Mindig szentül hittem, hogy egy kapcsolat alapja, hiába közhely, de tényleg a bizalom.
Anélkül lósz***t sem ér.
A bizalom nem csak azt jelenti, hogy nem félünk a megcsalástól.
Hanem azt is, hogy megingathatatlanul hiszünk abban, hogy a párunkra bármikor számíthatunk.
Ha elejétől fogva önmagunkat adjuk, pontosan kiderül, olyannak szeretnek-e, amilyenek vagyunk.
Ilyenkor nincs szükség kitömött melltartóra, reggel suttyomban bekapott Negrora, nem kell zombifilmet nézni, ha nem szeretjük.
Ha egy kapcsolat elején máris szerepet játszunk, az olyan, mintha nem gondolkodnánk hosszútávon.
Mi van, ha együtt leszünk hosszú évekig? Tudok-e, akarok-e egy olyan emberrel lenni, aki azt hiszi, mindig magassarkúban járok és szeretem a terrárium-lakókat, miközben a tornacsuka a kedvencem és irtózom a csúszómászóktól?!
Ha felvállalom magam, egyben el is fogadom magam.
Ahogy a másikat is, hiszen normális esetben azért vagyok vele, mert szeretem olyannak, amilyen.
Szerintem egy kapcsolatblan a bizalom egyik alapfeltétele az ÖNbizalom.
Hogy érdemes vagyok arra, hogy szeressenek olyannak, amilyen vagyok.
Nem egy olyan bombacsajjal beszélgettem már, akik boldog szerelemben élnek, de kiakadnak, mert a párjuk kolléganője annyira szép.
Kérdem én erre: Ééés??!! Akkor mi van??!!
Vagy mondok egy személyes példát.
Kb ezer évezrede, még csak úgy éve voltunk együtt Ádámmal, én a családdal voltam nyaralni. Telefonáltunk, az én kedves párom azt ecsetelte hogy kissé berúgott, most megy csatangolni a városba a barátokkal.
Mikor letettük, a nagynéném megkérdezte, nem vagyok-e ilyenkor féltékeny? Nem félek-e, hogy Ádám részegen valami hülyeséget csinál? Hiszen mégiscsak gitáros, az vonzza a csajokat.
Én már a kérdést sem értettem.
Hogy lennék képes egy olyan kapcsolatban lenni, amiben ilyesmi felmerül?
Ha ez felmerülne, minden koncert, turné ideje alatt szívritmuszavarral küszködve rágnám tövig a körmeimet.
Én azt gondolom, hogy jó esetben egy párkapcsolatban a két fél kommunikál egymással. Ismerik egymást. Olyannak, amilyenek.
Ha ez így van, feltűnik a legkisebb változás is.
Mindennek van jele.
De ez csak akkor működik, -véleményem szerint- ha tényleg önmagát adja végig a pár.
Akkor tűnnek fel a változások.
Hogy eddig mindig fecsegett, ha hazaért. Most meg nem.
Eddig szerette, ha birizgáltam a haját.
Most meg nem.
Eddig mindig korán jött haza.
Most meg nem.
De mindez annyi mindent jelenthet.
Szerintem nagyon szomorú, hogy a legrosszabb, vagy legegyértelműbb opció, ami ilyenkor egy női fejben felmerül, a hűtlenség.
Mi van, ha csak változásokon megy keresztül?
Bántja valami, vagy pont hogy kirobbanó formában van... Ki tudja?
Kommunikálni kell. Foglalkozni egymással. Érdeklődni. Tőrődni a másikkal. Őszintén.
Ha minden úgy megy, ahogy szokott, ha semmi negatív változást nem érzünk, minden klappol, miért is rontsunk bele a jóba?
Minek kreálnánk nem létező ellenséget?
Ha meg nem jó, akkor nyíltnak kell lenni. Nem hisztizni, köntörfalazni, játszmákba belemenni.
Ami nem jó, azon változtatni kell, kimondani, ami foglalkoztat.
Nem akarok megmondóember lenni.
Ez csak az én véleményem.
De sokszor kaptam meg a kérdést, hogy nem félek-e a megcsalástól, mivelhogy a párom sokat koncertezik, utazik.
Hát én sokkal inkább félek attól, hogy elfelejtünk figyelni egymásra.
Hogy elfelejtünk meglepetést okozni. Küzdeni a másikért.
A megcsalás mindezek hiányából fakadhat. Az már következmény.
Én nem akarok másnak látszani.
Ha én nem vagyok elég jó, majd jó lesz a szomszéd nője.
Azt persze nyilván nehéz lenne lesz***ni.
Anya, te ehhez jobban értesz. Mondj valami okosat!
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése