Túlzottan is érzékeny voltam rá.
Mégha biztos is voltam abban, hogy nekem van igazam, teljesen megbénított mindenféle kritika (vagy bármi, amit annak véltem).
Egyszerre lettem ideges, indulatos és szomorú.
Na ez csak romlott, mióta anya vagyok.
Egyrészt jóval több megjegyzést, okosságot kap az ember onnantól, hogy kiderül, gyereke lesz.
Ha keveset eszel, az a baj, ha sokat eszel, az a baj.
A kicsi a hasad, az a baj, ha nagy, akkor meg az a baj.
A nem hízol sokat, az a baj, ha sokat hízol, nagy a baj.
Aztán megszülsz. Így, vagy úgy.
És egyszercsak ott vagy, kezedben a babáddal, ismerkedsz vele, első körben megpróbálod életben tartani.
Nincsenek már elveid, az olvasott-hallott okosságok homályba vesznek, mindig az épp adott pillanatban lévő krízist próbálod megoldani.
Szerencsés esetben vannak ösztöneid és nincs a közelben senki, aki próbálná elnyomni.
Sajnos ez legtöbbször nem így van.
Pedig normális esetben egy friss anyuka is ugyanazokat zongorázza végig, ha üvölt a baba:
-talán éhes?- megetetem
-talán tele a pelus?- megnézem, kicserélem
-talán fázik/melege van?- átöltöztetem
-talán társaságra vágyik?- megszeretgetem
-talán álmos?- megpróbálom elaltatni
Ezek az alap opciók.
Aztán ott van a hasfájás, később fogzás, mozgásfejlődés, szeparációs szorongás, a hírhedt frontok...ezekről már írtam is korábban.
Persze kezdetben még leginkább "csak" a hasfájás okozhat hetekig tartó üvöltős koncerteket.
De visszatérek a kezdetekhez.
Szóval ott van az újdonsült anyuka, kezében/babakocsiban/hordozóban/kiságyban... a síró babával, végigzongorázza a lehetséges opciókat, miközben az épp jelen lévő ismert/ismeretlen szomszédfélék ezekkel "segítik" a helyzetet:
-"Biztos éhes."
-"Biztos bekakilt."
-"Biztos fázik."
-"Nem jó ott neki."
-"Álmos."
Ezek legritkábban segítenek, ugyanis a hülye is végiggondolja ezeket a lehetőségeket, nemhogy egy anya.
Ráadásul a babasírás idegőrlő, nyílván azért találta ki ilyenre a természet, hogy a szülőkben dolgozzon az adrenalin, hogy minél hamarabb vége legyen.
Most mondom minden ezt az írást olvasóban lappangó szomszédnak, hogy SOHA ne mondja egy kezdő anyukának -akinek sír a babája- a fenti közhelyeket.
Egyrészt teljesen haszontalan, a spanyol viaszt totál fölösleges újra felfedezni.
Másrészt a sírás mellett csak akkor termeljünk más zajt -történetesen itt ez a beszéd-, ha annak értelme van.
Fenti esetben nincs.
Félreértés ne essék, sok esetben e mondatok mögött valódi törődés van, tiszta sor.
De mind ismerjük a szomszédot, aki száját biggyesztve sajnálja "szegény gyereket", akit képtelen megnyugtatni a saját anyja.
Ráadásul Ők tényleg nem kérdeznek. Ő kijelentenek. "Biztos éhes." Aha. Milyen jó neki, hogy ilyen biztos a dolgában! Az Ő gyereke tuti sose sír. (Vagy lehet azért, mert nincs is neki?)
Ám a dolgok nem fekete-fehérek.
Szót kell ejteni még egy jelenségről, hogy a kép teljes legyen.
Ez a jelenség a paranoia.
Ebben a nyavalyában szenved az anyukák nagy többsége.
Hogy vajon xy nem gondolja-e szaranyának.
Ezért én például hajlamos vagyok a legkedvesebb érdeklődést is támadásnak venni.
Hiába, én még az eddiginél is SOKKAL érzékenyebb lettem a kritikára.
Nem szeretem, ha beleszólnak abba, mit hogy csinálok Mórral.
Pedig tele vagyok kérdésekkel.
De én például kérdezek, ha érdekel valami. Ha nem kérdezek, nem szívesen fogadok be kéretlen okosságot.
Talán ez egy védekező mechanizmus, ami amiatt alakult ki, hogy anno a túl sok tanács miatt szenvedtünk annyit Mórral. (szoptatás, altatás...)
Tudom, túlérzékeny vagyok, de azt hiszem, minden anya az.
Az elején ráadásul sérülékeny is.
De hogy ne csak azt mondjam, mit ne csináljunk egy anyukával, itt van néhány dolog, ami VALÓBAN segíthet:
-megsimogatni az anyukát, hogy érezze, nincs egyedül
-vinni neki egy bögre teát, átvenni a babát, amíg megissza
-biztosítani arról, hogy látjuk, mindent megtesz a kicsiért
-nem csak a babát sajnálni, amikor sír, hanem az anyát is, aki órák óta megfeszül, hogy segítsen
-kis katonákban falatokat, vagy egy-egy bonbont vinni az anyának, hogy bekaphasson néhány falatot
De semmiképpen se kezdjünk mondatot így:
"Biztos..."
Mert egyáltalán NEM BIZTOS!
Mi pedig, anyukák, tanuljunk meg különbséget tenni valódi és kamu segítség között!
A valódit tanuljuk meg értékelni, elfogadni!
A szomszédfélékkel pedig tudjuk, mi a teendő:
LE KELL SZ***NI!;)
Peace!
Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése