A hordozás nem várt mellékhatása

Emlékszem, amikor Mór megszületett, milyen pici és törékeny volt.

Hogy a fejét milyen szigorú figyelemmel tartottam, nehogy billegjen.

Lépcsőn lépegetni is alig mertem, ha a kezemben volt.

Pontosan bevésődött a fejembe, amikor először mentem le vele az emeletről. Rajtam a narancssárga pöttyös itthonka, előttem Ádám, mögöttem anya. 

Jókedvű voltam, aznap vehettem le a kötést a császársebemről és végre óvatoskodás nélkül tusolhattam le, ami a 40 fokban igazi ünnep volt.

De mire leértünk, én teljesen lefőttem, úgy féltem, hogy leesek babástul a lépcsőn.

Persze nem történt semmi baj.

Ekkor készítette anya az első családi képet hármunkról.

Mindennek már 9 hónapja.

A szorongó, mindenben bizonytalan, a babájára rettegve tekintő új-anya képe már a messze távolban egy pici pötty.

A napi 24 óra -amit együtt töltünk- nyilván felruházott némi határozottsággal, hiszen nálam jobban senki sem ismeri, érzi Mórt és a jelzéseit.

De a hordozás -a sok, már agyonragozott előnyein túl- valami olyat adott, amire nem számítottam.

Bátorságot, önbizalmat.

Egyrészt ez a fajta közelség több érzékszerven keresztül is eljuttatja hozzánk, mikor mit szeretne a baba.

Érezzük a levegővételét, halljuk a legkisebb purcintást:) és ha melege van, hamarosan nekünk is az lesz.

Ezeknek köszönhetően gyakran azelőtt reagálhatunk a jelzésekre, mielőtt igazi hangot adna a nemtetszésének, akaratának.

A természeti népeknél gyakorlatilag ismeretlen a kólika, a bukás, nyűgösködés, mert kezdetektől hordozzák a kicsiket és pillanatok alatt összehangolódik a mama meg a kicsi.

Emiatt nincs mohóság amikor eszik, mert folyton ciciközelben van, nem nyel levegőt a nagy kapkodásban, nyugodtan, ráérősen eszik, így nem fáj a pocakja, nem is kell böfiznie...

Na, szóval a hordozott baba-mama kiegyensúlyozottabb tud lenni, ez a mi tapasztalatunk. Nekem ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy hívő legyek.

Aztán elkezdtük a hátiMórozást.

És itt jön a bátorság, önbizalom a képbe.

Előszöris hátra pakolni -akármelyik módszerrel is- a bébit-gyereket, nem kis határozottságot igényel. 

Aztán az, hogy nincs előttem, nem látom, kiélezi az érzékelésemet. 

Nem vicc, anélkül, hogy látnám, hallanám, tudom, hogy elaludt. 

Olyan utazás ez a baba-anya kapcsolatban, ami mélyebbre visz, mint azt valaha is képzeltem.

A hátiMórozás amellett, hogy nagyon kényelmes, neki jó móka, mert jobban kilát. 

A szabadságom is nagyobb, mert simán tudok enni-inni, sminkelni, ágyat kinyitni, anya Kiskegyed-ét átlapozni, róni a lépcsőfokokat és Benji öcsém Toffifee készletét megdézsmálni.

A hordozás már egymagában felturbózta anyai önértékelésem. De hogy a hátihordozás feltette a habra a cseresznyét, az tuti.

Innen tényleg messze az az első parázós lépcsőzés...

A szomszéd szerint a háton hordozott gyerekek büntiben vannak. 

Szerintem meg le van sz***va.;)

Anna

U.i.: Már csak azt kéne kiszuperálni, hogy a hátamon alvó Mórt észrevétlenül tudjam az ágyba áttranszportálni. Ma délután sikerült először. Szóval nem reménytelen.:)