A karakter felépítése is pontosan jellemezve van. Aki ezektől eltér, valaki szemében deviáns lesz.
A terhes-gyermekes anyára ez hatványozottan igaz.
Amikor terhes lettem, a legnagyobb álmom vált valóra. Lebegtem a boldogságtól.
Kivéve, amikor szarrá paráztam magam, hogy vajon él-e még a mákszem nagyságú ivadékom.
De ez viszonylag hamar elmúlt, a kritikus harmadik hónap után tényleg minden szuper volt.
Egyszer sem hánytam, néha másnaposnak éreztem magam, anélkül, hogy legalább egy jót buliztam volna.
Na de tényleg imádtam a terhességet. Nem éreztem áldottnak magam, nem lengte be az egészet semmilyen áhitat, a világ legtermészetesebb állapota volt. Mindig is erre készültem.
Aztán jött a harmadik harmad. Nyáron. Negyven fokban, a lábam elefántméretű volt, sajgott, nem tudtam aludni, ráadásul egy ordenáré, túlméretezett vizilónak éreztem magam.
Az amúgy sem kis melleim óriási gigadinnyékké változtak, a hasam viszketett...
Amint a doki kimondta, hogy a baba már egészségesen születne meg, ha megindulna a szülés, elkezdtem mindent enni-inni-csinálni, hogy vége legyen ennek az áldatlan állapotnak.
(Hoppá, szerintem most valahol egy szomszéd szívrohamot kapott...)
Aztán jött a szülés. Megírtam már. Nem volt jó élmény.
Utána ott volt a szoptatásos harc. Szintén rossz élményekkel. Azt is megírtam már.
Emlékszem, kb két héttel szülés után kifakadtam, hogy ez a felelősség-érzés számomra fullasztó. Hogy nem érzek igazi örömöt, csak küzdelmet. És persze, hogy emiatt folyton szaranyának érzem magam.
A szülés után egy pillanat alatt rám szakadt egy élet felelőssége.
Nincs az a szerető és gondoskodó apa, aki eleget tud segíteni ebben.
Ez a csomag hatalmas. És amíg ki nem jön a hasunkból, ez nem esik le.
Utána, ha szerencsénk van, a körülmények segíthetnek abban, hogy ettől a teljes ránk-utaltságtól nem roppanunk össze, hanem felvértez minket.
Nekem ehhez sok-sok idő kellett. Hónapok.
Néha most is nehéz, amikor elveszítem a türelmem, az égnek meresztem a szemem, sóhajtozom és faggatom Mór, hogy mit tehetnél, hogy elaludjon, felviduljon...
Aztán minden mélypont után akkorát ránt rajtam felfelé egy mosoly..egy nevetés..vagy csak az illata...
Sosem éreztem magam olyan magányosnak, mint amikor kettesben vagyok vele egy adott (számára/számomra) nyűgös napon. Mindezt úgy, hogy sosem vagyok egyedül.
Ennél ambivalensebb érzés a világon nincsen.
Mégis megéri.
Ki érti ezt?! A szomszéd tuti, de lesz***m.;)
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése