Juli a karácsonyról

Hamarosan karácsony, amit nagyon várok, mint gondolom sokan, ugyanakkor rettegek is tőle. Mert nekem a karácsony az együttlét, a lelassult idő, nagy beszélgetések, nagy evések és szeretteimnek örömet okozása mellett az őrült megfelelési kényszerről is szól. A felnőttléttel a karácsonyt is meg kell oldani. És nem is akárhogy, szépen, varázslatosan és maradandóan. Mert egy kedves karácsonyi története gyerekkorából mindenkinek van. És én szeretném a jó emlékeimet a gyerekeimnek is átadni. A csodában való hitet, mert lehet, hogy a fele csak mese, de a másik fele viszont mi magunk vagyunk. Mi tesszük azzá. Ilyenkor érezzük igazán, hogy a másik öröme mennyi mindent jelent. Én például ajándékozásnál mindig megvárom, amíg mindenki kinyitja, amit kapott tőlem. Imádom látni, hogy boldogságot okoztam. 

A karácsony igenis a legszebb ünnep, csak sajnos ezt a mai világban az eszement ajándékozási lázban és terüljterülj asztalka gyártásban hajlamosak vagyunk elfelejteni. Én biztosan. Elfelejtem, hogy nem az ajándékokban lapul a szeretetem, hogy nem attól lesz tökéletes a karácsony, mert nagyot ettünk, sok mindent sikerült adni és kapni. Elfelejtem, hogy nem most van az utolsó pillanat, hogy kifejezzem a szeretetem. Ez egy lehetőség, egy alkalom, hogy kedveskedjünk egymásnak, de nem a mennyiség számít, hanem a szándék.

Mióta elköltöztem otthonról egy kicsit megszűnt a karácsonyi szentség. Vagyis az ünnep szertartás jellege: a helyszín, a szereplők.
Azelőtt minden szentestén ugyanaz volt a forgatókönyv. Ez már a "nagy leleplezés" utáni idő, amikor már mi gyerekek is készültünk ajándékkal. Nálunk voltunk, nagymamám átjött délelőtt, pedig megbeszéltük, hogy 4 körül gyújtjuk meg a fát, amit mindig a öcsémmel ketten díszítettünk aznap délután, röhögve és veszekedve, mialatt bátyám a szobájában duzzogott, mert utálta a karácsonyt. Ezt ugyan sosem mondta. Nem is tudom mi baja volt, lehet csak segíteni nem akart. Anyukám a konyhában tüsténkedett, nagyi meg, mint egy kakukkosóra jelentette óránként, hogy mennyi az idő, hogy mennyi van még 4-ig, aztán meg, hogy mennyivel múlt el. Végül, mikor minden elkészült, jött az angyalcsengetés, ami a fiúk dolga volt, a családi Samu-csengővel, egy Samu nevű bárány csengője volt, állítólag. Éneklés, elérzékenyülés a "Mennyből az angyal" utolsó sorainál, attól főleg, hogy láttam anyukám arcát, akit szintén mindig megríkatott. Majd körbepuszi, amikor is bátyámmal elmondtuk: minden évben csak egyszer, most karácsonykor. És aztán a karácsonyi menü, ami mindig rántott afrikai harcsa meg kukorica-, majonézes krumpli-, meg hagymás krumplisaláta.
Majd kiröppentem a családi fészekből, és ezek a dolgok mind megváltoztak, átalakultak. Tesóim évekig külföldön éltek, és nem tudtak hazajönni karácsonyra, anyukám eladta a családi nagylakást, nekem is lett saját családom, amivel megörököltem gyermekeim apukájának édesanyját, aki ilyenkor 4 napig élvezte vendégszeretetünket.

Így hát semmi átmenet nélkül, egyszer csak nekem egyedül kellett levezényelnem a karácsonyt. Valahogy úgy, hogy elköltöztem, tehát felnőtt lettem, ezentúl az én dolgom.
És én, mint egy jó tanuló, megvettem az afrikai harcsát, csengettem a Samu-csengővel, elkészítettem a kukorica-, majonézes krumpli-, hagymás krumplisalátát. Anyukám ugyan segédkezett a háttérből, de inkább csak vendégnek érkezett hozzánk, és a többi családtag is, mondván a picik miatt így lesz a jó. Én meg próbáltam megfelelni az igényeknek. Varázslatot csinálni a karácsonyból, mire hazaér a gyermek, majd gyermekek, feldíszített fa várja őket, alatta az ajándékkal, amit a Jézuska az angyalokkal idehozott, a karácsonyi menü gőzölög az asztalon, és mindenki nagyon boldog, mert együtt vagyunk szeretetben itt a béke szigetén.
No ez a valóságban úgy festett tavaly, 24-dikén délután, hogy egyik gyereket nagypapa vette gondozásba és vitte el, másik pici babaként velem volt, hiszen, ő még minden előkészületet láthat. Drága gyermekeim apja nyilván az utolsó percben rohant el fáért, és nyilván nem volt akkor épp autónk, így gyalog hozta hazáig.
Remek ötletnek bizonyult a házi nutella, mint ajándék a népes rokonságnak. És mikor betoppant vidékről a drága anyósom, én épp porcióztam a mogyorókrémet. A konyha úszott a masszában meg a csempére ragadt mindenfélében, amit a turmixgép fröcskölt ki magából minden irányba. Megjegyzem én is rémesen festettem az egész közepén. Az afrikai harcsa a mélyhűtőben várt a sorára, a gyerek mindeközben rám kötve hordozókendőben, a lakás meg bombarobbanásszerű állapotban. Kedves anyós csak annyit kérdezett hova tegye le a pakkját, meg a sütit, amit hozott, de akkor bizony felcsattantam, hogy bárhova, akárhova, nézz körül, meg rám, hát nem mindegy, igazán?!
(Azért arra bizonyos fagyújtási pillanatra összeállt minden, de a sok idegeskedést inkább kihagytam volna.)
Akkor határoztam el, hogy ezután másként lesz, hozzánk egy darabig nem jön senki karácsonyozni. Szívesen elmegyünk bárkihez bájos kis ajándékcsomagot lóbálva.
Így esett, hogy idén útra kelünk. Igyekszünk a kevesebb több elve alapján gondolni a szeretett emberekre. Inkább megélni, mint túlélni az ünnepi napokat. Viszont az afrikai harcsát azért mi visszük, úgy látszik attól nem lehet olyan könnyen szabadulni. Tradíció az tradíció.

Dorka a karácsonyról

Nálunk a karácsony olyan, mint azok a kavargó hógömbök, amiket a vásárokban lehet kapni. Anyukám védelmező búrát von köré és megidéződnek minden évben gyerekkorom karácsonyai, a nagyszüleim, azok az illatok, azok a fények.
Ez nem változott azóta sem, hogy Máté megszületett, pedig az első karácsonyán még csak kilenc napos volt. Sosincs kérdés, hogy hol töltjük a Szentestét. Sehol se lenne AZ, csakis együtt mind. Nagycsalád. De nem is a pontos helyszín a fontos, mert anyu gondoskodik róla, hogy bárhol megteremtse AZT a "nappalit". Mind ott legyünk és minden ugyanúgy történjen.
A mi családunk mindig is imádta a változatosságot. A mindennapok hektikusan szórakoztatóak. De ez az ünnep szertartásos és ettől csodaszép. Mindannyian úgy kezdünk neki 22-e környékén, kicsit kapkodva, fáradtan, hogy tudjuk: alig várjuk már! Akkor szerzem be az ajándékok nagy részét még, akkor nyugszom le. Meg kell érkezni az ünnepbe.
Pár nappal karácsony előtt mi, nők, elmegyünk a Csarnokba. Cipekedünk, halat veszünk, savanyú káposztát, rengeteg mindent. Ez nem változott Máté születése óta sem, csak már őt is hajkurásszuk az árusok között.
Anyukám szentestére halászlét főz. Pontosan úgy, ahogy jó pár évvel ezelőtt Papi, a nagypapám, még kint a kertben, bográcsban. Abban az évben, mikor a nagyszüleim egymás után mentek el novemberben és januárban, gyerekként szaladgáltam Anyu és a fekvő, beteg Papi között, hogy mennyi pirospaprika, mennyi só, mi kell még bele, hogy pontosan ugyanolyan legyen. Olyan lett. És minden évben pontosan olyan, azóta is. A rántott hal is. A krumplisaláta is. Mintha ők is itt lennének. És Máté imádja a halat.
A szenteste a szertartásról szól. Még a délelőttje is. Apukám rendszeres morgásáról a faállításkor, amibe már Peti, a barátom, is besegít. A nagymamám szaloncukrot köt (megállás nélkül ezret).
Amíg Máté az apukájánál van, én sütök, ajándékokat csomagolok, felállítom Petivel itthon is a fánkat.
Anya náluk főz és díszit Dédivel és Apával, néha feldől a fa, összekapnak, apa elfaragja a kezét. Mi ebből mar csak a tapaszt látjuk. Mert mi nem láthatjuk a karácsonyfát végleges formájában, hiszen azt a Jézuska hozza.
Három körül Máté is megérkezik. Négyre csinosba öltözünk. Átmegyünk, állunk a nappali ajtaja előtt és várakozunk. Megszólal a karácsonyi csengettyű, megidéződik hirtelen minden gyerekkorom karácsonyából. Gyerek vagyok én is megint. Fogom ölemben a gyerekemet, akinek minden idegszála boldogan feszül, izgatott és kíváncsi. Mint én. Belépünk a mesebelien feldíszített fa elé, megszólal a Mennyből az angyal, szikráznak a csillagszórók. Mind szorítjuk egymás kezét, Máté az ajándékokat fürkészi, mi őt. Ugye Ő is ugyanazt érzi??? Annyira fontos ez a pillanat. Mindenki megöleli a másikat. Aztán bontunk, játszunk, vacsorázunk (Máté ehelyett is játszik). Társasozunk. Régi filmeket nézünk. (Abigél, Charlie nénje, Igazából szerelem...) Együtt vagyunk.
Másodnap látogatjuk Peti családját, harmadnap Máté is átmegy apukájához, ott is ünnepelni. Aztán mind lemegyünk a vidéki házba. Hogy megint együtt legyünk!
Tudom, hogy én leszek az, aki ha anya már nem győzi vagy tudja majd megteremteni mindezt, akkor pontosan ugyanígy megteszem majd. Az egy új szerep lesz, amibe anyukám is beletanult, amikor kellett neki. Generációkon át öröklődik. Szerencsés vagyok, mert a húgom is tud segíteni, hogy az aroma ugyanaz legyen. De ez még remélem 100 év múlva lesz! Mert nem akarok felnőni!
Jaj, úgy várom mar az idei karácsonyt is!

Dudi a karácsonyról

Minden évben, amikor jön a karácsony, akkor az az első gondolotom, hogy "de jó, mind az öten együtt leszünk!" Mármint öten, testvérek. Aztán persze eszembe jut, hogy nem leszünk. Bori nővérem 18 évesen költözött Amerikába, akkor én még csak 6 éves voltam. Onnantól kezdve egyértelműen az volt a legjobb a karácsonyban, hogy Bori haza jött. Aztán Zsófi is külföldre költözött, úgyhogy őt is lehetett haza várni. Nekem mindig az volt a legjobb, hogy mindannyian együtt vagyunk. Olyankor hangosak vagyunk, szivatjuk egymást, veszekszünk, de arra az egy percre, amikor megláttuk először a fát, valahogy mindig csönd lett, mindig megállt az idő.  

Persze aztán ők is férjhez mentek, úgyhogy onnantól már nem volt fix, hogy mikor jönnek haza. Arról nem is beszélve, hogy ők mindketten hannukah-t tartanak, mert a férjeik is zsidók és a gyerekeket is úgy nevelik. Ilyen az, amikor az ember vegyes házasságba születik.  

Van nálunk csengetés karácsony este, mennyből az angyalt is éneklünk (főleg a nagyi miatt), de a mama maceszgombóc levest is főz és én már évek óta, vacsora után, amikor a papa az új könyveit olvassa, a mama meg pakol, elmentem a Szódába, a Wesselényi utcába mulatni egyet. Idén lesz először, hogy nem megyek a Szódába. Még tavaly is ott támasztottam a pultot, a hasamban Palkó, a kezemben málnaszörp. 

Idéntől minden kicsit más lesz. Amikor csilinelnek az angyalok én csak Pali arcát fogom nézni, hogy mit szól a gyertyákhoz, a csillagszórókhoz. És jövőre, amikor már kicsit nagyobb lesz, akkor majd elmondom neki, hogy amikor én kicsi voltam, akkor bekukucskáltam a nappali ajtaja alatt és láttam egy angyalt kirepülni az ablakon - hátha ő is látni fogja. És ha majd még nagyobb lesz, akkor talán otthon hagyom kicsit a mamával és megint elmegyek pár órára a Szódába. 

Mi meg majd újra együtt leszünk, mind az öten, júniusban, az unokaöcsém bar mitzvah-ján. 

Vica a karácsonyról

Sziasztok!

Vica vagyok, az egyik új társszerző kismama. Íme az első bejegyzésem a blogon, a MI karácsonyunkról.


Én az az ember vagyok, aki kibekkeli a hónapokat karácsonyig. Augusztus végén már néha dúdolom a Jingle Bell Rock-ot. Szeptemberben nagyokat sóhajtozom és juszt se hallgatom meg. Októberben suttyomban rákeresek a youtube-on Bing Crosby-ra. Novemberben megveszek minden ajándékot, és minden nap megnézek egy karácsonyi filmet. December elején feldekorálom a lakást, és napi három karácsonyi filmet nézek meg. Szóval teljes elmebaj az életem.

Más a nyaralást várja, vagy a születésnapját, a szilvesztert (fujj), én a KARÁCSONYT. Imádom. Mindent. A vásárokat, fenyőfát,a giccset, az ajándékokat ( nem csak adni, kapni is), a rántott halat, a csomagolópapír hegyeket, adventet, mindent!
A karácsonyfát általában 15-e környékén feldíszítem, hogy minél tovább fekhessek alatta.
Aztán mire megnézem a Love actually-t, a Télapu 1-2-t, a Reszkessetek betörők 1-2-t, az Aludj csak, én álmodom-ot és a Karácsony Artúrt vagy százszor, addigra eljön Szenteste.
Mi hárman vagyunk tesók, szokássá vált, amióta sok a gyerek, hogy a 24-ét mindenki otthon tölti a maga pereputtyával. Mi ilyenkor anyukámékat és anyósomat is meglátogatjuk, és mindenhol végigesszük a menüt.
25-én pedig végre összeeresztjük magunkat, idén még tizennégyen, jövőre már (tesóm jóvoltából) tizenöten leszünk. Minden van, amit csak el tudtok képzelni. Három fogásos ebéd, ajándékhegyek, óriási karácsonyfa… Még éneklünk is a fa körül (na a Grincseknek most durrant el az agya)!

Ezen a cukormázon túl azért évek óta volt egy rettenetesen mély üresség bennem. Néztem a testvéreim gyerekeit, hogy milyen édesen tépik el vagy éppen vigyázva nyitják ki a csomagokat. Hogy a szülők milyen aggodalommal várják a reakcióikat. Én meg egy félig felnőtt félig gyerek ültem a kupac tetején és reménykedtem, hogy talán a következő karácsonyon már én is éltethetem a csodát valaki kedvéért.
Szóval ez a karácsony más lesz. Mert ugyan a kisfiam még nem sok mindent fog felfogni ebből az egészből, de ez nem számít, én azért dugdosom az ajándékait, titokban csomagolok, és bizisten csilingelni is fogok Szenteste.
Mert olyan sok évig vártam erre… És higgyétek el, ez egy igazi csoda.

Ági az új "mi"-ről, avagy szopcsiztunk, kaksiztunk, pisiltük,böfiztünk, és naná hogy pukiztunk

Zavarba ejt amikor egy gyermekes anya elfelejt egyes számban gondolkozni. 

A szimbiózis a születéskor megváltozik, egy testből két lélek lesz, két test, két ember. 

Persze a kisbaba sokáig még elpusztulna ha nem találnák ki a gondolatait, nem táplálnák, nem gondoznák, nem védelmeznék. 

Csakhogy sok mama a szimbiózisban reked. Elfelejti az egyes szám első személyt. Összeolvad, azonosul, egyesül a kisgyermekével. Baj ez?  Ugyan, dehogy, hiszen ezzel az attitűddel lehet megérteni, megszeretni és elfogadni az újszülöttet.

Csakhogy a születés pillanatában Ő-Ő. Hagyjuk őt Ő lenni. 

Ő eszik, mégha az anyából táplálkozik is. Ő eszik és az anya táplálja. 

Aztán egymásra mosolyognak és szeretik egymást. 

A nagyobb baba már meg is simogatja hálája és szeretete jeléül az anyamellet, vagy a tápláló kezet.

Ami közös, ami összeköti őket, az a szeretet, és a hála ezért az érzésért. 

Ha a bébi összetrottyolja magát, az apja- anyja tisztába teszi, a baba boldogan mosolyog. Hálás? Nem tudjuk, de boldog, mert jól van! 

Ha az anya azt mondja ilyenkor, hogy "bekakiltunk", mit fejez ezzel ki? 

Azt hogy nem külön- külön identitásként fogalmazza meg önmagát és gyermekét. Baj ez? Nem, nem az. 

De az elengedés sose könnyű egy kapcsolatban. 

Akit szeretünk, azt nem akarjuk elengedni. 

Márpedig a gyerek, fejlődésével párhuzamban egyre inkább önállósodik, felnőtté válva önálló röppályára indul. 

Az, hogy ekkor majd mennyire tudjuk segíteni abban, hogy önálló, tetteiért felelős, boldogságra képes, saját útját bátran kereső felnőtt lehessen- most alapozódik meg! 

Ő kaksizik. 

Ő hamizik. 

Ő lázas. 

Az ő foga jön. Az övé! 

Ám vele örül, vele izgul, vele szenved az, aki szereti őt. 

Én és ő. Ez a :Mi. 

A ragozást, a személyes névmásokat a gyermek megszületése után újra kell tanulni!  

És még egy fontos dolog! 

Az anyuka ne felejtse el a saját keresztnevét a szülés után se!  

Az apuka se a sajátját. Ne ragadjon bele az "anyuka, apuka" általános alanyba egyikőjük se! Mert ők egymásnak nem apjai és anyjai! 

A gyerek fogja őket igy szólítani. 

Nem is olyan egyszerű ez, ha belegondolunk.

Ági a gyászról, veszteségről

Sok mindent elveszítünk. 

Néha az eszünket, néha a türelmünket, a kulcsunkat, vagy más egyebünket. Minden tárgy és hiba pótolható! Korrigálható. 

Néha kiderül hogy nem is hiányzik! 

Ezzel ellentétben sok minden(ki) akkor értéklődik fel igazán, ha már nincs, ha a hiányát éljük meg! Vannak azonban másmilyen veszteségeink. Véglegesek. Személyesek. Pótolhatatlanok. 

Egyszer rég, amikor még gyógyíthatatlan beteg gyerekek osztályán dolgoztam a klinikán, az egyik orvos megkérdezte a szülőt, van-e másik gyereke.

A szülő nem értette, azt motyogta, nincs, csak ő, aki nagyon beteg...Az orvos azt mondta: "háát, jobb lenne, ha lenne!" 

Így tudatta a szülőkkel, hogy el fogják veszíteni a gyereküket. Akkor is, azóta is kiver a víz, ha erre a jelenetre gondolok. Volt olyan is, hogy valaki elveszítette a gyerekét, és amikor a környezet bíztatására sürgősen szült egy másikat, pedig még gyászolt és siratott, őt, az újat-igaziból sose tudta szeretni, mindig elégedetlen volt vele. 

Szegény gyerek, sose tudott olyan lenni, hogy azt érezhesse, önmagáért szeretik. Pótlék szerepre szánták, az elvesztett gyermek miatti gyászt sose tudta a szüleiben megszüntetni. Ma már felnőtt. Visszaidézve gyerekkorát, elmesélte, borzalmasan magányos volt mindig, kétségbeesetten próbált megfelelni egy fantomnak. Sose sikerült, mert ez sose sikerülhet. 

A veszteség feldolgozása komoly, nehéz lélektani folyamat. 

A veszteség elgyászolása, elengedése gyakran igen hosszú időt vesz igénybe. A folyamatot gyorsítani nem lehet! Szerelemvesztés, vetélés, abortusz is "jó" példák erre. 

Egy magzat elvesztését sose pótolhatja egy -szándékosan- gyorsan jött másik! 

Egy nagy szerelmi csalódásra nem gyógyír egy gyorsan elindított másik kapcsolat. 

A veszteséget meg kell élni, el kell siratni, el kell engedni. 

Anélkül a test és a lélek ajtaja zárva marad, csak erőszakkal lehet beférkőzni rajta. 

A fájdalom múlása, enyhülése a lélek öngyógyulásának része. Ami jó volt, az megmarad abból, amit/elveszítettünk. Bennünk él, velünk él. 

De a helyére került veszteségeink sose fojtják meg az újat, mert az új- önmaga tud lenni és nem valami/ valaki más szánandó pótléka. 

Volt egy fiú. Elveszítette a feleségét. Évekkel később, amikor párra lelt, éjszaka zokogva ébredt, a volt feleséget ölelte álmaiban. Ébredve erős haraggal nézett a mellette fekvő, őt nagyon szerető újra, miközben őt magát csillapíthatatlan bűntudat, sokszor rosszullétig vezető félelem és szorongás gyötörte, árulónak érezte magát, mert ő élt, folytatni tudta, míg a volt társa már sohasem. Pszichoterápia segítségével rendezte "sorait", boldog életet tud ismét élni. 

A traumák, a veszteségek mind ilyenek. Pusztítanak mindaddig, amíg a helyükre nem kerülnek! Ne szánjuk szenvedésre, bűntudatra az egész életünket! Gyógyuljunk, bátran, mert így válik igazzá a mondás: van élet a halál után! 

Van boldogság a gyász múltával, de a gyászmunkát végig kell csinálni, ha nehéz, kérjünk szakember segítségét! Sose a szomszédra hallgassunk! Vagy az olyan végtelen gondolatfolyamokra, hogy mi lett volna ha... 

Ami történt, megtörtént és csak annak elfogadása után léphetünk tovább egy mezőt előre. Aztán még egyet. És még egyet. Amíg meg nem gyógyul a lelkünk, a sajgó szívünk. Erre nincs könnyebb út. Idő és magunkra figyelés. A kártékony szomszéd teljes kizárása. A mi lett volna ha teljes elnémítása. 

A szorító, égető, fojtogató fájdalom elmúlik. És mint minden meddő talajból, a gyász-rágta szívből is előbb-utóbb újraéled a remény a boldog(abb)ságra. 

Ági irigységről, kicsinyességről, boldogtalanságról, gyávaságról

Az interneten böngészve, vagy a való világban körülnézve a nagyobb vagy mikroközösségekben, családokban, barátságokban, különféle emberi kapcsolatokban van egy mérgező jelenség.

Amikor fröcsögnek minden szinten az indulatok, érvek helyett, közeledési szándék helyett a fröcsögés szennyez, lehet, hogy a címben szereplő lélekszennyezések aktiválódnak. 

Persze, nem Ebola, nem kell pánikolni tőle, nincs ellene védőruha és karantén, de vegyük észre, hogy súlyos fertőző betegségek erejével pusztít embert, életet, jól létet, közérzetet. 

Olyan sok helyzetben megjelenhet ez a jelenség. Játszótéren, anonim, netes fórumokon, de családon, barátságokon belül, ismeretlenek és ismerősök közt...

Az ilyen méreg szétverhet családot, barátságot, beszürkíti a lelket, rátelepül és meghatároz szinte minden szférát, sőt börtönbe zárhat és néha meg is ölhet. Sokszor bújik álruhába, álarc mögé, elrejtőzik a személytelenségbe és onnan fertőz. 

Magabiztos, határozott és ellentmondást nem tűr! Ingerült, durva és kíméletlen. 

Én azt mondom: kultúrálatlan, tudatlan, beszűkült, irígy, gyáva, boltogtalan, örömtelen, mocsár-lelkű, és fertőző beteg! Az nem lehet más, aki ártani akar. Aki nem tud örülni más örömének. Aki mindenben torz tükörképet lát vagy keres. Aki keserű és mást is megkeserít. Aki kárörvendő. Aki a szomszéd mindig zöldebb fűjét savval öntené le. 

Ők betegek, méghozzá fertőzőek.

Így kellene kezelni őket! Izolálni első körben!

Beférkőznek a pórusokba, a családba, mindenhova! Ne hagyd! Ne akard meggyőzni, ha észrevetted hogy tönkretesz! 

Ha a tüneteket már magadon is észleled, különösen sürgősen lépned kell!  

Ne hagyd hogy elvegye az életed, az örömöd, a személyes szabadságod, a párodat, a barátodat, a gyerekedet, az életteredet, mindent, ami fontos neked! Az izolálódás nehéz, de működik, sok eszköze van! 

Az első körben a legfontosabb a felismerés! 

Aztán a nem!- kimondása. Önmagadnak, vagy neki, akár halkan, akár hangerővel. 

Aztán el kell fordulni, távolodni, és keresni olyat aki megért, szeret, elfogad, érvel, elfogad, akinek fontos vagy, aki tud nevetni önmagán is, aki mer élni, akinek van arca, aki őszinte és mocsár helyett élet van a lelkében, szavában és érintésében. 

Akivel jó lenni, aki nem szennyez be, aki nem harap ki belőled egy darabot, mint egy acsargó, szerencsétlen harci kutya. Fröcsögésmentes világot élni...

Legalább a saját életterünkben. 

Abban az egy, rövidke életünkben. Hátha lehet! Miért ne? Tenni érte persze felelősség, bátorság! 

Nem felesleges luxus, hanem oly fontos, mint a levegő! 

Gondold csak végig! Ha így gondolod te is, akkor tégy érte(d), a gyerekedért, az életedért, a szerettedért! Ne halogasd holnapra, kezd el ma! Rajta! 

A fertőző, gyáva, ostoba, irígy, örömtelen, boldogtalan, lélektelen, pusztító, álarcban és lesből támadó, rosszindulatú, mindent bemocskoló, mindig dominanciát követelő és téged mindezzel elgyengítő fröcsögés, beszólás, kéretlenül betolakodó felesleges "jelenlétek" ellen! Merj úgy élni és gondolkodni, ahogy szeretnél, azokkal, akik szeretnek és ebben segítenek. 

Merj tanulni, merj véleményt mondani, merj szelektálni és merj nemet mondani! 

Ha tévedsz, merd belátni! 

Erős leszel, szép és sokkal több örömöd lesz! 

És ha a gyermek rádnéz és hallgat téged, kincset lát és kincset visz tovább, mert kincset talált! 

Ennél többet adni és kapni ugyan mit lehetne? 

Ági a szülővé válás folyamatáról

Mindenki valakié. Ha másé nem, akkor önmagáé! 

Minden öröm és minden bánat, minden hiány és minden teljesség ebből fakad. Amikor találkozol valakivel akit megszeretsz, azt szeretnéd, ha a tiéd lenne.

A boldogság fogalmával vetekszik ha a másik is ezt akarja, vagyis a szeretet  (szerelem) kölcsönös. 

Ennek ellentéte sokszor okoz bánatot, sírást, fájdalmat, indulatot, sőt irigységet. A kicsi gyerek érkezése gyakran felborítja a kialakult viszonyokat. 

Az addigi gyerekből szülő lesz, anya, apa. Az addigi szülőkből nagyszülő. 

A nő anya lesz, a férfi apa.

De ne feledd, ezek nem váltófogalmak!  Sok baj forrása, ha annak hiszik, főleg ha ettől kezdve így is viselkednek, pláne ha esetleg így is szólítják egymást! 

Vannak helyzetek, nem ritkán, amikor a baba érkezése nem váltja ki a várt és tervezett eufóriát, amikor a katarzis késik, vagy úgy tűnik hogy elmarad. 

Van persze ilyen is. Sok oka lehet.  

De a leggyakoribb, hogy a szülés fájdalmai, váratlan fordulatai annyira kimerítik a tartalékokat, hogy a "friss" gyerekre nézve nem a boldogság, hanem az indulat, a keserűség, az undor a kétségbeesés, vagy épp a menekülés a helyzetből érzése fogalmazódik meg, ahogy ezt gyakran fogalmazzák: "úgy éreztem hogy a saját kelepcémbe kerültem, hisz ezt akartam, évek óta... de azt sose hittem hogy ez ilyen, és ilyen nehéz! És ez már mindig így lesz? Neeeeem akarom! Nem ezt akarom! Vissza akarom kapni önmagamat!" 

Nehéz elfogadni, hogy az önmagam fogalom kitágult, és átmenetileg padödő lett.  Ilyenkor gyakran van szükség  külső pszichiátriai, pszichológusi segítségre, hogy átsegítse a krízisen az ettől nagyon kétségbeesetten szenvedőt és környezetét! Amikor aztán elkezdődik a közös út, kezdetét veszi az egymás valós megismerése. Illatból, mozdulatból, mimikából, hangból. Nemhogy félszavakból, de rezzenésből is megtanulják egymást anya és gyermeke, apa és a "kisded", meg a többiek is előbb utóbb. Egymásra hangolódnak, és ez a megismerési élmény hozza a szeretetet, az egymásra utaltság hozza a felelősségérzetet, a puha melegség hozza a gyengédséget, és egyszer csak, cseppet se teátrálisan, de belopakodik a katarzis, egy kósza könnycsepp, egy összebújás, egy fáradt mosoly kíséretében.  

 Ilyenkor szokták azt mondani: "na őt tőlem soha senki nem viheti el, ő az enyém"! 

Igen,mindannyian innen indulunk. 

Pedig az elengedés meg a megtartás, az ölelés és a belőle való gyengéd kibontakozás, valahol édestestvérek. Egyik se könnyebb feladat, mint a másik. Mindegyik értéke és öröme csak a másik tükrében ragyog fel igazán. 

Ági a kimerültségről és a mini zsarnokokról

Van hogy kimerülünk. Kicsit. Nagyon. Rettenetesen. 

Mert sokszor nagyon nehéz az anyaság! A kisgyermek igazi zsarnok, nem azért mert gonosz, hanem mert neki az a jó ha az anya/apa mindig jelen van. Ösztönből követeli azt ami neki kell!  

Ha  rászokatják az állandó jelenlétre, akkor pláne ez az evidens számára. 

Igen, imádnivaló, aranyos és tündér. 

De amikor az anya fáradt, aludni szeretne, vagy csak úgy, semmit tenni, akkor bizony nagyon nehéz kedvesen és nyugtatóan babát altatni, ringatni, énekelni, mesélni neki, sokadjára, ugyanazt! 

Nekünk is van vitánk erről Annával. 

Ő nem hagyja sirni soha a kisfiút, a kisfiú, aki amúgy egy tünemény, bizony sokszor tombol, ha valamit akar. 

Túlingerlődik a sok nappali élménnyel, és a túlingerelt agykéreg nem kapcsol ki, nem hagyja elaludni. Rengetegszer felébred. El kell ringatni újra, megszoptatni...

Ha még ehhez a foga is jön, márpedig az mindig jön, akkor ez nonstop és gyakran idegörlő ügyelet az anya része. 

Amikor pedig megérkezik haza az apa, aki fáradt, és tele a napi történések izgalmaival, akkor a kisgyermek "jó esetben", ha hagyja, átpártol azonnal hozzá és őt vonja be a foglalkoztatóba. Pedig szeretne pisilni egyet, inni valamit, leülni egy picit, vagy csak úgy, simán, hosszan, boldogan-megölelni a párját. Erre a kicsiny gyermeket bizony meg kell tanitani. 

Arra hogy várni kell egy csöppet.Vár-ni!!!! Hisz jobban jár egy békés, nyugodt szülővel, mint egy kényszerpályán feszt mosolygó, ingerült robottal. 

Ugyanez az anyára is vonatkozik természetesen. 

Ne neveljünk zsarnok gyermeket. Azon kivül, hogy az neki is rossz (lesz), gondolj arra hogy 10 év múlva is tudod e szeretni akkor, amikor orditva követeli vélt vagy valós jussát? 

Sokan vannak, akiknek nincs segitségük. Ez nehéz ügy! De meg kell tanitani a kisgyermeket a várakozásra. Játékosan, kedvesen, következetes határozottsággal. Nos, igen, ehhez bizony néha sírás is társulhat, de leginkább csak "káromkodás".

Nem tragédia! Nehezebb az ügy, ha a gyerek mindenhez az anyát igényli. Nélküle nem létezik semmi. Ilyenkor nehéz segíteni a kimerült anyának bármiben is! De persze a segítő nem hivatott  pótolni az anyát, ezt tudjuk, de szinte semmiben nem tud segíteni, mert az anyafüggés annyira intenzívre sikeredett. Mint ahogy Annáéknál. (Ez természetes, hiszen egyedül vannak, a városban nincs segítségük, naná hogy ezt szokta meg a fiúcska és Anna is.)

A dolog másik oldala, hogy az anya se engedi ki a kezéből a gyermekecskét, mert nem igazán bízik abban, hogy a ded jól el lesz látva, nélküle! 

Sok kimerült, lestrapált,csontsovány vagy épp szétfolyó anyát látok én, aki már árnyéka valahai önmagának, aki áhítja a csendet, a szeretetet, az ölelést, mert adni és megint csak adni, aztán ismét és újra és megint újra- hááát bizony nagyon nehéz, ha nem kap újratöltést, jó visszajelzéseket, dícséreteket, elismerést a környezettől, és ha nem repkedhet egy kicsit szabadon, kontroltalanul, just for fun! (csak a szórakozás kedvéért) 

Ezek híján besomfordálhat a depressziós rosszkedv, az önértékelési bizonytalanság, a szorongás, a kisebbrendűség félelme, a harag, az irigység és a dühkitörések, meg persze sok más! 

Bátran merjetek néha nemet mondani a követelőző kisgyermeknek, és bátran merjetek igent mondani a felajánlott segítségre! 

Tanuljatok meg elfogadni, hisz annyi mindent adtatok önmagatokból az elmúlt hosszú hónapokban, években! 

A gyermeked így is úgy is imád! Tanítsd meg arra is, hogy neked mi a jó! 

Mert ő nem akar rosszat, csak tőled kell megtanulja a helyes irányokat, eszközöket s módokat!  

Ági az anyákról

A majom mamája.

Ismeritek ezt a könyvecskét? Neeem? Olvassátok el! ;)

Mindenkinek van anyukája! 

Aki a világra hozott. 

Aki felnevelt. 

Gyakran a kettő bizony nem ugyanaz.  Meg persze vannak béranyák is, akik áldásos segitségükkel anyává tudnak tenni másokat. 

Az anya- téma is végtelen szálra bontható, a szálak gombolyithatók, gubancolhatók. 

Ezekből ám kiemelek most egyetlen szálat, és elnevezem így: anyák! 

Az anya meghatározó, alaptényezője mindenki életének. 

Ha van, azért, ha sajnos már csak volt, akkor meg azért. 

Vannak domináns karakterű anyák. Hadvezérek. 

Logisztikai művészek, mindent jobban tudóak. Lesajnálóak. Diktátorok. Ellentmondást nem tűrőek. Zsarnokok, Manipulátorok. Örök hálát követelőek. Örök tiszteletet elváróak. 

Aztán vannak kedvesek, megengedőek, szorongók és féltők, vannak gonoszak, irigyek, s vannak, akik úgy anyák, hogy fogalmuk sincs arról hogy ők nőnek születtek. 

Sose élvezték a tetszést,a vonzerőt, a flörtölés és a test örömeit, a  nőiség izgalmasságát. 

Viszont van róla elitélő, rossz és megkérdőjelezhetetlen véleményük. Vannak anyák, akiket mindig félteni kell. Olyanok is vannak, akik boldogtalan életük tükörképét várják el a gyereküktől is. 

Sőt! Féltékenyen, irigyen fojtják el még csírájában is a gyermekük önállósodásra, saját boldogságra törekvéseit! 

Egy lánygyerek előtt a női minta az anya!  Vagy istennőnek látja, és mindenben utánozni vágyja, vagy retteg tőle, és sose mer ellenére tenni, vagy fellázad, s felnővén mindenben ellenkezően fog élni, lenni, választani.

Olyan is van persze, aki inkább feladja, mert nem bírja a bűntudatot, a félelmet és a szorongást. 

A pszichoszomatikus betegségek melegágya ez!  

Egy fiúgyerek előtt dettó. 

Egy nagy gond azonban van. 

A kisgyerek erről mit sem tud! Meg akar felelni az anyjának! Kedvére tenni! Simogatja a mamát, szeretetét fejezi ki ezerképpen, a mama kedvéért még a nemszeretem dolgokat is megteszi! Ámde mi van ha ez sose sikerül? 

Láttam a minap egy fotót. 

A "főanya"kacagva ül, szép, derűs, előre nézve nevet a kamerába, felnőtt lánya pedig kislányként hajtja vállára a fejét. Szeretné ha szeretné, elismerné, ölelné őt az anyja. 

Nade ha rá se néz? 

Ha csak önmaga számít? 

Az anyaság, de az apaság is, csak persze másként, igazi hatalom! 

Ezzel lehet élni és lehet visszaélni a fogantatástól kezdve. 

Élet halál ura a szülő, gondoljunk csak a magatehetetlen újszülöttre! 

Sokszor gondolkodtam azon, mennyire fontos lenne ezt tanítani! Nem csak kiváltságosoknak, de mindenkinek! 

Akkor nem lenne ennyi szorongó, megfelelési kényszeres szülőpár, és ennyi kiszolgáltatott gyerek! 

(Ez utóbbi szál megint messzire vezet. Túl sok a molesztált, megfélemlített gyerek!) Miért ne lennél olyan anya, apa, amilyen szeretnél lenni? 

Amilyenre mindig vágytál? A kicsi is felnő! Viszi tovább a szülői örökséget! 

Ne nehéz zsákot, sok téglával tegyél a vállára! 

Igen, persze, mindenkinél van jobb és van rosszabb! De olyan mint te? 

Akit a te gyereked ölel, olyan, az ő számára nincs még egy! 

És ez nem csak nagy felelősség hanem egyben szuperjó! Ez adjon erőt ahhoz, hogy ne szánalmas megfelelő gép legyél, hanem boldog, felelős nő és férfi! Aki tud és mer szeretni! Önmagán kívül a szeretteit is! 

Ági

Ági a hatalomról, avagy "Majd én leszoktatlak!"

Amikor a baba szájába adják a cumit, rászoktatják. Megszereti. Kell neki. Övé. Nyugtatja, összenő vele. Használja.

Jó esetben alváshoz. Rosszabb esetben bármikor a szájába kapja. 

Sok olyan gyereket láttam, aki játék közben, séta közben, sőt, bilin vagy evés közben is cumizik. 

Vesd ezt össze azon felnőttekkel, akik ugyanezt cigivel a szájukban űzik. 

Nos, ez innen ered. 

A mi szakmánk úgy hivja ezt, hogy orális fixáció. (oral: száj, fixáció: rögzültség) 

Van olyan felnőtt, aki egyszerre rágózik, eszik, iszik és/ vagy csókolózik is. 

Vajh mi hiányzik,mi nem elég, mit keres, mi/ki a kevés? 

Nade most nem erről ajarok beszélni. Inkább arról, hogy ha rászoktatok egy felnőttnek kiszolgáltatott gyereket valamire, amiről ő mit sem sejt, és annak a valaminek ő megszokja a számára kedvező hatását, akkor mit is tesz a felnőtt, amikor úgy dönt hogy paff, vége, mert " te már nagy vagy"? Fujj! Kaki, pisi, cumi, kinek mi. 

Eddig mindig ölbe volt, most is mászna, mire a szülő azt mondja, nem, gyere a lábadon, már nagyfiú(lány) vagy. Tragikusabb a szitu, ha eközben ott a kistesó a szülői ölben. A nagytesó ordit, tiltakozik, gondold végig, micsoda érzészűrzavar tombolhat benne! 

Beindul egy nagy belső feszültség, harag, indulat, kétségbeesés, értetlenség, bizonytalanság, tanácstalanság, cserbenhagyatottság érzés. Magány! Leszokatom: ciciről, mert azért nem eszik főzeléket. Leszokatom a biliről, a csokiról, a nagymamáról, a sor végtelen. 

Persze, hogyne, igaz! 

Vannak dolgok, amelyeket jobb elhagyni, cserélni, továbblépni, változtatni! 

Ez evidens! 

Nade sok szülő ezt úgy teszi mint a hadvezér! 

Összeül a felnőttek tanácsa és elkezdik leszokatni valamiről a gyereket, amire ők szoktatták rá! 

Gyakran ingerülten, haraggal, bűntudat keltésével! 

Mindezt azért, mert adott pillanatban nekik úgy kényelmes, úgy felelnek meg a szomszéd elvárásainak. 

Ilyenkor a gyerek lesen marad! Nem érti! Sérül! Fáj neki! 

Láttam olyat, hogy a felnőtt elvette a cumit, elvitte a cica, mikulás, stb. magyarázattal, vagy a kisrongyot, a kedvenc plüsst, bármit. 

Azért, ebben benne van egy nagyfokú agresszió, az uralkodás és a kisebb, gyengébb feletti hatalom élvezete (tudattalanul persze)! 

Sok olyan felnőtt van, aki soha nem merte megvivni a saját harcait a saját vágyaiért, céljaiért, mert gyáva, vagy egyéb okok miatt. 

A kicsi felett mindig könnyebb uralkodni! Élvezni a kicsi gyerek végtelen és feltétlen szeretetét, bizalmát, kiszolgáltatottságát, ragaszkodását és az ebből is eredő hatalmat felette! 

Soha ne éljünk vissza ezzel! Mert ez az igazi szülői felelősség, ez az igazi szeretet. És ahogy annyiszor hangsúlyozzuk itt a blogon, mindig gyakoroljunk empátiát, az nem vezethet tévútra.

Ági

Ági a sokféle módszerről és az egyetlen állandóról, az anyáról

Mindenkit sajnál, és mindenkit irigyel valaki. 

Mindennél van jobb, és van rosszabb. Mindenki gondol valamiről valamit, vagy kimondja, vagy sem. 

Mert pl. itt a textilpelus. Miért ne próbálnád ki? Tedd! 

Miért ne hordozhatnád a kisfiút? 

Miért ne tehetnél bárhogy, bármit? 

Az, ha azt mondom neked, mondjuk én, hogy nekem az eldobhatós pelcsi maga volt a csoda, az nem kioktatás, hanem tény. 

Miként az is, hogy a kiságy, babakocsi és egyéb is, cumisüveg, cumi mondjuk, sok örömteli élményt adott, mert sok boldog érzés kötődik hozzá. 

Van aki úgy, s van aki másként. 

Fogadjuk ezt el, mindkét oldalon. Nem harc ez, nem háború. 

Igen, van olyan hogy a gyerek "ránő" az anyjára. És ettől az anya szenved. 

És van, akit ez az érzés mennybe emel. Én nagyon szerettem a gyerekeimmel lenni, nagy, "cigánykendőbe" kötve,vagy babakocsiban tologatva, vagy ölben, vagy nyakban. 

Szerettem dolgozni is. 

Szenvedtem ha valami nem sikerült, vagy ha nem értettek meg. 

Ha fáradt voltam. 

Hasznàltam tápszert, és szoptattam is sokat. Mindkettő érvényes érzés. 

Egy biztos. A gyerek mindent a szülőtől tanul meg. A függés örömét, és a függetlenség izgalmát is. 

A gyerek a szülők kistükre. Vagy nagytükre:)! 

Élvezze mindenki, akinek úgy jó, ahogy él, ahogy nevel, ahogy mos, főz, hordoz, ölel és szeret. De az élet és a kapcsolatok folytonosság. Új fejezetekkel, új szereplőkkel, új helyszínekkel. Folyamat, mely  múlt, jelen s jövendő. 

Akitől az életet kaptuk, az, tök mindegy hogy kendőben, vagy babakocsival, császárral vagy hüvelyi úton, textilpelusban vagy másban, cumival vagy anélkül, de egész létünk meghatározója. Maga a személy! Az illata, a tapintata, a hangja, az érintése! Maga a kapcsolat milyensége, léte, hőfoka, őszintesége, és megtartó vagy ha kell,  ha az élet úgy forogja ki, akkor az elengedő ereje. Ezek az igazàn lényeges dolgok. Szerintem. 

Érvényes sőt érdekes szempontok lehetnek egy másfajta megközelítésű éves leltárhoz. 

Mindenkinek. 

Szeretettel: anya, aki Ági és aki szintén tervez, és igen gyakran leltároz:)!

Ági az alvós rituálékról

Sok könyv iródott arról hogy kell altatni tanítani. 

Okos, bölcs, segíteni tudó és akaró könyvek. 

Van olyan is, ami nem jó, s van olyan, ami nagyszerű.

Amúgy, minden nagyszerű, ami segít annak, aki segítségre vágyik. 

Én egy dolgot szeretnék most említeni. 

A gyereket hagyni kell aludni. 

Hagyni hogy megtanulja, hogy altassa el magát. 

Kitapasztalja hogy mi a jó, mi kell neki ehhez. Az alvóka az ő választása legyen. Van akinek sose kell, van akinek néha, van akinek mindig más és van aki egy életen át ugyanazt a variánst használja. És van, aki ember-alvókát. 

Most az anya haját, bármijét morzsolgatja, később meg nem tud elaludni, amíg a társa "haja" nincs mellette. 

Függőség alakulhat ki, ami akkor okoz gondot, ha amitől, akitől függ, nincs ott( azonnal). 

Ez bizony kiszolgáltatottá teheti! 

Hiszen a legalapvetőbb és egyik legintimebb életműködése, a saját alvása függ attól hogy a másik rendelkezésre áll-e. Most csak olyan helyzetekről beszélek, ami már mindkét félnek gondot okoz.Akinek nem, az ne is olvassa tovább:)!  

A gyereket rászoktatja az anya valamire, ami neki és a gyereknek is szuper, és aztán a gyerek ettől a jótól függővé válhat! Onnantól pedig ez neki nem jó! Önállóságát akadályozhatja, az anya hatalmát, annak kiterjedtségét felette pedig ( tudattalanul is) nyomasztóvá teheti. Az alvási ritusok jók, kellenek! A mese, a simogatás, az összebújás, sok más egyéb, intimek, jók, és ezért boldoggá tesznek, nyugalmat és álmot hoznak, mint az álom manó! 

Sok minden van még ebben a témában, messze vezet ez a szál is, ez a lélektan jellemzője. 

Ezt a pár megjegyzést vegyétek úgy, mintha kavicsot dobtam volna a tó vizébe! 

Szeretettel kívánok nyugodt, békés alvást és szép álmokat mindenkinek! Ági

Ági az anyák önértékeléséről, a külső-belső harcokról

Hát van pár szavam ehhez!  Higyjétek el hogy a kisgyerek egy idő utàn önjáró. Észre se veszed és te akarsz vele lenni sokat, ő már nem, vagy másként. Amikor azt érzed, hogy babakocsi vagy hordozó nélkül, hirtelen egyedül vagy, hogy szinte meztelen, suta, szinte védtelen személyként lépdelsz, szinte menekülsz haza, hozzá, hozzájuk, akkor bizony vedd észre, hogy elhatalmasodott benned az anya, a "grand mother", eltörpült a nő, ezért aztán dadogni kezd az önbizalom, agonizál az önértékelés. A férfi, az anyós, a barátnő, a szomszéd minden lépése felértèkelődik. De ebben nem mindig ők a hibásak!  Észre sem veszed és te helyezed őket olyan magaslatra, hogy ahhoz kèpest te csak gyatra, mindig magyarázkodni kényszerülő kis alárendelt szereplő vagy! Ezért kiemelkedően fontos, hogy sose veszitsd szem elől, te hogy viselkedtél az anyáddal, mondjuk kiskamaszként. Jusson ez eszedbe most! Nem volt túl távol! Legyél újra fontos magadnak, legyen dolgod, ne csak a gyerek meg a férj meg a megfelelèsi kényszerek sora! Észre se veszed és belefulladsz! A gyerek  nő, növekszik, elégedett és boldog, (és egyszer kiskamaszként azt fogja mondani, hogy törődj magaddal inkább, mama...)/ ha meg nem, akkor addig addig, de addig dajkálod, amig boldoggá nem teszed! Ő tehát jól van! Gondold végig tehát! Te jól vagy? Igen? Akkor szuper! Ha nem, akkor pedig mi nem jó? Mi kellene? Mond ki magadnak, hangosan! Mond ki! Ha másnak nem, hát nekem:), de tényleg, mond ki, és meglátod, onnan már egy lèpés a megoldás! És ne magyarázkodjatok mindig! Minden tettetekért! Miért kellene? Keresd meg újra önmagadat, a "grand mother" túltengésének árnyékában ott kucorogsz valahol te, a nő, akinek értéke nem attól az, ami, hogy milyen jó anya,és  mennyit " tejel", és egyéb marhaságok, hanem hogy mer- e, tud e boldog lenni, segiti e ebben valaki, vagy sem! Egy biztos! A gyerek boldog anyát, apát akar! Ahhoz pedig neked is tenned kell immáron ezt azt! Nézz rá! Ő kiköveteli már rég azt, amitől neki jó! Ne maradjatok alól ebben lányok, asszonyok! Legyetek bátrak! Mert ha nem, akkor észre se veszitek és szomszéd lesz belőletek! Azért harcol mindig mindenki mindenkivel, a hordozós a kendőssel, mert mindenki azt hiszi, hogy ha valamiben kiosztja a màsikat, attól az ő értéke a magasba hág! Mi más ez, ha nem a szánalmas önértékelési zavar indirekt beismerése! A boldog ember sose háborúzik, nem ugat le másokat, hanem él, szeret,szeretve van, ápolja a gyökereit és élvezi az életét, harcait megharcolja, és segít annak, aki ebben az ő segitségét kéri! Csatlakozom az Anna " mozgalmához", ne prédikàlj, ne alàzz, ne oktasd ki a másikat! Gondolkodj  azon inkább, mi helyett teszed ezt? 

Ági a hisztiről

Milyen szép keresztnév lehetne:), ráadásul bármelyik nemben! A dühkitörés, látványos indulatkifejezés, amit leggyakrabban hisztériának neveznek. Ebbe beletartozik az ordítás- hányással, ordítás levegő kapkodással-(hiperventiláció), ordítás hanyattvágódással, ordítás toporzékolással( lsd. József Attila Mama című verse),és az oly gyakori: ordítás látszólag csak úgy. Mindez azt jelzi, ahogy Anna is írja, hogy a kisgyermek szeretne valamit, és-vagy nem tudja mit szeretne, de azt tutira nem ami van, vagy amit helyette ajánlgatnak. Vagy nem értik hogy mit szeretne, de azt igen hogy mit nem. Ezek, ha belegondolunk, nem nagy dolgok. Ám az élet úgynevezett kis dolgaiból áll össze majd a komplett élet, ami ugyebár mégiscsak nagy dolog! Ha a szökőkút megáll, pedig ő még a végtelenségig nézné, akkor azért ordít, mert valami, ami jó és szép, az hirtelen, pikpak, elmúlt. Néz gyorsan a felnőttre,türelmetlenül, hogy indítsa újra! Nem indítja, mert nem tudja, hanem helyette " hülyeségeket" beszél, a gyereknek akinek meg a szép, színes szökőkút kell, mégpedig azonnal!  

Olyan nehéz ezt megérteni?!?!? 

A leválás, az elengedés nem egyszerű, mi felnőttek már tudjuk jól. Neki se az, a gyermeknek se az. Most kezdi megtapasztalni. Ha elhalkul a szökőkút, érdemes "meggyászolni" kicsit, ott maradni, nézni és hallgatni az állapotot, ami a szökőkút után maradt.A csendet. Az üres teret.  Összebújni vele,miközben ezt megmutatjuk neki! Aztán, ha szerencsénk van, elkezdődik újra a csoda, és akkor csodálhatja megint a csobogást, a színeket, fényeket, ameddig csak akarja, illetve ameddig van időnk, kedvünk- nekünk-!  

Mit lehet tenni? Sokat segít a határozott Nem! A figyelem elterelés akkor használ ha határozottan ajánlunk valami mást, igazi alternatívát! 

Példa: Gyere nézd, ott egy gólyafészek! Ölbeveszed, megmutatod, ő sír, aztán majd abbahagyja! Mindenképpen kell segítség az ordító gyereknek, ezért kell megfogni, arrább tenni, nem, nem engedem! kísérettel, vagy azt mondani hogy nem csinálhatod! és elvenni, feltenni, kivenni, stb. Ha nem segitünk, tombolni fog, keresi a határait, és ebben mindenképp segitségre szorul, korától, problémájától függően! 

Emellett van egy fontos dolog még. A hordozós gyerekek, a nem tudom miért, de kötődően nevelteknek nevezettek esetében az igény szerinti adás/kapás központi kérdés, a hordozással karöltve. Így kicsit még nehezebb megértenie azt hogy ha valamit nem kaphat meg. Meg ha az a személy nem ad valamit, aki amúgy mindenre vígaszt nyújt, vagyis a szülő. Most kezdi tanulni, hogy van a világ, meg van a hordozó világa, a védettség. 

Ezért is nagyon fontos, ahogy a szökőkút példában mondtam, hogy  maradjunk vele kicsit a csalódottságban is, a várakozásban is, hogy ne maradjon ezzel a nehéz érzéssel hirtelen magára. Folyamat ez is, mint minden, és ez a folyamat most látványossá vált, de már akkor elkezdődött, amikor kisbabaként vígasztalhatatlanul sírt, és mást nem lehetett tenni, mint megnyugtatni, ami nem volt könnyű, biztos van ezer példátok rá! Vannak persze olyan dolgok, garmadával,amit tilos, mondjuk a konektorba piszkálás, ahol határozott nem! a válasz, vagy ha belenyúlna a forró levesbe, vagy ledobná a tányért,vagy...soroljátok tovább! 

Lényeg, hogy érezze hogy valaki aki az ő szüleje, ebben is mellette van, segít, és aki adott esetben nem tud mást tenni, mint tiltani, vagy ami nem kevés, sőt a legtöbb, együtt-érezni. Ez utóbbi az empátia, a beleérzés a másik ember helyzetébe. Kicsi korban az empátiás készség nagyon nagy. A felnőtt világ hatására, szomorú, de tény, hogy bizony elsorvadni látszik, vagy legalábbis jelentősen csökken, ezt tapasztalhatjuk, ha körülnézünk a " vakvilágban"! Pedig izgalmas dolog és nagy önértékelési sikerélmény is, amikor megtanítjuk a kicsit megnyugodni, elengedni azt, aminek birtoklása felett nincs hatalmunk. Ilyen például a homokozóban a szomszéd lapátja, vödre vagy labdája. Ne feledjük, ő is most tanulja azt, amit a mi gyerekünk! A bennünk keletkező, felé irányuló heves indulatot ez akár meg is szüntetheti:)! 

Halkan jegyzem meg, és az olvasók ebben naná hogy kivételek, hogy ha a szülőnek nincs ( már) empátiás készsège, akkor természetesen nem tud társ lenni a kisgyermeke mellett az ilyen és hasonló helyzetekben. Vígasz: az empátia fejleszthető,visszaszerezhető, ha másként nem, hát a saját gyermekünktől újratanulható! Egyszer egy babakocsiban ordító kisgyereket toltak megfáradt szülei, amikor reflexből odaszóltam neki hogy hát te miért sírsz kisfiú? Mintha elvágták volna, úgy elhallgatott. Mindahányan mentünk tovább, csak a társaság, akivel voltam, emlegeti azóta is, hogy csodát tettem:))! A varázsmondatot most megosztottam: hát te miért sírsz, kisfiú? A kisfiú szó természetesen mobil, cserélhető! :) Ja, meg eszembe jut Karinthy egyik írása,az igazságszolgàltatásról, a gyermekkel caló empátia alapján! A történetben a nagyi rávág a valami ellen üvöltve tiltakozó kisunoka fenekére, ekkor hirtelen odalép az író, és hatalmasat húz a tisztes ősz nagyi kerek fenekére! :) Természetesen ez az írói fantàzia bátorsága! Empátiás, szép napot mindenkinek! Amúgy az empátia is szép keresztnév lehetne, nem gondoljátok? 

Még írok erről a témáról, ha érdekel benneteket, de a legjobb lenne ha konkrét kérdéseitek lennének! 

Ági

Ági a beteg gyerekről

Ha megfázik és köhécsel a gyerek, nagyon sokat javíthat az állapotán, ha az öletekbe fektetitek, hason, és közben ütögetitek a hátát!  

Anno, én is kipróbáltam, s működött! 

Jó az is ha kis kendő van a nyakán, ami egyenletes melegben tartja. Igyon többször, keveset, olyasmit, amiben sok c-vitamin van! Ilyenkor a sok gyümölcs és- vagy gyümölcslé is nagyon jól jön! Ne legyen száraz a szoba levegője soha! Ha nehezebben veszi a levegőt vagy ugatva kezd köhögni, vagy bereked, akkor érdemes mielőbb orvost felkeresni! Nekünk volt egy hideg levegőt és hideg vizet sűrítő- fújó készülékünk, párologtatónk,  azt mindig használatba helyeztük ilyenkor, és szinte mindig segitett! Ha befulladásra hajlamos a baba, mindig legyen otthon a hűtőben erre a célra hasznàlatos kúp, spray, vagy gyógyszer, amit az első ilyen " roham" alkalmából az orvos felírt! Legfeljebb fölöslegesen szereztük be! De amikor baj van, akkor nem esel pánikba, ha van mihez nyúlnod! Nade a legtöbb megfázás ahogy jön, úgy megy is. Sajnos a nyűgösség vele járhat! Pláne ha fogzik is! 

Egyre vigyázz! A gyerekek hamar rátanulhatnak arra hogy a betegségben a szülő engedèkenyebb, mindennek utánaenged, mindent megkap, szóval

rátanulhat az úgynevezett  "betegségelőnyre", ami aztán sok későbbi gond forrása lehet! Biztosan ismertek olyanokat, akik mindig panaszkodnak valamijúkre, hogy több  törődést, nagyobb odafordulást, plusz engedményeket kaphassanak! 

Amúgy esőben imádnak a gyerekek kinn lenni. Amikor Svédországban voltunk, jó rég, hosszabban, ott minden gyerek kinn volt, mindegy milyen volt az idő, így esőben is! Talpig esőkabát, esőkalap, esőcsizma! Sikongva tapicskoltak a tócsákban! 

Ági az altatásról és a féltékenységről

Ki hogy altat? Ahogy akar! Kérdések persze felmerülnek. Mert sokszor bizony kicsit előre is gondolkodni kell! Mert ami most jó, az lehet, hogy később nem lesz jó! Láttam kiterülve aludni békés boldog gyereket, tudjátok, olyan nyál kicsordulósan, előtte pancsolós fürdés, vacsora, aztán a szülei is pihenhettek, reggelig, tehették, amihez kedvük szottyant, meg olyat is, hogy hordozóban kucorogva aludt el, amikor már nagyon kimerült.Együtt beájulva a teljes család a nagy ágyba. Ki törhet pálcát? Senki! Kell a gyereknek a korlát? Kellenek a keretek? Kinek igen, kinek nem. 

Egy a fontos, hogy ne legyen ellenség, aki másként csinálja.

PutSaját véleményem persze nekem is van. A gyerekek nyugodtabbak ha alapvető, kiszámítható ritmusuk alakul ki. Szeretik a rendszert, biztonsàgot ad, nyugalmat eredményez. Ha minden a szülők ritmusa szerint működik, az is  megtehető! A gyerek elfogadja azt is! Mit is tehet mást? Alkalmazkodik hozzá. Kicsit talán nyűgösebb, kicsit akaratosabb. 

Az én 3 gyerekem mindegyike másként aludt. 

Egy volt közös, az "időben" fekvések napközben és este, nameg az esti ritusok. Én fontosnak tartottam ezt, mert azt láttam, hogy ez nekik jó. Aztán persze jöttek a problémák, az éjszakai felriadás, az átköltözések, az időhúzásos technikák kimerithetetlen tárháza. 

Ezekről is írok majd, ha érdekel benneteket. :)

Ami pedig a féltékenységet illeti. 

Nehéz ügy ám  ez is! Mert bizony érdemes végig gondolni egy pár kérdést? Mire is vagy féltékeny? Tulajdonod a gyermeked? Hozzád nőtt? Nem tudod hova tenni a kezed, ha nincs az öledben? Elbizonytalanodtál? Bele kapaszkodsz? Mindenre ő az indok, az alfa és az omega? És ha hirtelen átmegy más karjába, és ráadásul ott nagyon jó neki, te meg ott maradsz egyedül? Pánik? Nélküled kacag, kiderül, hogy nem vagy pótolhatatlan?  Fáj? Persze. Nem a tiéd. A szeretet sokszor önző. Kisajátító. Versengő. Jusson eszedbe, mennyire szorongató volt az érzés, amikor megszületett! Az, hogy úgy érezted, nélküled élni se tudna! Mára már, láthatod, önállósodik, választ, akaratot érvényesit, hízeleg vagy büntet, szóval, alakul, önállósodik a személyisége. Megtanul szeretni, személyhez kötődni! De sose téveszti el, hogy kihez tartozik! Amikor eljön az idő, boldogan omlik újra a karjaidba, és újra ölelhetitek egymást, ti ketten, sőt, odafér még az apuka is! Amikor rád nevet, és végre újra egymáshoz bújtok, pontosan tudja, hogy igen ő a mama! 

Na jó, igen, most már persze azt is tudja, hogy az a "másik" is szerethető, az a mélyebb hangú, szőrös, kedves ember, a papa! 

Bizony kedves anyukák, kezdődik egy újabb szakasz, izgalmas, érdekes, sok, furcsa, hullámzó érzéssel, és az anya újra lehet nő is! A féltékenységgel indul:)! 

Ági az Iris ( Ayres) terápiáról, újraszületésről

Yesss! Ez az!  Ez a módszer sok mindenre jó, amikor használtuk, mindenki imádta. Sok kelléke van, az alagút, meg a hálós hinta sokszor siratott meg terapeutát és szülőt egyaránt. Az életkortól függően más és más kerül a gyerekek által használatba, diagnosztikára és korrekciós terápiára is nagyszerű. 

Amúgy sima játszásra pláne szuper! Komplex terápia része, ha konkrét esetben, rendelői keretek közt használódik! 

Mert igen sok mindenre hasznàlható, jó módszer! 

De persze más a játék és más a célzott terápia, amihez persze szakember kell! Nade a kisMór és Zsiga kalandja önmagában siker, kinek miért! 

Meghát végre Anna is túllendül  ezen a dolgon, lehet, hogy neked is át kell bújni legalább egyszer a kisMór alagútján. :)

Na jó, legalàbb fantáziában! 

Anna, te anno simán áthaladtál az alagutadon, ebédidőre világot is láttál! 

Itt az idő, most már kisMórral együtt egy megérdemelt jó ebédre! 

Ja igen! Az elvetemült 4 évesekről! 

Sose szabad hagyni hogy bántsák a kisebbet, de a nagyobbat se! 

Nem sok dumával, arra úgyse figyel! Határozottan, érthetően, ellentmondás mentesen! Agresszív gyermek mögött azonban, ne nagyon lepődj meg, ha rád támadó, agresszív felnőtt bukkan fel, de te akkor se hátrálj! 

A gyerekek a felnőtt tükrei is! 

Nade szép napot mára is, mindenkinek! Szeretettel: Ági ( akinek a születése homályba vész:)

Ági a saját tapasztalatokról

Leesett a tantuszom hogy én is lehetek szomszéd, sőt! 

Milyen sokszor mondtam ezt azt Annának,  ami nekem bevált, ami nekünk, vele jó volt, ami működött, ott nálunk. 

A kajáról, a kóstolásról, erről arról. 

Aztán, amikor ez saját tapasztalatként fogalmazódik meg, Annává, Mórrá lesz, az az igazi! 

Hiába, mindenben a saját "termés" a legfinomabb! 

A lényeg, hogy működjön, hogy jó legyen, hogy öröm legyen. 

Amikor Anna volt az én KisMórom, én elfogadóbb, önállótlanabb voltam mint most Anna. 

Szerettem ha segítettek nekem. 

Talán azért, mert ez nem volt túl gyakran, se a szándék, se a személy. 

De az tuti, hogy a cél az volt akkor is, ami most és mindörökké, (amen 😊) hogy jó legyen! 

Az önismereti tükör mára igen sokkal élesebb, akkor még oly sok mindent tükör által homályosan láttam, - lehet hogy azért szerettem annyira a hasonló című Bergman filmet, ami amúgy pokolian szomorú, nehéz film- szóval sose akartam szomszéd lenni, senkié, nemhogy a lányomé, de mégis azzá válhat könnyen az ember, ha akarja ha nem. 

Az öröm a dologban, hogy ma már mindegy, honnan ered a szó és a tett, a lényeg, hogy jobb tőle! 

Laza, boldog napot mindenkinek! 

Ági, akinek nincs szomszédja. 

Ági a trauma, a kudarcérzés és az irigység elmúlásáról

Örülök Anna, hogy leesett a szikla! Emlékszem, amikor az ágyban ültünk és lefolytattuk azt a nehéz és fájdalmas, hosszú beszélgetést. 

Amikor sírtál, elszántan és villámló szemmel, nehéz lélekkel, újra és újra átélve mindig ugyanazt, és mégis mindig mást, másként.  

A beszélgetést, ami annyi mindent előhozott. Mikor is volt? Mindegy is. Akartad, hogy ne fájjon neked a más öröme, a más sikere, a más spontán szülése feletti öröme, az irigységed, a fájdalmad. 

Itt kezdődik minden! Ezen múlik!  

Amikor ki tudod mondani, hogy mi az amit érzel. Amitől kínlódsz! 

Nem öröm, nem büszkeség, persze hogy nem az! 

De itt és ezzel kezdődött a lehetőség a megoldásra, a változásra! 

Itt mozdult meg, roppant meg a fájdalom hordozott!, öröknek hitt sziklája. 

Ezzel teremtődött esély a sziklamentes létezésre. Kimondani mindent! 

Ahogy te mondtad: belenézni a tükörbe! Meglátni a torz tükörképet, kimondani az érzéseket, indulatokat, fájdalmakat, nem elmenekülni előle. 

Ne a tükröt szidd, ha a képed ferde, ugyebár! 

Mindennel így van ez! 

Ami fáj, ki kell mondani- ( ...a Dunának, mely múlt jelen s jövendő, mondta József Attila!)- beszélni róla. 

Aztán a dolgok mozgásba indulnak, a változás elkezdődik. 

És akkor, hónapok múlva megszületnek az új érzések, az új örömök, működni kezd a befogadás, az átértékelés, helyére kerül a múlt, és nem fáj már az akkor hallgatott zene se. 

Mered érezni a büszkeséget, elhiszed már magadnak,  hogy fasza gyerek (anya) vagy.  

Elfogadod végre önmagad, szereted magad azért, mert olyan vagy, amilyen. És örülsz is ennek! 

Mert csak ez után válik képessé az ember a másik örömében való osztozásra! Az együttes örömre! 

A szikla leesett és ezt  elfelejteni ezt sose fogod. Mert a szikla már csak ilyen. 

Az emlékek nem múlnak el, de a helyükre kerülnek. 

Nincsenek többé útban, nem kell cipelni, vinni magaddal mindenhova. 

Nem sirsz attól, hogy nem bírod tovább! Letetted! Ráülhetsz, támaszkodhatsz rá, kikerülheted, eltávolodhatsz tőle. Megmutathatod másnak. Leterítheted pléddel. Már nem neheziti az életed. Mehetsz tovább, és az úton ott van Juli meg a többiek, a babák, a mamák, a fiúk, a lányok, az örömök, az ezerféle érzés és még annyi minden. 

Meg persze a mások legördült sziklái is. És a vajúdásos zene is újra zenghet, meg aztán lassan átadhatja a helyét az új daloknak! 

Végre, száll az ének, zeng az ének, ahogy "dalta" az úttörő, ahogy a torkán kifért! 

Jegyezd meg ezt a (születés) napot! 

A sorompó felnyílt önmagad teljes elfogadásának, az örömök befogadásának több sziklás akadálya immár nincs! 

Boldog születés! napot! Hosszú vajúdás volt! 

Az út a fájdalmas tükörbenézéssel kezdődött!  

Szeretettel csók, neked és mindenkinek az úton!  

Anya, aki Ági

Ági a jótéteményről

Azt mondta egy kisfiú hogy ő minden nap tesz valami jót! 

Meglepődtem azon ahogy mondta, mosolyogva, határozottan, de kis kérdést sugallt ahogy rám nézett!. 

Azóta is sokszor eszembe jut. 

Vajon minden nap úgy múlik el hogy jót tettünk? Olyat, amitől a másiknak jobb lett? Most nem gondozásra, törődésre gondolok, hanem arra, amikor azért teszel tudatosan valamit, mert tudod, hogy a másik boldog lesz tőle! 

A kisfiú például ezt mondta: "az oviban kikészítem azt a játékot amivel Borival szeretünk játszani, így amikor belép, rögtön tudja hogy vártam." 

Ilyesfélére gondolok én is. 

Ha ez neked evidens, akkor boldog ember vagy, meg aki téged szerethet, ő is! 

Ha nem, akkor érdemes elkezdeni. Működik! Gyűjtsük, én elkezdtem ezzel, mitől lehet jobb az életünk, a kedvünk, a kapcsolataink, cakkpakk, úgy egyáltalán! Örömös napot nektek, nekünk! 

Ági a becenevekről

Nekem is eszembe jutottak dolgok arról, amit Anna irt! Vannak párok, akik egymást apának, anyának hívják. Apucinak, anyucinak. Nem néha, nem viccesen, hanem mindig! A gyereket ugyanakkor szerelmemnek, drágámnak, kincsemnek, édesemnek nevezik. Baj ez önmagában?  Nem tudom. De felhívhatja a figyelmet elég sok mindenre! Hogy lett a rajongott lányból, fiúból anyuci, apuci? Hova tűnt a régi vágy? Hol a hőfok? Áttevődött volna a gyermekre? De miért? Mi helyett? Kinek lett tőle jobb? Jó ez a gyereknek? Jó lesz majd ez neki? Ha az anya szerelmemnek nevezi mondjuk a fiát, akkor a fiúnak ő kije is? Becenevek, kedves nevek, saját jogon szerzett nevecskék helyett "általános alany" nevek? Miért? A megszólítás kérdése amúgy kényes terep. Vannak, akik a szüleiket nem tegezhetik, mert az tiszteletlenség. Távolságtartás kötelező!? Vannak, akik keresztnevükön szólítják őket. Bennünket anno Máté ÁgiGabinak szólított sokáig, kettőnket összevonva! Vannak kapcsolatok, ahol nem szólítják meg egymást, vagy csak úgy: "kincsem, édesem, drágám". A megszólításban sokszor benne rejlik az egész kapcsolat jellege. A személyesség, az intimitás, a közelség, a játékosság, humor, a konvenciók, a felcserélhetőség, a hőfok, sok egyéb. Érdemes odafigyelni ezekre! Különösen ha egyre több lesz beszédünkben, szófordulatainkban az általános, személytelen (bárkire ráillő)  alany. "Drágáim"! További szép napot Nektek!

Ági

Ági a melegről

Meleg van. Játsszunk!  

Írjatok vagy gondoljatok össze olyan mondatokat amelyben a meleg szó szerepel. 

Én is megpróbáltam, mondhatom, érdekes. 

Eszedbe juthat egy mondat, egy gondolat, jöhet vele a felidézett kép, és ahhoz a hozzá csatolódott érzés! Előfordulhat, hogy egész sok mindent előhoz az emlékek mélyéből ez az egy szó. 

Ha ehhez elfogyasztasz egy pohár jó hideg italt, hidd el, nem jársz rosszul ebben a nagy MELEG-ben:)! 

Én is ittam, itt a recept: sok menta, citromszeletek, kicsavart citrom(2), beledobált cseresznye vagy meggy! Hideg (szóda) viz, jéggel ha kell! 

Tegnap ugyanez volt uborka ès citrom szeletekkel, sok mentával, sok citromlével és sok jéggel! 

Mehet bele kis szörp vagy ha édesen szereted akkor cukor is de ezekből az uborkásba semmiképp! :) 

Persze ha ahhoz szottyan kedved, egy jó hideg rozéfröccs is jöhet!