Az én gyerekkorom viszonylag színesen lett dokumentálva. Video felvételek, fényképek. Lehet, nem minden egyes nap, de minden rendszeresen meg lett örökítve anélkül, hogy így utólag bárkinek hiányérzete lenne.
Mikor terhes lettem, valami megkattant bennem.
Mániákusan fotózni kezdtem a hasam.
Aztán videózni, ahogy mozog.
Majd eljött Mór születésének napja.
És onnantól napi 10-20 képet lőttem. Csak én. Mert van ám a gyereknek apja, nagyanyja, nagybátyja...is. Akik szintén fotózzák.
Ha mosolyog, ha nevet, ha kúszik, ha eszi a lábát, ha díbol, telefon máris kéznél, már fényképezünk is.
Jelenleg 1300 kép van a telefonomon. Úgy, hogy néhányat már töröltem, mert felraktam a laptopra.
Kinyomtatva elvétve van 1-2.
Digitális formában van megörökítve Mór életének bent és kint töltött 9 hónapja.
Nehéz ügy ez. Mert neki minden pillanata nagy pillanat, ami jó, ha eltehető emlékbe.
De mi van, ha az állandó dokumentálás hatására a valódi emlékezés lanyhulni kezd? Vajon fényképek alapján fogok visszagondolni az első mosolyra? Az első megfordulásra?
Vajon nem maradok-e lényeges dolgokról, amíg a fotózás- módra kattintok a telefonon?
Nem baj-e, hogy ennyire, már-már kényszeresen próbálom minden pillanatát megőrizni?
Amikor alszik, gyakran az elejétől végignézem a képeket. Meghatódok, elérzékenyülök tőlük. Hogy akkor milyen pici volt és most már milyen nagy.
Ilyenkor boldog vagyok, hogy van mit nézegetni. És hogy lesz mit nézegetni.
Csak ki kéne nyomtatni őket...hogy nehogy egy rossz mozdulattal kitörlődjenek...
De addig is, míg a nyomtatásig eljutok, talán kevesebbet kellene fotózni...hogy a két szememmel véssem a fejembe az emlékeket.
A szomszéd fala dugig van képekkel.
Mind szépen bekeretezve. A maradék albumokba rendezve tematikusan.
Én meg azt sem tudom, hol van a babaemlékkönyv.
Nem csináltam lenyomatot Mór pici lábáról sem. Ajjajj. Milyenanyaazilyen?
Mondaná a szomszéd fennakadt szemekkel. De le van sz***va. Jobb úgy mindenkinek.;)
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése