Nem fogok spoilerezni, azt sem mondom, mikori részről van szó.
Legyen elég annyi, hogy az egyik jelenetben egy kisbaba sírt, egy rongyba bugyolálva, télen, a szabadban.
A további részletek nem lényegesek, de gondolom sejtitek, hogy nem egy vidám jelenet volt.
Erre én persze pánikba estem.
"Jaj, valaki takarja be!"
"Jaj, valaki ölelje meg!"
"Jaj, az anyukája kell neki!"
"Jaj, valaki etesse meg!"
"Jaj, valaki vigye már egy meleg helyre!"
Egy idő után levettem a fejhallgatót, mert nem bírtam hallgatni, ahogy sír.
A szívem elkezdett szinte hallhatóan dübörögni.
Aztán már nem is néztem oda, helyette a vadul cicicumizó Mórt néztem, hogy de jó, ő be van takarva.
Mióta anyuka vagyok, kétféle rémálmom van:
1. Velem történik valami és Mór hiába üvölt utánam.
2. Világégés van, káosz, füst és veszély, ahol bújkálnunk kell, de Mór sír.
A régi visszatérő rémképek (nem jön ki hang a torkomon veszélyhelyzetben, nem tudok futni...) helyett most ilyesmik nyomasztanak a ritka, alvással töltött órák alatt.
Eddig is szorongva néztem a világ eseményeit, hogy merre halad az emberiség.
De mióta itt van Mór, mindez sokkal ijesztőbb.
Mégis, egy hihetetlen pajzsot épített körém a bizonyosság, hogy nincs az a fizikai-lelki fájdalom, amit ne tűrnék el érte.
Ez nem egy mártír vallomása, ez valami fura, beépített, az anyasághoz csatolt áru.
Az állandó szorongás, rettegés és az ezek mögött lappangó magabiztosság, erő és bátorság.
A kétféle érzés közötti rés viszont igazi gyenge pont.
És betonbiztosan betalál egy síró baba, gyerek, akár filmen, akár a valóságban.
Eddig is érzékeny voltam az ilyesmire.
De mostmár minden más megvilágításba került.
A minap a Nyugatinál láttam egy kb pár napos-maximum hetes babát, aki torkaszakadtából visított.
A babakocsi fölé tornyosult apa-anya-nagyi és a kezét emelgetve beszélte hozzá, hogy "ó ne sírj!".
Én meg úgy kellett visszafognom magam, hogy basszus, vegyék már ki, vegyék végig a lehetséges opciókat (éhség, kakispisis pelus, melegevanfázik, anyahiány...)!
Az agyam eldurrant, hogy egy apró újszülöttnek próbálnak az eszére hatni, egy zajos, büdös pályaudvaron, ahelyett, hogy tevékenyen megoldanák a babának nyilvánvalóan rossz helyzetet.
Erre az öcsém rámszólt, hogy ne legyek szomszéd.
Na igen. Így születnek a szomszédok.
És le vagyok szarva.
Vastagabb bőrt kellene növesztenem és megpróbálni kevésbé érzékenyen nézni a világra, ami tele van gyerekekkel, akikhez tulajdonképpen semmi közöm.
Vagy az anyasággal csak egyre érzékenyebb leszek? Hogy van ez? Lassan a Reszkessetek betörők is egy rémálom lesz, mert Kevint akarom majd ölelgetni, hogy ne aggódjon, majd én vigyázok rá?
Sok lenne a világ összes valódi és filmbéli gyerekéről gondoskodni. Azt hiszem.:)
Itt a sajátom.
Be van takarva. Jól van lakva. Biztonságban van.
Ez az egy, ami számít.
Ez az egy, ami sosincs, sosem lesz lesz***va.
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése