Tovább fokozom a dolgot, nem használjuk a kiságyat. Vagyis de, abban vannak a játékai.
Együtt alszunk, Ádám, Mór és én.
Ha Mór elaludt, fülhallgatóval nézzük az ágyban a Walking Dead-et. Vagy a Trónok harcát. Mikor mit. :)
Az éjjel nagy részét a kisfiúm gyakran végigszopizza. Fárasztó? Igen, nagyon. De szeretem. Egyrészt így legalább alszik. (Többnyire.) Másrészt ez az összebújás fantasztikus érzés. Reggel együtt ébredni meg pláne!
A szomszéd szerint így nem marad magánéletünk Ádámmal. Ó, ha ezen múlna... Nagy baj lenne. :)
Mindenesetre rengeteg megjegyzést kapok, hogy ilyen a világon nincs, ahogy mi alszunk, hogy rajtam/mellettem horpaszt a fiúcska. Meg hogy még mindig 98%-ban anyatejet eszik-iszik, ajjaj, mi lesz?!
Kezdtem parázni, hogy mi van, ha mégsem olyan jó ez, ahogy mi csináljuk...
Aztán ráakadtam egy óriási online közösségre az Instagram-on.
Fiatal nők, anyukák, mint én, dokumentálják a mindennapjaikat.
És hoppá, kiderült, hogy nem vagyok egyedül.
Láttam, mennyi olyan kép van fent, amiken akár Mór és én is szerepelhetnénk.
Anyukák, akik ágyban rekedtek, mellettük a babájuk, cicivel a szájukban.
Olyan mamák, akik hordozva altatnak.
Csupa olyan nő, aki egy az egyben ugyanazt az utat járja, mint mi.
És nem ám szentföldanyaarroganciával.
Hanem meghitten, természetesen, lazán.
Ezek a nők támogatják, bátorítják, dícsérik egymást. A világ legkülönbözőbb pontjairól.
És számomra ez hatalmas élmény volt. Látni, hogy egy közösségi oldal milyen lehetőségeket rejthet magában.
A minap írtam, hogy mekkora diszkriminációnak vannak kitéve ezeken az oldalakon a szoptatós anyák.
Nos, hát ez a nem kicsi közösség akkora tiltakozásba kezdett, hogy az Instagram egy napon belül visszavonta az ominózus profil és képtörlést.
Ha nézegetem ezeket a fotókat, kristálytisztán látszik, milyen az, ha valaki nem foglalkozik a szomszéddal (annyit).
Az eredmény: boldog, magabiztos család.
Megírják a fájdalmaikat, problémáikat, lefotózzák az elrontott vacsorát, smink és minden cicoma nélkül csinálnak fotókat magukról, bevállalva, hogy bizony fáradtak. Ámde boldogok.
Megörökítik a hullvölgyeket és hegyeket, megosztják a társaikkal, így megerősítést nyerve abban a magányos társas létben, ami olykor az anyaság.
Eleinte furcsák voltak a képek, számomra már túl nyíltak.
Hogy még a striás hasukat is simán kiposztolják, hogy íme, ez van, de nem izgat. Amit mások rejtegetnek, ők bevállalják. És nem ám unatkozó, magányos bányarémekről beszélek.
Szép, intelligens bloggerek, írók, festők, tanárok, értelmiségiek.
Ahogy jobban beleástam magam ebbe a társaságba, éreztem, ahogy egyre nagyobb és nagyobb kövek pottyantak le a szívemről.
Hogy bármit is mond a szomszéd, akárhogy is próbálna engem és Mórt nem normálisnak látni, láttatni, minden a legnagyobb rendben.
Szomorú, hogy ehhez hozzánk hasonló példákat kellett lássak és nem elég pusztán az, hogy Mór milyen boldogan kel nap mint nap.
Én nem tudok még ilyen természetesen nyílt lenni. Nem vagyok olyan laza. A megfelelni akarás mindig ott buzog a háttérben. De dolgozom azon, hogy ez változzon.
És lehet, butaság, de nekem erőt ad ez a közösség, aminek a 90%-a egy óceánnyira van tőlem, mégis nagyon közelinek érzem.
Olyan szuper lenne, ha itthon is sikerülne egy elfogadó, nem hibátlan, ámde szeretetteljes, arrogancia és okoskodás-mentes nő-anya közeget létrehozni. Ahol talán a szomszéd is megbékélne magával és a világgal..néha.
Nem titkolt célom ez, akár ezen a blogon keresztül.
Szép napot!
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése