Igen, pár nap.
Nekem nincs olyan sztorim, hogy szombaton délben elfolyt a magzatvíz, aztán háromkor megindultak a fájások, este 9-kor négy nyomással megszületett a kicsiszomszéd.
Én egy szuper pesti kórházban, az Uzsokiban szültem.
A kiírt dátumon befektettek, mert Mór nem volt megfelelő pozícióban és a magzatvíz is kevés volt.
Forróság volt, képzelhetitek, augusztus volt...
Sok jóslófájással "találkoztam" már 8 hónapos terhesen is, egészen megszoktam őket.
De 3-án, a reggeli ctg vizsgálaton már néha nagy levegőket vettem, a nővér mondta is, hogy ebből estére szerinte baba lesz.
Nem lett.
Család, Ádám jöttek, aztán mentek, mivel a szülés nem indult meg.
Esti ctg-n a nővér azt mondta, na ebből reggelre már tuti baba lesz.
Nem lett.
Voltak fájásaim össze-vissza, a viziten is mondtam, de viccelődtem, hogyha aludni tudok tőlük, akkor valószínűleg nem szülök még.
Másnap reggel, ez vasárnap volt, ismét erősebb fájásaim voltak, a ctg-n a nővér rikoltozott, hogy hát hol van már az a baba, ő azt hitte, ekkorra már jöhet megnézni a kicsit.
Délutánra már nem volt vicces, tényleg fájt, de teljesen össze-vissza, rendszertelenül és változó erősséggel.
A család és Ádám este távoztak, de mindenki készenlétben volt, látták, hogy már finishbe fordultam.
Ádám küldött is magáról egy képet, hogy otthon azt guglizta le, "a feleségem éppen szül".:D
Én elvoltam, örültem, hogy fáj, hiszen már nagyon akartam látni Mórt.
És szülni is akartam, meg akartam csinálni.
Leveleztem barátokkal, vicces volt, egy barátnőm rámírt hogy mi újság, én meg válaszoltam, hogy épp számolom a fájásokat.:)
Délután szóltam az ügyeletesnek, hogy szerintem esemény van.
Megvizsgált, semmi tágulás. Azt mondta, egyek valami könnyűt, meg igyak, aztán próbáljak lazítani.
Így is tettem.
Ettem, ittam, jógagyakorlatokat csináltam, énekeltem, zenét hallgattam. Tom Waits, Beatles (Hey Jude, Let it be), Black Keys...
Aztán éjfél magasságában elmúlt az ihletett állapot.
Éreztem, ahogy a baba furakszik, ütközik, fájt nagyon, de továbbra is rendszertelenek voltak a fájások.
Elfáradtam. Egyedül voltam.
Óránként mentem a szülőszobára vizsgálatra, éjjel 2 körül végre megindult a tágulás, de továbbra is rendszertelenség volt.
Egybefüggő fájásaim is voltak. Kimerültem.
Az éjszakás nővér adott egy szurit, aminek köszönhetően két fájás között tudtam aludni. Na az egy csodaszer volt!
Reggel 5-kor már csak búgtam, nyögtem, el voltam keseredve.
Főleg lelkileg viselt meg ez a végtelen éjszaka, csupa fájdalommal és kétellyel, hogy vajon mikor szülhetek már.
Reggel 6-kor fogtam magam és ismét a szülőszobára mentem.
Ezúttal azzal az elhatározással, hogy én többet nem megyek vissza a szobámba. Csak Mórral a kezemben...Hmmm.
A nővér is látta, hogy helyzet van, így megkezdte a procedúrát.
Jött a beöntés, ami kapásból 2 egybefüggő fájást produkált, na ekkor üvöltöttem először.
Aztán a klotyón... Többet egyet sem.
Utána tusoltam egyet és ekkor kaptam egy kisebb szívrohamot, amikor megláttam egy véres gombócot távozni.
Kiabálni kezdtem, hogy baj van, a nővér berohant, majd elmosolyodott, mondta, hogy ez csak a nyákdugó, szuper, hamarosan jön a baba.
Oké, ha szuper, akkor szuper.
Én azt hittem, hogy a tusoló alatt fogok szülni.
Ezután felfeküdtem a szülőágyra, ami hihetetlen kényelmes volt.:)
És végre szólhattam Ádámnak, a családnak.
Ez volt reggel 7-kor. Hétfőn.
Mire Ádám beért (kérdezte hogy vagyok, én meg annyit mondtam, hát épp szülök), már kértem epidurált.
Pedig mennyire nem terveztem, még terhesen...
De ki voltam merülve és erőt akartam gyűjteni a nyomásra.
Az epidurál egy remekbeszabott találmány!!! :)
Mindent éreztem, csak nem fájt annyira.
Ekkor kaptam oxitocint, majd burkot repesztettek.
Felgyorsultak a dolgok, egyszercsak megéreztem, hogy a fájások megváltoztak, szóltam a dokinak, hogy lehet besz***ok. :D
Erre mondta, hogy príma, akkor szülünk!
Csak előtte megvizsgál...
Doki ekkor felnyúlt, gondterhelt arccal. Na az nagyon fájt.
Kapkodni kezdtem a levegőt, markoltam az ágy szélét. Közben megjelent néhány zöldruhás ember...nem értettem, miért, de akkor nem is izgatott.
Ezidő alatt a szülésznő a nyomásról magyarázott, de valahogy nem voltam képben...rázott a hideg, elkezdtem félni, nem tudtam, mi van.
Aztán jött a feketeleves.
Csökken a szívhang, a baba feje tud beilleszkedni, nem fér ki, irány a műtő.
Pillanatok alatt a műtőasztalra kerültem, a zöldruhások mozgósítva lettek, emlékszem a hihetetlen gyengéd, pici, köpcös, de bibalyerős műtőspasira...Ádámnak, szegénynek azt mondtam "búcsúzóul", hogy kicsit félek...Pedig nem kicsit féltem....
Szóval irány a műtő.
Nem mondom, hogy kellemes élmény a császármetszés.
A vilá legbizarrabb érzése, hogy gyurmáznak a testeddel, te mindent hallasz és érzel is, csak a fájdalmat nem.
Bár én éreztem némi fájdalmat, a katéter elég kellenetlen volt, plusz a hideg is rázott, vajon miért?!
Lényeg a lényeg, 5 perc múlva megszületett Mór. Nem sírt, el is vitték azonnal, nem láttam. Belekakilt a magzatvízbe, nyakán volt a köldölzsinór, szóval vitték azonnal lecsekkolni, rendben van-e.
Én halálra voltam rémülve, kérdeztem, jól van-e a kicsi, mondták hogy igen, jó sok haja van.
Aztán meghozták, felöltöztetve,ekkor már sírt. Adtam neki egy puszit és vitték is tovább Ádámnak.
Őszintén, a felemelő érzés elmaradt.
Alig vártam, hogy a műtétnek vége legyen, utáltam hallani a szötymörgésemet, ki voltam merülve. Kavarogtak a gondolataim.
A császár annyira kizökkentett a koncentrált állapotból, amiben a vajúdást csináltam végig, hirtelen úgy éreztem, kiesett az irányítás a kezeim közül.
Ha császáros vagy, a protokoll irányít, nem te...
Tudtam, hogy most 6 órán át feküdnöm kell, majd felállítanak és le kell tusolnom és csak utána láthatom Mórt.
Egyfelől teljesen logikus ez a rendszer, hiszen ha anya képes letusolni, akkor a babáját is képes megfogni.
Addig meg nem árt a pihenés.
Másfelől a babának-mamának nagyon fontos az első pár óra. Én nagyon hiányoltam.
Ám nem tudom, képes lettem volna-e tartani Mórt...Szerintem nem.
Rendesen beájultam, amint a szobámba toltak.
De előtte még találkoztam a családdal, a folyosón izgult, sírt mindenki.
Rólam készült is egy kép...az arcom egyik fele sír, a másik mosolyog...
De aztán képszakadás, tényleg álomba ájultam.
Néha feleszméltem arra, hogy jön a kontroll, a nővér, hogy itasson, a doki, aki megdícsért, hogy végig mosolyogtam. (Tényleg így volt...gondoltam, ez jó hatással lesz rám, Mórra, mindenkire, ha mosolygok...akkor is, amikor a műtőbe toltak és akkor is, amikor kitoltak onnan.)
Aztán letelt a 6 óra, kaptam valami infúziót, aminek le kellett még csepegnie és aztán megjelent az ajtóban a szoptatási tanácsadó Mórral.
Nem emlékszem, aludt-e vagy sírt. Nem emlékszem, milyen érzés volt meglátni. Hogy milyen volt először megfogni...
Halvány emlékek vannak.
A kirakós nagyon lassan állt össze.
A szomszédfélék az ilyen anyákat szokták lábbal taposni, amíg össze nem trancsírozódnak.
Hogy a szülés nem wellness, minek szül az ilyen, aki nem boldog szülés után...
Én nem voltam az.
Csalódtam magamban, a testemben, a lelkemben, hogy elmaradt a szerelem első látásra.
Hogy amire úgy készültem 9 hónapon át, ennyire máshogy sült el.
A kórházban mindenki fantasztikusan kedves és támogató volt, a csecsemőosztályosok angyalok, komolyan.
De sajnos minden kedvesség ellenére én a bent töltött maradék egy hetet végigzokogtam.
(Mór a kakis magzatvíz miatt fertőzést kapott és emiatt bent tartottak minket.)
Fájt a testem, lelkem, Mór rengeteget sírt, nem volt tejem...Már a második napon vérzett mindkét mellem... Mindez a 40 fokban. Összeomlottam.
Az utolsó előtti napon a csecsemősök megvizsgáltak, egyikük mondta; "uramisten, mit művelt magával?"...
Igen, a rengeteg fejés és görcsös szoptatás hatására a sebek mellé ödémás is lett mindkét mellem...
Azt mondták, magukhoz veszik éjszakára Mórt, én pihenjek, mert így baj lesz.
Nagyon nehéz volt, a lelkiismeretem -úgy éreztem- nem bír több furdalást.
De mélyen valahol tudtam, hogy igazuk van.
Ott hagytam Mórt velük, én pedig aludtam egyet.
Hajnalban behozták hozzám.
Rámtették és így aludtunk.
Ez volt az első békés pillanatunk.
Kicsit hűvösebb is volt a levegő, izzadás, fullasztó hőség nélkül bújhattunk össze.
Másnap hazaengedtek minket.
Még utoljára ellátogattam a csecsemősökhöz és megöleltem őket. Szerintem sok múlott rajtuk.
És örökké hálás leszek nekik.
Rengeteg mélypont,hullámvölgy volt még ezután.
Legalább 3 hónap telt el, mire eltelt úgy egy nap, hogy nem sírtam.
Hogy mi segített?
A sikerélmény, hogy sikerült 3 hónap után kiharcolni a szoptatást.
A hordozás.
Az együttalvás.
Ádám és Anya(!) támogatása, szeretete.
De ha őszinte lehetek...máig nehezemre esik a szülésről beszélni.
Számomra nem életem legcsodálatosabb élménye volt. Sőt...
Életemben nem csalódtam önmagamban ekkorát.
Sokan megmosolyognak emiatt, hogy a lényeg, hogy Mór egészséges.
Ez igaz.
De senki sem tudjatja, milyen érzés, ha traumatizál a szülés.
Mert a szomszédnak sokkal nehezebb, sokkal durvább volt, mégsem sírt.
Mit kell nyavalyogni, más is szült már, mást is császároztak, nem kell a majré.
Megkaptam ezt több irányból.
Azt is, hogy de hiszen nem is volt olyan nehéz szülésem, csak biztos nehezen tűröm a fájdalmat...
Hogy nem is szültem, csak kivették belőlem a gyereket.
A mi történetünk Mórral nem volt édeni. Nem volt magasztos.
De talán ha nincs ez a nehéz kezdés, akkor ma nem lennénk így összenőve.
Nem próbálnám élete első, nélkülem töltött 7 óráját folyton bepótolni.
Ma már szerelem van.
A császársebem, ha front van, úgy tud fájni, mintha friss lenne.
Olyankor ránézek Mórra és tudom, bármikor újracsinálnám az egészet érte.
Semmi a földön nem ér meg ennyi szenvedést.
Irigylem azokat, akiknek a szülés éteri élmény. Sírni is szoktam, ha szép szülésről olvasok.
Örökké bánni fogom, hogy nem volt meg AZ A PILLANAT, amikor megláttam...megéreztem, hogy Ő az.
Elhomályosított a pánik, félelem, kimerültség.
De mint azóta kiderült, sokan vagyunk így.
Csak ez nem téma.
Hogy néha a legcsendesebb, természetes, szép szülés is traumatizálhatja az anyát. Hát még a császár...
Egy biztos.
A sebek, legyenek azok testiek-lelkiek, begyógyulnak. Vagy legalábbis a helyükön egy heg marad, amit az idő szépen elhalványít előbb-utóbb.
Hát így lettem én anya...Mór anyukája.
Nem mondom, hogy könnyű menet volt, most sem az.
De minden percére büszke vagyok.
Mert minden gödörből ki tudtam mászni.
Ha nem is mindig magamtól... de a segítő kezeket is tudni kell elkapni.
Tudom, tudom, minek a rizsa, a szomszéd épp most szült és mégsem ír róla.
De most valahogy ez kikívánkozott.
És a szomszéd amúgy is le van sz***va.
Szép húsvétot!!!
Üdv,
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése