Annyiszor írtam le, hogy a szomszéd le van sz***va, de végiggondolva, azért ez mégiscsak elmélet marad a gyakorlatban.
Ha annyira le van tojva, miért is kavar fel néha annyira, ha úgy érzem, támadnak, becsmérelnek? Ha úgy érzem, nem vagyok aranyérmes?
Miért és minek, kinek akarok én megfelelni valójában?
Persze, elméletben a rossz szomszédot tényleg le kéne ejteni, de vajon tényleg annyi rossz szomszédunk van?
Nem lehet, hogy a legrosszabb szomszédunk pont hogy mi vagyunk?
Mondok egy példát.
Látok egy makulátlan háztartást, pöpec, illatos házi süteménnyel az asztal közepén.
Erre én máris úgy érzem, mennyire nem vagyok ennyire jó, ennyire pompázatos.
Nem tudom értékelni a jót, amibe belekeveredtem, mert máris önmagammal találkozom szembe.
Ki kényszerít rá?
Senki. Ez automatizmus.
Semmi és senki nincs önmagában, minden arra világít rá, hogy vajonén elég jó vagyok-e?
Ez egy vesztes helyzet. Mert mindig lesz jobb. Mindig lesz ügyesebb. Szebb. Csinosabb. Jobb szakács. Jobb anya. Jobb nő.
Sokan működünk így.
Emlékszem, amikor még öt hónapos terhes voltam, egész jól tartottam magam. Volt egy csinos, kék kismamaruhám, egyszer abban mentem ultrahangra. A folyosón volt egy pad, azon egy 3-4 bemelegítős kismama, leharcoltak voltak, rosszkedvűek.
Nagyon csúnyán néztek rám. Egyidősek lehettünk, mégis legalább egy tizessel öregebbnek néztek ki.
Annyira ellenségesen néztek rám, hogy pár perc múlva már kellemetlen volt, arrébb is mentem.
Nekem rossz érzés volt, mert elkezdtem azt hinni, nem illik csinosan felöltözni kerekedő hassal. Pedig nem voltam kipampucolva egyáltalán, nem voltam szupermodellszszédkismama, csak szimplán jól éreztem magam a bőrömben
Ők meg láthatóan nem.
Ezt pedig kivetítették rám. Tipikus női reakció.
Vagy például van egy lány, aki láthatóan boldog. Szép, szerelmes, tervezi szerelmével a babát. Tényleg ragyog.
Erre látom a társaságunkban, hogyan változik okkersárgává egy másik lány arca.
Ő idősebb picit, 1-2 évvel. Egyedülálló.
A boldog lány ragyogása szemmel láthatóan szikrázó gyűlölethullámot indít el a pórusaiban.
A más boldogsága az ő hiányérzetét nagyítja fel, ez számára rossz érzés, ezért utálja a lányt.
Ez is tipikus női jelenség.
Sok nő számára a világ egy aknamező, csak aknák helyett szomszédokkal van tele a terep.
Néha teljesen kitalált, fantázia-szülte démonok ezek, ilyenkor válunk mi önmagunk szomszédjává.
Nekem sokáig a külső volt a démonom. Mint a legtöbb fiatal lánynak.
Mióta anya vagyok, azóta ez háttérbe szorult.
Most más dolgok kísértenek.
Kísért, hogy eleinte tápszert adtam Mórnak, mert nem volt tejem. Hogy a kórházban több éjszakára is leadtam őt a csecsemőosztályra. Hogy császárral szültem...
Nem akarok hamis "próféta" lenni.
Írom, hogy le van sz***va a szomszéd, miközben igenis megpróbálok megfelelni az elvárásoknak.
Mikor kiének. Épp elég a magaménak is.
Szóval nehogy azt gondoljátok, hogy kisujjból rázom kifele a lezser önbizalmat.
Minden lépésem előtt körbenézek, nehogy elgázoljon a szomszéd.
Legyen az vélt, igazi, vagy belső.
De küzdök, nagyon igyekszem, hogy egyszer tényleg könnyű léptekkel közlekedhessek a világban.
Magyarul a szomszéd egyszer le lesz sz***va.;)
Anna
Kedves Anna, drukkolok Neked :-)
VálaszTörlésSuzy