Készüljetek, ez NAGYON HOSSZÚ POSZT LESZ.
Szóval ez az a téma, amihez az is hozzászól, akinek köze nincs hozzá. Például a szomszéd.
Az alábbi sorok az én véleményemet, élményeimet tükrözik.
Amikor terhes voltam, már előre jobban féltem a szoptatástól, mint a szüléstől. Kövezzetek meg, nekem bizarrnak tűnt az egész. Ráadásul a terhesség hónapjai alatt olyan érzékennyé váltak a cickóim, hogy ha belegondoltam, hogy hamarosan egy mohó baba fogja szivornyázni, hát, erősen elfogott a rettegés. De persze hallottam, olvastam, felfogtam, ez a legjobb a babának, csinálni kell.
Aztán megszületett Mór. Császárral. 7 órával szülés után (igen, szülésnek hívom, kedves szomszéd) kaptam meg először, hogy mellre tegyem. 40+100 fok volt, a nyár legmelegebb napja, hete. Alig éltem, mindenem fájt, a baba nem volt egy szopi-tálentum, mindkettőnk tökéről folyt a víz, én azt sem tudtam, mit, hogyan, hova.
Azt gondolná az ember, hogy cici elő, baba szájat kinyit, cicit bekap és csá. Legalábbis én így gondoltam. Aha. Másnap Ádám bejött látogatóba, majd riadtan nézett a halom véres zsebkendőre, ami az ágyam mellett tornyosult. Felvilágosítottam, hogy épp újabb próbálkozással szenvedtünk Mórral, amikor észrevettem, hogy vörösre rúzsoztam a száját.
Kb innen datálom a szenvedéseinket.
A tej az ötödik napon indult be, addigra már én is és Mór is kikészültünk, a szomszéd is ötpercenként kérdezte persze, hogy van-e tejem. Én pedig válaszoltam, hogy nincs.
Pedig eleve szerintem:
EHHEZ SENKINEK SEMMI KÖZE!
Ha én felhozom a témát, oké.
De hogy szoptatok-e vagy sem, az MAGÁNÜGY.
Mégis, zavaromban és kínomban minden ismerős, rokon, néni, vadidegen és szomszéd kérdésére válaszoltam a témában.
Miközben a poklot jártam meg fizikailag és lelkileg is. Merthogy milyen anya már az ilyen, aki szenved önnön gyermekének legcsodásabb táplálási módjától. Merthogy a szomszéd szerint így majd nem kötődik hozzám eléggé a gyerek.
Szóval totálisan kikészültem.
Szoptatás, fejés, ez a két szó határozta meg a mindennapjaimat.
Úgy vittem az egy óra alatt lefejt tízmilliliter tejet a hűtőhöz, hogy egyszerre éreztem magam győztesnek és szánalmasnak. Persze a gyereknek ennie kell, kapott hát tápszert.
Emlékszem, a csecsemős nővérek a kórházban nyugtatgattak, hogy ne görcsöljek, ne sírjak, az rosszabb a babának a tápszernél.
Anya hallgatta, amikor bőgtem, hogy ki akarok szállni.
Egyszerűen hiába vártam, hogy jöjjön a pillanat, amiről minden szomszéd anya beszél, amikor a szoptatás csodálatos érzés lesz.
Egyelőre számomra az egész nem jelentett mást mint, hisztérikusan síró kisbabát, csomós, kemény, sebes-véres melleket, naphossznyi fejést és csupa-csupa kudarc élményt.
Minden egyes nap fel akartam adni. Minden egyes fejést el akartam bliccelni.
Anya azt mondta, megtehetem, csak fél, hogy meg fogom bánni.
Mór ekkor már 90%-ban tápszert kapott.
Szóval közel volt a vég.
Kétszer el is apadt a tejem, de sikerült, szó szerint vérrel-verítékkel visszahozni.
Aztán Mór megbetegedett, valami taknyos-köhögős nyavalya tört ki rajta.
És sehogy máshogy nem tudott megnyugodni, elaludni, csak cicin.
Így esett, hogy új napirendünk lett. Szopizott, ha éhes volt, ha nyűgös volt, ha álmos volt, ha aludt. Magyarul a nap 24 órájából 23-ban. A megmaradt időben fejtem, amíg Mór megkapta a tápszert, mvel továbbra sem volt tejem. Tudom, mert Mór csak elvétve kortyolt, inkább cumizott rajtam.
A szomszéd -mély empátiával- megosztotta nemtetszését ezzel kapcsolatban.
Hogy ez NEM NORMÁLIS.
Valahol itt törtem meg.
Elegem volt.
A lassan három hónapja kudarcos szoptatásból, a vérből, a fejőmasinából, a kézi fejéstől sajgó kezemből, abból, hogy hiába szakadok meg, a babám továbbra is rengeteget sír, (rólam nem beszélve) és a szomszéd is folyton a tejről faggat, mintha az közügy lenne.
Egyik éjjel, úgy kb 30 perc alvás után Mór újra felsírt. És én képtelen voltam megmozdulni. Fizikailag, lelkileg. Ádám ekkor bevette közénk. Én robot-üzemmódban már elő is varázsoltam a bio-cumit, majd álomba zuhantam és legközelebb reggel nyolckor nyitottam ki a szemem. Ledöbbentem. Nem kellett felkelni tápszert kutyulni az éjszaka. A babám mosolygósan ébredt. Hoppá...
Azonnal felkerestem egy szakértőt a La Leche Ligától, hogy lehet meghülyültem, de azt hiszem, a hetek óta tartó éjjel-nappalos szoptatás-maratonoktól végre beindult a tejem rendesen.
Elmeséltem neki mindent. Ő elmondta, hogy hagyjam a francba a fejést, semmi mást ne tegyek, csak szoptassak és hordozzak, egyek-igyak. (Ekkor tanultam meg komplett fogásokat elfogyasztani vízszintes helyzetben.:D)
Két hét után elfelejthettük a cumisüveget.
Volt persze sok-sok sírás, mert ha éhes egy baba, a tej meg épp hogy van, olyan mohón tépi a forrást, hogy a borogatás és az Avent krém vált a legjobb barátommá.
A szomszéd biztos nem, de Ti talán ismeritek az érzést, amikor a baba közelít a cici felé, Ti meg húzódtok elfele, mert tudjátok, hogy fájni fog.
Nem hittem, hogy ez valaha el fog múlni.
Aztán megtörtént. Egyik nap, Mórt mellre tettem és ő békésen kortyolni kezdett. Majd abbahagyta egy percre és rám mosolygott. Ennyi. Minden szenvedést tisztává mosott egy pillanat alatt.
Azóta eltelt 5 hónap.
Mór szinte kizárólag anyatejet kap, alig kér mást. (A szomszéd legnagyobb döbbenetére.)
Továbbra sem sétagalopp a dolog, mert tejkövem van, ami röviden annyi, hogy kristálycukor nagyságú kövek zárják el a kijáratot, amitől meg csomók keletkeznek...na most kellőképpen elriasztottam minden elsőgyerekes anyukát a szoptatástól, attól tartok.
De most jön a csattanó.
Szeretek szoptatni! Mi több, addig akarom csinálni, amíg csak Mór igényli!
Ma már tudom, a szomszéd mennyit ártott a faggatózással, a presszionálással, a lelkiismeretem csesztetésével, a saját szuperszónikus szoptatástörténeteivel és a kártékony okoskodásaival az órához igazított etetésről, az igény szerinti szoptatást fumigálva.
Pedig mindössze ennyi kellett a sikerhez:
- csend
- nyugalom
- hordozás
- együttalvás
- igény szerint szoptatás
Nekünk ez vált be. Mióta eszerint élünk béke és nyugalom van.
Pokoli nehéz út volt, igen.
De bármikor újrakezdeném.
Nemcsak azért, mert az anyatej, a szoptatás olyan jó a babának. (Mert a babának boldog mama kell elsősorban, nem az anyatej-kötődésnáci propaganda.)
Hanem mert bebizonyítottam magamnak, hogy milyen nagyon képes vagyok küzdeni.
Lehet, nem szültem "rendesen", mint a szomszéd.
Lehet, nem ment gördülékenyen a szoptatás.
De megtaláltam a módját annak, hogy Mór is és én is kiegyensúlyozottak legyünk.
Szerintem ez a legfontosabb.
És minden anyának joga van eldönteni, melyik utat választja a boldogsághoz.
A szomszéd is beláthatná, hogy mennyivel nehezebb egy depressziós, szenvedő anyához kötődni, mint egy boldog, ámde tápszert adóhoz.
Észrevehetné, hogy nem attól leszünk (elég) jó anyák, hogy beledöglünk.
A (nem) szoptatás mindenki magánügye.
Amit a szomszéd is tartson tiszteletben. Ne bíráljon, ne okoskodjon, ne véleményezzen, ne dicsekedjen, ne rémisztgessen. Fogja be.
Vegye tudomásul, hogy le van sz***va.;)
Meséljetek, Nektek milyen élményeitek vannak?
Szép estét Mindenkinek!:)
Üdv,
Anna
U.i.: Mondtam, hogy hosszú lesz.:)
Olyan jó volt ilyen őszinte beszámolót olvasni a szoptatásról... Még jobb lett volna, ha hamarabb hallok ilyen tapasztalatokról. Én is átéltem, hogy mennyire meg tudja tépázni egy anya/nő önbizalmát a császáros szülés és a szoptatási nehézségek. Először csak azt láttam/hallottam, hogy ez mindenkinek megy. Aztán rájöttem, hogy többeknek van gondjuk vele, mint hinnénk. Nekem az volt a legnehezebb, hogy semennyire nem mertem bízni magamban, a saját ösztöneimben, inkább külső hangokra figyeltem, de persze nyolcan kilencfélét tanácsoltak, én meg megpróbáltam hallgatni rájuk, biztos jobban tudják, gondoltam. Nálam csak jobban tudhatják. Másból sem álltak ki a napjaink, mint mérés, szoptatás, pótlás, véresre fejés, mérés, szoptatás és így tovább. Közben naponta egy világ omlott össze bennem, mert az ismerőseim csak legyintettek, hogy igen, hát Blanka tápszeres baba, biztos ezért fáj a hasa/ nyugtalan/ alszik/ nem alszik és még sorolhatnám. Pedig 50%-ban volt csak tápszeres, félig anyatejes volt. Egyszer ki akartam próbálni, hogy ok, elegem van, CSAK szoptatni fogom, ha kell egész nap, napokon át, hátha megduplázódna a mennyiség és akkor elég is lenne. Na akkor megkaptam, hogy éheztetem, majd sokkot kap, elájul, megölöm (!), úgyhogy felhagytam a próbálkozással és úgy döntöttem, ideje elfogadnom, hogy ez van. Nem bűntudattal adni a tápszert, nem görcsösen fejni, hanem megpróbálni boldognak lenni és élvezni ezt az időszakot. 8 hónap után Blanka úgy döntött, hogy elválasztja magát, sokkal melósabb szopizni, mint cumisüvegből enni. Pár hétre rá pedig a tápszert is megunta, azóta azt eszi, amit mi, és szépen fejlődik. A következő babánkkal annyit biztosan máshogyan fogok csinálni, hogy nem hagyom, hogy a belső hangjaimat elnyomják a külsők. Hordozni fogok (Blankát nem hordoztam a kezdetektől, csak miután elérte a 4 vagy 5 kg-ot, de folyton rajtam, az ölemben volt, rajtam aludt el, sokszor szopizás közben. A kifejezés, amit sokszor megkaptam, és amitől akkor is és továbbra is és mindig is a falra fogok mászni: "magadra kapatod". Ez mit jelent egyáltalán??) igény szerint szoptatni, nem méricskélni folyamatosan, a mi kis világunkba nagyon meg fogom válogatni, hogy kinek engedek beleszólást. :)
VálaszTörlés