalmasan magányos volt mindig, kétségbeesetten próbált megfelelni egy fantomnak. Sose sikerült, mert ez sose sikerülhet. 

A veszteség feldolgozása komoly, nehéz lélektani folyamat. 

A veszteség elgyászolása, elengedése gyakran igen hosszú időt vesz igénybe. A folyamatot gyorsítani nem lehet! Szerelemvesztés, vetélés, abortusz is "jó" példák erre. 

Egy magzat elvesztését sose pótolhatja egy -szándékosan- gyorsan jött másik! 

Egy nagy szerelmi csalódásra nem gyógyír egy gyorsan elindított másik kapcsolat. 

A veszteséget meg kell élni, el kell siratni, el kell engedni. 

Anélkül a test és a lélek ajtaja zárva marad, csak erőszakkal lehet beférkőzni rajta. 

A fájdalom múlása, enyhülése a lélek öngyógyulásának része. Ami jó volt, az megmarad abból, amit/elveszítettünk. Bennünk él, velünk él. 

De a helyére került veszteségeink sose fojtják meg az újat, mert az új- önmaga tud lenni és nem valami/ valaki más szánandó pótléka. 

Volt egy fiú. Elveszítette a feleségét. Évekkel később, amikor párra lelt, éjszaka zokogva ébredt, a volt feleséget ölelte álmaiban. Ébredve erős haraggal nézett a mellette fekvő, őt nagyon szerető újra, miközben őt magát csillapíthatatlan bűntudat, sokszor rosszullétig vezető félelem és szorongás gyötörte, árulónak érezte magát, mert ő élt, folytatni tudta, míg a volt társa már sohasem. Pszichoterápia segítségével rendezte "sorait", boldog életet tud ismét élni. 

A traumák, a veszteségek mind ilyenek. Pusztítanak mindaddig, amíg a helyükre nem kerülnek! Ne szánjuk szenvedésre, bűntudatra az egész életünket! Gyógyuljunk, bátran, mert így válik igazzá a mondás: van élet a halál után! 

Van boldogság a gyász múltával, de a gyászmunkát végig kell csinálni, ha nehéz, kérjünk szakember segítségét! Sose a szomszédra hallgassunk! Vagy az olyan végtelen gondolatfolyamokra, hogy mi lett volna ha... 

Ami történt, megtörtént és csak annak elfogadása után léphetünk tovább egy mezőt előre. Aztán még egyet. És még egyet. Amíg meg nem gyógyul a lelkünk, a sajgó szívünk. Erre nincs könnyebb út. Idő és magunkra figyelés. A kártékony szomszéd teljes kizárása. A mi lett volna ha teljes elnémítása. 

A szorító, égető, fojtogató fájdalom elmúlik. És mint minden meddő talajból, a gyász-rágta szívből is előbb-utóbb újraéled a remény a boldog(abb)ságra. 

Anyák harca

Az otthon "ülő" anyuka kérdés parázs viták alapja.

Annyit gondolkodtam már rajta...

Én például itthon vagyok Mórral, amit dolgozom, azt itthonról el tudom végezni és amúgy meg azon szerencsések közé tartozom, akinek a párja ezt lehetővé teszi.

Igen, nekem ez szerencse.

Van, akit frusztrál az otthonlét, a folytonos anyaszerep és alig várja, hogy visszamenjen dolgozni. 

Van, aki boldogan maradna otthon, de anyagi okokból kénytelen visszamenni melózni. 

Van, aki szeret otthon lenni, de valahogy mégis haszontalannak érzi magát.

Kulcskérdés a helyes önértékelés.

Bármit amit csinálsz, csináld szívvel-lélekkel, úgy tehet boldoggá. Ezt próbálom én is.

Ha nem elégít ki az anyaság, menj vissza dolgozni, a gyerekednek egy önmagával egyensúlyban lévő anyára van szüksége, nem egy megkeseredett mártírra.

Lesz, aki megszól érte, sőt, lesz olyan is, hogy megszakad a szíved, mert a gyerek belédcsimpaszkodik amikor elbúcsúzol. 

De mantrázd magadnak, mit miért teszel. Ha tudod, hogy ezt kell tenned, semmi sem billenthet ki az önmagadba vetett hitedből.

Ha vissza kellett menned dolgozni, pedig maradtál volna otthon, az pokoli nehéz, mert az anyagi szempontok szerint meghozott kényszerdöntések nem nyújtanak vígaszt, amikor irigykedve nézed munkába menet a játszótérre tartó anyukákat. 

De ilyenkor meg tudnod kell, hogy amit teszel, a családért teszed. Mert kell. 

Amikor anno leszoktam a dohányzásról, volt jópár gyenge pillanatom. Olyankor mindig elismételtem magamnak, hogy miért döntöttem úgy, hogy abbahagyom a bagózást. És ez mindig hatott. Nem kívántam kevésbé rágyújtani, de könnyebben vészeltem át a megingásokat.

Ugyanez érvényes minden helyzetre, döntésre, ami az életünkkel kapcsolatos.

Az, hogy én nem adom bölcsibe Mórt, annak semmi köze ahhoz, hogy más meg hamar megteszi. 

Az, hogy én szoptatok, annak semmi köze ahhoz, hogy van, aki meg kezdettől fogva tápszert ad.

Nem érint személyesen egyáltalán, hogy van, akinek a gyereke 0. naptól átaludta az éjszakát, miközben az enyém még soha. 

Mióta írom a blogot, rengeteg pozitív visszajelzést kapok, de kaptam hideget is a meleg mellé, hogy térítek, minősítek, ilyesmik...

Az én szándékom kezdettől fogva az, hogy teremtsünk közös erővel egy olyan közeget -mégha csak online is- ahol minden anya biztonságban érezheti magát.

Azokról a helyzetekről írok, amik mindünkkel meges(het)nek.

Soha semmilyen körülmények között nem minősítek senkit és semmilyen nevelési elvet, módot.

Erről is szól a blog, hogy a szomszéd le van szarva és engem is nyugodtan le lehet szarni, nem sértődöm meg.;)

Ami nekem bejön, másnak a világ vége is lehet.

Én hiszek az igény szerinti szoptatásban, a hordozásban, az együttalvásban, hogy sosem hagyom sírni a gyerekem, hogy vele vagyok ameddig csak tehetem. 

Ez az én "elvem", nekünk ez működik és van olyan szerencsém, hogy megtehetem, hogy eszerint éljünk. 

Ismerek sok más anyát is és frusztráció és konfliktusmentesen tudunk kommunikálni annak ellenére, hogy teljesen máshogy csinálunk bizonyos dolgokat. 

De megesik, hogy sétálok Mórral a hátamon és a babakocsis anyuka úgy néz rám, mintha ellenségek lennénk. 

Mintha az, hogy én "A"-t vallok, az az ő "B"-jét minősítené. Hiába mosolygok rá és a gyerekére teli pofával.

Túl komolyan vesszük az összehasonlítgatást, a versengést. 

Pedig az anyaság nem a másik legyőzéséről szól.

Basszus, hisz mind jól szeretnénk csinálni, ennyi közös már van bennünk, nem?

Kit érdekel, hogy mit gondol a másik anyuka?

Miért fontos az? Egyáltalán, miért feltételezzük, hogy mindenáron gondol rólunk valamit? 

Hogy azon jár az esze, vajon én milyen anya vagyok (hozzá képest és ő hozzám képest)?

Önmagunkban képtelenek vagyunk megélni, hogy elég jó anyák vagyunk-e? 

Miért kell mindig a másik (odafantáziált, ferde) tükre?

Merjünk szembenézni magunkkal, vállaljuk be-fel a döntéseinket, az elveket, amiket vallunk, a lépéseket, amiket megtettünk és ha mégis kételyeink támadnak, ne feledjük, arról nem a másik anya, a kreált szomszédunk tehet.

A gazella alakú anya nem a mi kövérségünkre akarja felhívni a figyelmet.

Az éjszakát végigalvó baba anyukája nem azért kipihent, hogy friss és üde arccal közvetítse szemmel verés segítségével, hogy elrontottuk a gyerekünket.

Az otthon maradó anyuka nem azért mondja hogy nem tudná bölcsobe adni a gyerekét, mert elítéli a dolgozó mamát, hanem csak mert ez az igazság, nem tudná és szerencséjére nem is kell.

Mindezek persze nem igazak mindig. Mert ugye ott a szomszéd, aki beszól, okoskodik, beleront az életedbe.

De olyankor kell magadba nézni és jó magasról leszarni őt, hiszen Te tudod, hogy mit miért teszel.

Ha pedig nem vagy békében magaddal...hát, az nem a szomszéd, vagy a másik anyuka hibája. 

Ismételten csak peace, lazaság, mamák!

Anna

A Mosható Saga - Két hónap után

Azt hiszem, kb 2 hónapja váltottunk át a mosható pelenka projektbe, így egy kis kihagyás után újabb beszámoló következik.

Eltelt annyi idő, hogy az újdonság izgalmának rózsaszín buborékja már kipattant, így tiszta fejjel is ítéletet tudok mondani.

Rengeteg moshatózós anyuka mondta nekem hogy nem nagy fáradozás ez az egész és mindig azt gondoltam, hogy ez süket duma, naná, hogy fáradozás, hiszen mosni kell a pelenkákat!!!!!

De most, hogy csinálom, be kell lássam, mint a hordozás esetében, tévedtem, ez egy tök szuper dolog!

Nem fogok hazudni, persze, van vele meló. De tényleg nem sok! Ami meg van, azt meg kifejezetten élvezem! 

Maximum akkor mosok gyakrabban, ha egy kedvenc pelus a szennyesben van és újra Mór valagán akarom látni. :D 

Mindenféle próbánk volt már.

A mosható pelus lazán kibírt már 4 órás autóutat, vonatozást, egész éjszakát is.

A készletünk Pop-in V2-es pelenkákból áll, egy ImseVimse patentos pelusból, illetve néhány Little Lamb bambuszbelsőből, amire vagy Bambino Mio vagy Disana gyapjúkülső kerül. (Erről bővebben pár bekezdéssel alább olvashatsz még.)

A Little Lamb-ek kivételével mindezt a Babamosoly üzletéből szereztük be, szuper kis üzlet, online a babamosoly.hu-n megtaláljátok, amúgy Debrecenben a Cegléd utcában kell őket keresni. 

Ők az egyetlen olyan üzlet az országban, ahol mosható pelenkákat, hordozókat lehet nagy választékban kapni és ahol szakértő eladók tudnak válaszolni minden kérdésedre. 

Mert bizony, kezdem kapizsgálni, ez egy szenvedély lehet, nem kicsit.

Ott lapul a tudat a fejedben minden pelenkacserénél, hogy jeee, ezt sem a kukába dobod. 

Hogy nem árad trópusi páradús hőség, amikor a gyereket kibontod a csomagból. 

Hogy a fogzós napokat kivéve egyáltalán nem kell popsikrém, nincs rá szükség.

Ez mind-mind szuper érzés.

Lehet szánalmasnak nézni hogy egy nőnek hogy lehet mindez akkora sikerélmény, de én büszkén vállalom, engem boldoggá tesz a tudat, hogy ennyi pozitív hozadéka van a moshatózásnak.

Nem lettem fanatikus azért. 

Egy-két hétig éjszakára is bevetettük a Little Lamb-eket, de Mór amúgy is nyugtalan alvó, nem tudni, volt-e összefüggés, de mintha rosszabbul aludt volna moshatóban. Lehet tévedek, de most kicsit éjjelre visszatértünk az eldobhatósra. (Viszont már csak 1-2 darab van a csomagból és ha elfogy, újra nekiugrunk az éjszakai műszaknak, próba szerencse alapon.)

A moshatózós rutin emígyen fest:

A műsoros pelusból kakifogó papírt vagy lehúzom a wc-n, vagy ha csak pisis, gyorsan átöblítem a pelenka többi részével együtt langyos vízzel, majd megy a külön szennyesládába. Ha medvés lett a pelus, akkor gallszappannal és kefével átsúrolom (a papír felfogja a 90%-át, nyugi!😉), öblítem és szennyes.

Minden másnap mosok. 

Anyukáméknál (ugye Áginál) van szárító funkció, a betéteket mosás után bedobom egy körre, pihepuhák lesznek!

Millió ellentmondásos infó van arról, hogy mivel moss, én (egyelőre) Baby Dreftet használok, pár csepp mosóparfümöt és kis löttyintésnyi almaecetet az öblítéshez. 

Nekem nincs (sajnos:(((((() szárítóm, de még a bambuszbetétek is megszáradnak 1-1.5 nap alatt. Egyelőre, aztán télen nem tudom mit lesz.

A készlet egyelőre így néz ki:

13 db Pop-In (Imádom, istenien néznek ki, jól tartanak...csak jót tudok mondani róluk!) +4 db extra betét és 2 db éjszakai turbó betét

1 db ImseVimse patentos pelus 

6 db Little Lamb bambuszbelső

1 db Little Lamb PUL külső

1 db Bambino Mio PUL külső

1 db Disana gyapjúkülső

Popolini kakifogó papírt használok hozzájuk.

Ázni eddig 3x ázott át, ebből 2x egyértelműen az volt az ok, hogy túl lazán adtam Mórra a pelust, illetve még akkor nem jöttem rá, hogy moshatózásnál mennyire fontos, hogy a cerka 6(!!) óránál álljon. 5 óránál már rizikós a dolog.;) Persze csak törpevízmű esetében, több óra után, de biztos ami tuti, legyen pontos az óránk.;)

Egyszer az ImseVimse ázott egy nagyobbat, nem jöttem rá az okára, gyanítom, hogy a kakifogó papírt bénán tettem be, kilógott a combnál és az vezethette ki a pisit..passz, n vizsgáltam át tüzetesen a dolgot. 

A moshatózásban a csodálatos, hogy tudatosabb vagyok. 

Azóta nincs felhalmozódott szennyes ünk, jeee!:)

Nem hazudok, amikor a fogzásos zöld fosást kellett súrolni, az nem volt egyszerű, de ilyenkor nyugodtan lehet eldobhatósra váltani, szenvedni nem kell.

Viszont annyit mondhatok, mióta mosom a pelust, kaka még nem folyt ki soha. Még akkor sem amikor a pelenka dugig volt. A méregdrága Pampers heti több alkalommal engedte szabadjára a medvét, úgyhogy részemről ennyi is elég lenne előnynek.

Itt tartunk most.

A Babamosolyban mondták nekem, hogy a mosható van értünk és nem fordítva.

Szóval ezt nem érdemes úgy csinálni, hogy igazából nem akarod.

Igaz ez a hordozásra, együttalvásra, mindenre. 

Ha viszont csinálod, szard le, hogy a szomszéd őrültnek hisz.

Hogy lesz, aki lenéz, mert neked örömöt okoz a kimosott pelenkákat összerakni, kikészíteni.

Aki nem érti, miért csinálod ezt az egészet.

Aki kifiguráz, ha nekiállsz pelenkákat varrni-kötni. 

Bármi, amit hittel, örömmel csinálsz, az csak jó lehet. 

Nem szánalmas, nem megszállott bolondéria. 

Az anyaság telis-tele van lehetőségekkel, hogy kísérletezz, hogy új és új kihívásokat találj, hogy kipróbáld magad ebben-abban.

Engem ez kielégít és boldog vagyok, hogy nyitottabb ember lettem, aki már nem fél új dolgokat kipróbálni.

Vann egy csomó szomszédom, aki cümmög, arcokat vág, sőt, olyan is, aki szerint az én moshatózós projektem az eldobhatós pelenkázósokat hivatott minősíteni.

Én csak annyit mondok, boldog vagyok, hogy belevágtam és buzdítok mindenkit, hogy próbálja ki, mert jó buli (és iszonyat menő egy moshatós popesz!!!), de ha nem, az sem baj!

A szomszéd le van szarva (mostmár ki se csillagozom, minek?!), mindenki tegye, amit jónak lát!

Peace! ;)

Anna

Ági irigységről, kicsinyességről, boldogtalanságról, gyávaságról

Az interneten böngészve, vagy a való világban körülnézve a nagyobb vagy mikroközösségekben, családokban, barátságokban, különféle emberi kapcsolatokban van egy mérgező jelenség.

Amikor fröcsögnek minden szinten az indulatok, érvek helyett, közeledési szándék helyett a fröcsögés szennyez, lehet, hogy a címben szereplő lélekszennyezések aktiválódnak. 

Persze, nem Ebola, nem kell pánikolni tőle, nincs ellene védőruha és karantén, de vegyük észre, hogy súlyos fertőző betegségek erejével pusztít embert, életet, jól létet, közérzetet. 

Olyan sok helyzetben megjelenhet ez a jelenség. Játszótéren, anonim, netes fórumokon, de családon, barátságokon belül, ismeretlenek és ismerősök közt...

Az ilyen méreg szétverhet családot, barátságot, beszürkíti a lelket, rátelepül és meghatároz szinte minden szférát, sőt börtönbe zárhat és néha meg is ölhet. Sokszor bújik álruhába, álarc mögé, elrejtőzik a személytelenségbe és onnan fertőz. 

Magabiztos, határozott és ellentmondást nem tűr! Ingerült, durva és kíméletlen. 

Én azt mondom: kultúrálatlan, tudatlan, beszűkült, irígy, gyáva, boltogtalan, örömtelen, mocsár-lelkű, és fertőző beteg! Az nem lehet más, aki ártani akar. Aki nem tud örülni más örömének. Aki mindenben torz tükörképet lát vagy keres. Aki keserű és mást is megkeserít. Aki kárörvendő. Aki a szomszéd mindig zöldebb fűjét savval öntené le. 

Ők betegek, méghozzá fertőzőek.

Így kellene kezelni őket! Izolálni első körben!

Beférkőznek a pórusokba, a családba, mindenhova! Ne hagyd! Ne akard meggyőzni, ha észrevetted hogy tönkretesz! 

Ha a tüneteket már magadon is észleled, különösen sürgősen lépned kell!  

Ne hagyd hogy elvegye az életed, az örömöd, a személyes szabadságod, a párodat, a barátodat, a gyerekedet, az életteredet, mindent, ami fontos neked! Az izolálódás nehéz, de működik, sok eszköze van! 

Az első körben a legfontosabb a felismerés! 

Aztán a nem!- kimondása. Önmagadnak, vagy neki, akár halkan, akár hangerővel. 

Aztán el kell fordulni, távolodni, és keresni olyat aki megért, szeret, elfogad, érvel, elfogad, akinek fontos vagy, aki tud nevetni önmagán is, aki mer élni, akinek van arca, aki őszinte és mocsár helyett élet van a lelkében, szavában és érintésében. 

Akivel jó lenni, aki nem szennyez be, aki nem harap ki belőled egy darabot, mint egy acsargó, szerencsétlen harci kutya. Fröcsögésmentes világot élni...

Legalább a saját életterünkben. 

Abban az egy, rövidke életünkben. Hátha lehet! Miért ne? Tenni érte persze felelősség, bátorság! 

Nem felesleges luxus, hanem oly fontos, mint a levegő! 

Gondold csak végig! Ha így gondolod te is, akkor tégy érte(d), a gyerekedért, az életedért, a szerettedért! Ne halogasd holnapra, kezd el ma! Rajta! 

A fertőző, gyáva, ostoba, irígy, örömtelen, boldogtalan, lélektelen, pusztító, álarcban és lesből támadó, rosszindulatú, mindent bemocskoló, mindig dominanciát követelő és téged mindezzel elgyengítő fröcsögés, beszólás, kéretlenül betolakodó felesleges "jelenlétek" ellen! Merj úgy élni és gondolkodni, ahogy szeretnél, azokkal, akik szeretnek és ebben segítenek. 

Merj tanulni, merj véleményt mondani, merj szelektálni és merj nemet mondani! 

Ha tévedsz, merd belátni! 

Erős leszel, szép és sokkal több örömöd lesz! 

És ha a gyermek rádnéz és hallgat téged, kincset lát és kincset visz tovább, mert kincset talált! 

Ennél többet adni és kapni ugyan mit lehetne? 

Ági a szülővé válás folyamatáról

Mindenki valakié. Ha másé nem, akkor önmagáé! 

Minden öröm és minden bánat, minden hiány és minden teljesség ebből fakad. Amikor találkozol valakivel akit megszeretsz, azt szeretnéd, ha a tiéd lenne.

A boldogság fogalmával vetekszik ha a másik is ezt akarja, vagyis a szeretet  (szerelem) kölcsönös. 

Ennek ellentéte sokszor okoz bánatot, sírást, fájdalmat, indulatot, sőt irigységet. A kicsi gyerek érkezése gyakran felborítja a kialakult viszonyokat. 

Az addigi gyerekből szülő lesz, anya, apa. Az addigi szülőkből nagyszülő. 

A nő anya lesz, a férfi apa.

De ne feledd, ezek nem váltófogalmak!  Sok baj forrása, ha annak hiszik, főleg ha ettől kezdve így is viselkednek, pláne ha esetleg így is szólítják egymást! 

Vannak helyzetek, nem ritkán, amikor a baba érkezése nem váltja ki a várt és tervezett eufóriát, amikor a katarzis késik, vagy úgy tűnik hogy elmarad. 

Van persze ilyen is. Sok oka lehet.  

De a leggyakoribb, hogy a szülés fájdalmai, váratlan fordulatai annyira kimerítik a tartalékokat, hogy a "friss" gyerekre nézve nem a boldogság, hanem az indulat, a keserűség, az undor a kétségbeesés, vagy épp a menekülés a helyzetből érzése fogalmazódik meg, ahogy ezt gyakran fogalmazzák: "úgy éreztem hogy a saját kelepcémbe kerültem, hisz ezt akartam, évek óta... de azt sose hittem hogy ez ilyen, és ilyen nehéz! És ez már mindig így lesz? Neeeeem akarom! Nem ezt akarom! Vissza akarom kapni önmagamat!" 

Nehéz elfogadni, hogy az önmagam fogalom kitágult, és átmenetileg padödő lett.  Ilyenkor gyakran van szükség  külső pszichiátriai, pszichológusi segítségre, hogy átsegítse a krízisen az ettől nagyon kétségbeesetten szenvedőt és környezetét! Amikor aztán elkezdődik a közös út, kezdetét veszi az egymás valós megismerése. Illatból, mozdulatból, mimikából, hangból. Nemhogy félszavakból, de rezzenésből is megtanulják egymást anya és gyermeke, apa és a "kisded", meg a többiek is előbb utóbb. Egymásra hangolódnak, és ez a megismerési élmény hozza a szeretetet, az egymásra utaltság hozza a felelősségérzetet, a puha melegség hozza a gyengédséget, és egyszer csak, cseppet se teátrálisan, de belopakodik a katarzis, egy kósza könnycsepp, egy összebújás, egy fáradt mosoly kíséretében.  

 Ilyenkor szokták azt mondani: "na őt tőlem soha senki nem viheti el, ő az enyém"! 

Igen,mindannyian innen indulunk. 

Pedig az elengedés meg a megtartás, az ölelés és a belőle való gyengéd kibontakozás, valahol édestestvérek. Egyik se könnyebb feladat, mint a másik. Mindegyik értéke és öröme csak a másik tükrében ragyog fel igazán.