Elmondom, nekem mi a nyűgöm.
Külső tulajdonságaim:
170 cm, 68 kg (igen, tapsot kérek, bevállaltam, összesen 2 kiló ment le szülés óta, de már lötyög rajtam a gatya, szóval nem értem)
Hajam: barna, egyenes, néhol hullámos
Szemem: kék
Bőröm: már-már átlátszó, normál esetben fehér, jelenleg kissé zöldes-szürkés:D
Mellméret: naaaagy
Csípő,fenék: naaaaagy
Hasam: puha:D
Miért lőttem ezt ki a nagyvilágba?
Mert most jön az, amiről én ábrándozom:
A 170 cm oké. Kilóban lennék újra 50-55...:)
Haj: barna, oké. De igazán megnőhetne már! Vagy lehetne göndör!
Szem: na a kék tényleg maradhat
Bőr: Kiegyeznék egy kicsit kreolosabb árnyalattal, az annyival egészségesebben néz ki!
Mellméret: Kicsi!!!!!!! Tenyérnyi! Halál komolyan!!!
Csípő,fenék: Az lehet nagy. De csak kis mellel. Vagy-vagy.:)
Has: Nem kell kockás. Ám a régi hasam lapos volt. Azzal elvoltam.:)
Na, elolvastátok.
Ugye mekkora baromság???
Ellenszenves nyávogás. Mint egy elkényeztetett kislány, akinek van öt barbie-ja, de neki az kell, ami a másé.
Láttam már pár (igencsaknemvalamiszép) nőt, akik sokkal jobb viszonyban vannak magukkal, mint én valaha!
Szimplán azért, mert elfogadták magukat.
Ez van, ők ilyenek, ezzel kell élni, ezzel kell boldognak lenni. És boldogok is.
Itt persze az alkatról beszélünk.
Ha valaki zabál és szétfolyósra hízik, majd ezen sopánkodik, az más tészta.
Aztán ott vannak a szomszéd-bombanők, akik ugyanúgy, mint én, gondolkodás nélkül tudnak öt példát felsorolni arra, mit nem szeretnek magukon.
A mell-kérdés például általános para. Akinek nagy van, kicsit akar és fordítva.
Ó, bár annyi ezresem lenne, ahányszor ezt hallottam:
"Add ide a cicidből, ami neked nem kel!l"
Mindösszesen egy nőt ismerek, aki elégedett a mellével.
A barátnőm, aki gyakran mondja: "kicsi, de formás".
El sem tudom képzelni, milyen lehet belenézni a tükörbe és elégedettnek lenni a látott képpel.
Mert valami mindig zavar.
A hajam ma egész jó, a cicim egész kicsinek látszik a mai felsőmben, de a hasam kitüremkedik.
Az a bizonyos DE legjobb esetben is ott van.
Ám van egy bökkenő.
Mindig is így vélekedtem magamról. Mégis, amikor nemrég láttam egy gimis felvételt rólam, teljesen készen voltam, hogy "hú, dejól néztem ki"!
Pedig akkor is ugyanolyan elégedetlen voltam.
Tipikus...
Így arra jutottam, hogy amin változtatni lehet mozgással, táplálkozással, azon változtatok, amin meg csak műtéttel lehetne, annak megpróbálok esélyt adni, hogy elfogadjam.
Nekem ez a nevces pont a mellem.
Brutális ellenszenvet érzek, ha látom "őket", de megpróbálok változtatni a gondolkodásomon.
Nyilván, amit ilyen sokáig utáltam, nem pár nap alatt fogom megszeretni.
De igyekszem.
Most például legalább "hasznuk" van, mert hogy szoptatok.:)
Viszont nőként is megpróbálok leszámolni ezzel a démonnal.
Merthogy az is fontos ám, hogy nehéz egy olyan nőt szeretni, elfogadni, aki erre önmagától is képtelen...
Mit gondoltok?
Nektek mi a mumus testrészetek? Megpróbáljuk elfogadni őket? :)
Hiszen az az idő, amit a tükör elött elelégedetlenkedünk, az pont elég néhány felülésre, egy bőrfeszesítő krém felkenésére, vagy egy gyors hajbeszárításra.
Nem tudhatjuk, hogy a szomszéd unikornis-szépségű nőjének mi a problémája önmagával, de a nyakamat rá, hogy neki is van!
Persze az le van sz***va.;)
Szép szombatot!
Üdv,
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése